Mikor, hogyan indult a kezdeményezés?
Lelkes, Dunakeszin élő családok közös álma volt, hogy legyen egy hely, ahol a közösség tagjai rendszeresen összegyűlnek, a gyerekek együtt játszanak és interaktív hittanórákon vesznek részt. Ez az álom a nyolcvanas évek második felében vált valóra az első Szentjánosbogár Klub megalapításával. Ebbe a klubba nem kizárólag Dunakesziről, hanem a környező településről is érkeztek a gyerekek. Nyárra lelki napokat szerveztek, a következő évben pedig annyian jelentkeztek a programra, hogy több tábort is indítottak, nemcsak helyben, de új településeket felfedezve, szerte az országban. A kezdeményezés lassan országos szintűvé vált, közben, ahogy az első kis táborozók felnőttek, úgy bővült a résztvevők korosztálya is. Ma már minden évben több gyerek-, kamasz-, valamint ifjúsági tábort tartunk, sőt családos táboraink is vannak.
Mit jelképez a név?
Sík Sándor verse ihlette meg az alapítókat:
Az Isten küld, testvéreim tinéktek, hogy sugarai eleven tüzét, amik arcáról a szívembe égtek, sugározzam csendesen szerteszét a testvéreknek, kik az éjben járnak. Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
Azért választották ezt a nevet, mert a mozgalom célja, hogy ahogyan a szentjánosbogarak világítanak a sötétben, úgy világítsanak ők is az emberek közt az evangélium fényével. A jezsuita rend a kezdetektől támogatta a kezdeményezést, a keresztény katolikus Szent Ignác-i lelkiség határoz meg minket. Nagy ereje a közösségnek, hogy itt mindenki önkéntes alapon végzi a vállalt feladatait.
Hogyan bővült a szentjánosbogarak küldetése a mozgalom fejlődésével?
Legfontosabb törekvésünk továbbra is, hogy együtt éljük meg és adjuk tovább az evangéliumi örömhírt. Fiatalos, lendületes, életvidám, nyitott és elfogadó közösség vagyunk, az a tapasztalatunk, hogy aki gyerekként belecsöppen, itt is marad, és olyan vezetővé válik, akinek az a legfőbb motivációja, hogy amit kisbogárként kapott, továbbadhassa a következő generációnak. A közösség nagy alappilléreit a különböző korosztályoknak szervezett nyári lelki napoknak nevezett táboraink jelentik, de visszük tovább az alapítók jó gyakorlatát, ma már 30-40 heti, kétheti rendszerességgel működő szentjánosbolgárklub van az ország minden táján. Ezek korosztályonként 10-20 gyereket, fiatalt, illetve felnőttet jelentenek, akik rendszeresen összejárnak. A vezetők a foglalkozásokat a gyerekek, kamaszok igényeihez szabják. Vannak rendszeres évközi programjaink is, például imaest havonta, őszi és tavaszi bál, országos métabajnokság. Ősszel szoktunk rajzást tartani, ami azt jelenti, hogy miután elkezdődött a tanév, újra összegyűlünk, hogy töltekezzünk a közös nyári tábori élmények felelevenítéséből. Évente kétszer-háromszor közös, nagy szentmisén veszünk részt és együtt ünnepelünk. Ezeket az alkalmakat lámpástöltőnek nevezzük, hiszen a szentjánosbogaraknak szükségük van arra, hogy időnként feltöltsék a lámpájukat ahhoz, hogy újult erővel világítsanak.
Milyen szemlélet szerint foglalkoznak a gyerekekkel, kamaszokkal?
A kezdetektől gyűjtöttük a tapasztalatokat, észrevételeket, ötleteket, amelyekből kikristályosodtak azok a módszerek és elvek, amelyeket összefoglalóan bogárpedagógiának nevezünk. Alapja, hogy mindenkit teljes bizalommal, feltétel nélkül fogadunk el, ebből adódóan a nevelési módszerünk legfontosabb elve, hogy jóvá szeretjük a gyerekeket. A jót keressük, azt dicsérjük, nem büntetünk, mert belátást szeretnénk elérni. A másik fontos alap a játék és az általa nyújtott lehetőségek a különböző helyzetek feldolgozására. Játékokat alkalmazunk mindenre, amire csak lehet: beszélgetések indításra, konfliktuskezelésre. Könyvformában megjelent játékgyűjteményünk tartalmazza mindazt, ami nekünk ezekre a célokra bevált, kezdve a legegyszerűbb fogójátékoktól az érzékszerveken alapuló gyakorlatokon keresztül a csapatépítő és drámajátékokig. A lelki napokat is úgy építjük fel, hogy fontos szerepet kapjanak benne a játékok, akár témafelvezetőként, akár pusztán az okozott örömért, hiszen amikor száz gyerek egy nagy közös játékkal indítja a napot, azzal is kereszténységből fakadó életvidámságot élik meg.
