Carolina, így hívták az első dunai gőzhajót, Bernhard Antal technikus és feltaláló 19. század elején tervezett alkotását. A kissé körülményes kinézetű jármű huszonnégy óra alatt ért Pestről Bécsbe. Lassú volt, de akkoriban az emberek ráérősebb tempóban éltek.
Bernhard Antal hajójának képe is látható az esztergomi Duna Múzeumban, amely múzeumot valójában nem is így hívják. Hivatalosan ugyanis ez a neve: Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum. Otthonának, az 1730 körül épült, szép sárga barokk háznak majdnem olyan gazdag a múltja, mint a hazai vízgazdálkodásnak.
„Innen igazgatták az esztergomi főszékesegyházi káptalan birtokainak ügyeit, egy éjszakát a Szent Korona is e falak között töltött, 1790. február 20-án. II. József ugyanis a halálos ágyán arról is döntött, hogy a koronát Bécsből vigyék vissza Budára, ezen az úton állt meg itt a díszes kíséret egy éjszakára. A második világháború után a Pilisi Parkerdő és az erdőfelügyelőség irodái kerültek ide, akkoriban ültették az udvarra ezt a gyönyörű hársfát, ami virágaival és illatával hódít nyár elején” – tudom meg Tanai Anna muzeológustól. Ő vállalkozott rá, hogy végigvezet a kiállításon, ahol egyébként nemcsak a Dunával foglalkoznak, hanem mindennel, ami a vízügy területe: a vízminőségtől a régi malomengedélyekig, a lecsapolástól a hajózó útvonalak kijelöléséig és karbantartásáig, a Tiszától a Balatonig.
A víztudományok forrása
A muzeológustól hallok először Luigi Ferdinando Marsigliról, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Dunával kapcsolatban. „Olasz nemesi származású polihisztor volt, évtizedeket töltött Magyarországon, és a török hódoltság után, 1726-ban az ő Duna-mappációja – térképészeti felmérése – ábrázolta először pontosan az ország területét. Nürnbergi kollégájával csillagászati mérések alapján dolgoztak, és a térképeken kívül rendkívül érdekes csillagászati, régészeti, néprajzi és egyéb adatokat is közölt a folyó mellett élő népekről.”
A kiállítás egyik képernyőjén találunk egy későbbi, de még a folyószabályozás előtti, Jakob Alt által készített hasonló Duna-térképet, amelyen a települések nevére kattintva megjelenik, milyen volt akkor, a 19. század elején a folyó vidéke Vácnál, Visegrádnál vagy éppen Dunapentelénél. Hogy milyen? Nagyon más! Házak csak itt-ott, kiépített part sehol, a vízen gabonaszállító hajó úszik, a parton szekerek várakoznak, a sekély vízből állatok isznak. Ma csak elvétve találunk ilyen érintetlen vidéket a Dunánál. A folyó nyomvonala is más volt, a szabályozás előtt csupa kanyargás, hurok és kunkor, rá sem lehet ismerni.
Egy nagy tárlóban hatalmas bója, folyószabályozáskor használt zsebszintező, jégtörő és több kotróhajómodell, mindez a vízügyi szakma sokféleségét mutatja. Gátőrkard is van, a gátak őreinek ugyanis jó darabig rendvédelmi szerepük is volt. Néhány gátőrnek ma is van kardja, de ez jó ideje már a szakmai elismeréssel jár, harcolni nem kell vele.
Dunavirág-életű
Lópióca, sávos bödöncsiga, dunai tarajos gőte, dunai galóca, harcsa, kecsege, rajzos csiga, édesvízi medúza, tegzes, festőkagyló, kovamoszat, ágascsápú rák – ezek mind a Dunában élnek, meg is nézhetjük, hogyan néznek ki, legalábbis képen. Látható a dunavirág is, amelyről jóval ritkábban hallani, mint tiszai rokonáról. „Pedig szerencsére egyre több van belőle – mondja Anna. – Kicsit később van a rajzása, mint a tiszavirágé, de olyankor még a bazilika lépcsőjét is ellepik.”
A múzeum egyre többet foglalkozik a környezetvédelemmel. Megismerteti a látogatókkal a vízi élővilág gazdagságát, megérteti, hogy egy folyónak, egy tónak sokkal nagyobb a jelentősége annál, mint hogy fürödhetünk benne, ücsöröghetünk, hűsölhetünk a partján. Az élővíz nem játékszer, nem is díszlet, felelősek vagyunk érte – végigjárva a kiállítást ez az üzenet nagy eséllyel eljut a látogatóhoz. Az is, hogy takarékosan kell bánnunk vele.
„A múzeumpedagógiai foglalkozásainknál tulajdonképpen jó ideje ez a fő szempont. Ha egy gyerek kapcsolatba kerül a természettel, ha vannak folyó mellett szerzett élményei, lát siklót, halat, akkor nagyobb eséllyel válik olyan felnőtté, aki tudja, hogy a folyó »élőlény«. Csodálatos múzeumpedagógusaink vannak, az óvodásoktól a felnőttekig tartanak foglalkozást. Egyre nagyobb szerepet kap a tematikában a klímaváltozás is.”
Ha már gyerekek: az állandó kiállítás elején lévő öt méter magas Aquamobil a legnépszerűbb a srácok körében. Ez a vízemelő szerkezet azt mutatja meg, hogyan lehet használni a víz tekintélyes erejét. Ha gabonát nem őröl is, lepecsételi a belépőjegyet, mozgásba hoz egy kalapácsot és egy fújtatót. A másik nagy kedvenc a vizes terepasztal, az is jóval több, mint játék. Egy gyerek – és persze egy felnőtt is – megértheti, hogyan zsilipelnek át a hajók, hogyan működik a hullámtörő vagy a csigavonalas vízemelő, mi is pontosan a fenékküszöb. Mindezt persze le lehet írni egy könyvben is, de mennyivel jobb látni! Még jobb kipróbálni a teknőben lévő kis irányítható fahajók egyikével. Mert az élménnyel átitatott tudás mélyebbre hasít az emlékezetben.
A Duna-víz-árus és a „hunczut”
„Összegyűjtöttük a vizes mesterségeket is – mutatja Anna. – Ez az apró mérleg az aranymosóé, rögtön látni, hogy nem méretes aranyrögöket mostak ki a vízből… Hajóácsok, halászok, nádvágók, pákászok, tutajosok, bolgárkertészek dolgoztak még a folyó mentén. És kubikusok. A múzeumban hozzám tartozik a fotódokumentáció kezelése, különösen szeretem nézegetni a nagy építkezéseket megörökítő képanyagot. Duzzasztók, parti védművek épültek emberi erővel, hatalmas erőfeszítéssel. Ezen a fényképen azt látni, ahogy a Csepel-szigetnél dolgoznak a kubikusok, az uszályról egy keskeny pallón tolják át a partra a kövekkel teli talicskákat. Elképesztően nehéz munka lehetett.”
A vizes mesterségek között szerepel a Duna-víz-árus is. Ki hallott már róla? Pedig a 19. század végéig hozzátartozott a város életéhez. A Vasárnapi Ujság 1865-ben azt írta, hogy a vízhordó szimpatikusabb a jegesembernél, piros sipkája és cseréppipája van, és a cselédekkel eldévajkodik. Fürdéshez és mosáshoz kínálja a Dunából merített vizet