Hogyan kell elképzelni egy játékot, amit százan játszanak?
Egyik kedvenc és nagyon egyszerű játékunk a szurkolós kő-papír-olló. Egyszerű, mert csak ezt az egy játékot kell tudni hozzá, meg hangosan kiabálni. Az összegyűlt gyerekek kettesével mérkőznek meg, a vesztes mindig a nyertes mögé áll, és a nevét skandálva szurkol neki. A végére két hatalmas csapat alakul ki, ekkor következik a döntő, aminek nyertese lesz a kő-papír-olló bajnoka. A játékot követően hosszan szoktunk beszélgetni arról, milyen érzés nyerni, veszíteni, szurkolni, milyen érzés az, amikor nekem szurkolnak. Amikor a gyerekek megosztják a megéléseiket, mindig megerősítést nyer az, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő játék is mennyi élményt, tapasztalatot adhat. A táborok és klubok leendő vezetői komoly, egy éven át tartó, tíz modulból álló képzésen vesznek részt mentor kísérésével, hogy elsajátítsák a bogárpedagógiát. Nekem mindez a hivatásválasztásomra is hatással volt: tanítóként dolgozom, és a munkám során is rengeteg mindent kamatoztatok abból, amit a képzésen tanultam, a közösségben tapasztaltam.
A játékok mellett mi teszi még különlegessé a lelki napokat?
Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen én is, és arra jutottam, hogy az odafigyelés. A mai gyerekek – és a felnőttek is – ki vannak éhezve a figyelemre. A nyári lelki napok idejére kiszakadunk a hétköznapokból, megéljük, hogy egy héten keresztül egymásra figyelünk, és ebben az erős odafigyelésben a gyerekek megtapasztalják az „értékes vagyok, fontos vagyok” élményét.
Mi a tapasztalata, mi az, amivel ma a gyerekek és a kamaszok a leginkább küzdenek?
Az önelfogadás okozza a legnagyobb nehézséget. Nagy kihívás, hogy a gyorsan változó világban, a folyamatos változásban hogyan vagyunk jelen,
ezért minden évben, amikor kidolgozzuk a következő évre a tábori témákat, az önismereti úton indulunk el. Ezen az úton haladva tudjuk megerősíteni a gyerekeket, kamaszokat, fiatalokat abban, hogy értékesek, és ez segítséget jelent számukra, hogy képesek legyenek kívülről is szemlélni magukat, rátalálni a világban betöltött helyükre, feltérképezni a kapcsolódásaikat – önmagukkal, a társaikkal és a Jóistennel. Ez az ív lehet az alapja bármilyen más témának.
Foglalkoznak az olyan aktuális problémákkal is, mint a bullying vagy az, hogy a gyerekek egyre több időt töltenek az online világban?
Igen, a jezsuiták által kidolgozott gyermekvédelmi programot alkalmazzuk, hogy ha ilyen ügy a tudtunkra jut, becsatlakozhassunk a megfelelő eljárásba. A közösségen belül eddig nem volt rá példa, de a beszélgetések során kiderült, hogy a gyerekek egyéb helyeken, például az iskolában már találkoztak bullyinghelyzetekkel. Fontosnak tartjuk a megelőzést, azt, hogy a közösségünk tagjai tudják, hogy akár velük, akár az osztálytársaikkal történik meg, van kihez fordulniuk és merjenek szólni mások érdekében is. Az eszközhasználattal kapcsolatban az a tapasztalatunk, hogy a táborainkban annyi program van, annyira megérinti őket a személyesség, hogy sokszor csak a tábor második felében kerül elő a telefon, akkor pedig már könnyen meggyőzhetőek arról, hogy ha addig jól elvoltak nélküle, akkor most sem lesz már szükség rá. A programjainkon gyakran gondolkodunk együtt a fiatalokkal arról, hogyan lehet okosan használni az eszközöket, milyen határokat állíthatnak ők maguknak.
Kapcsolódó írásunk:
Említette, hogy mindig új településen szervezik a táborokat.
Igen, mindig más települést látogatunk meg, jellemzően a helyi hitoktató, plébános vagy korábbi táborozók családjának hívására. Ennek köszönhetően szóródtunk szét szerte az országban, és rendszerint, ahol tartottunk lelki napokat, ott utána megalakul a helyiekből egy klub is.
Ahhoz, hogy valaki higgyen a közösséghez tartozás erejében, kell a jó tapasztalat arról, milyen is valahova tartozni, mi mindent ad, ha valakinek van egy közössége.
Igyekszünk megszólítani az embereket, meghívni őket az eseményeinkre, táborainkba, hogy lehetőségük legyen ezt megélni. Küldetésünk – missziónak szoktuk nevezni –, hogy amit nekünk nyújtottak, azt ne csak megtapasztaljuk, hanem tovább adjuk, és nem csak a kisebb korosztálynak, hanem igyekszünk kívülre is világítani. Alapvetően ez a nyitottság mindig bennünk van, ezért ha valaki úgy érzi, hogy szeretne közénk tartozni, akkor megtalálhatja a helyét a közösségünkben. Sokféleképpen lehet hozzánk tartozni, a nyári táboraink során például helyi családoknál kapnak szállást a táborozók. A családtagokat házibogaraknak szoktuk hívni, mert rájuk is mint szentjánosbogarakra tekintünk. Igyekszünk mindenkit megszólítani, bevonzani az adott településről, és ha nem is válnak visszajáró tagjává a közösségnek, azért is nagyon hálásak vagyunk, ha egy hét erejéig aktívan részt vesznek a működésünkben.
Hogyan tudják megszólítani a településen élőket?
Ehhez kapcsolódik egy meghatározó élményem, ami ifitáborozóként ért. Kedves hagyományunk, hogy az egyik szentmisére meghívjuk a helyieket, nemcsak azokat, akik a szállásadóink, hanem mindenkit a településről. Kis meghívót dobunk be minden postaládába, és aki megszólítva érzi magát, azt szeretettel látjuk a szentmisére. Ahogy a bogártársaimmal mentünk meghívni helyieket, találkoztunk egy nénivel, aki kint kertészkedett, ezért megszólítottuk, nem csak bedobtuk a meghívót a postaládába. Válaszul elmondta, hogy kiábrándult az egyházból, nagyon rég volt templomban, és nem hiszi, hogy most el tudna menni. Meghallgattuk, aztán szép napot kívántunk. A szentmise után azonban megszólított minket, hogy miután bement a kertészkedésből, elolvasta a meghívót, és úgy érezte, hogy megszólítja valami. Eljött a misére, sírt, és nagyon hálás volt nekünk, hogy meghívtuk őt. Nem gondoltuk, hogy valakinek ez ilyen sokat jelenthet, ő viszont azt is elmondta, milyen jó volt látnia a sok fiatalt a templomban, és bár nem ígéri, hogy mostantól minden vasárnap szentmisére fog járni, de már ezzel az élménnyel visszanyert egy kis reményt.
Hogyan és mikor csatlakozott a közösséghez?
2012-ben vettem részt először kamasztáborban. Csendes, visszahúzódó gyerek voltam, nem is volt hozzá igazából kedvem, de a barátnőim rábeszéltek. Pálfordulásnak szoktam nevezni azt a tábort, mert onnantól kezdve, hogy hazajöttem, biztos voltam abban, hogy én ehhez a közösséghez szeretnék tartozni. Mire 2016-ban elvégeztem a vezetőképzőt, „bebogarazódtam”: aktív résztvevője voltam a nyári táboroknak, évközi programoknak, sőt mivel Egerbe jártam gimnáziumba, megalapítottam az ottani bogárklubot. Később tábort is vezettem, majd a Szentjánosbogár Közhasznú Egyesület elnökségi tagjává választottak. A vezetővé válással a legnagyobb élmény, hogy amit kaptam kisbogárként, továbbadhattam. Nagyon jó megélni, hogy amennyire a mi számunkra példaképek voltak a vezetőink, úgy válunk mi is példaképpé a kicsik számára. Mindez hatalmas felelősséggel jár, a felelősségtudat is egy olyan képesség, amit a közösségnek köszönhetek.
Hogyan hatott az életére, hogy szentjánosbogárrá vált?
Hatalmas ajándék az életemben ez az megtartó közösség, amelynek tagjaival hétről hétre összegyűlünk és a legtermészetesebb módon beszélgetünk mindenről, ami csak foglalkoztat. Ebben a közösségben tanultam meg azt, hogy bátran megnyilvánulhatok, félelem nélkül megoszthatom az érzéseimet és kifejezhetem a gondolataimat, mert a társaimtól csak odafigyelést, elfogadást, bátorítást és szeretetet kapok. Ez a nyitott, ítélkezésmentes és megértő közeg segített abban, hogy önmagam lehessek. Az, hogy szentjánosbogár vagyok, a közösséghez kapcsolódom, és azon keresztül az egyházhoz tartozom, az önmeghatározásom, a személyiségem részévé vált.
Kiemelt fotó: Telekné Vascsák Fruzsina. Fotó: Németh Ildikó
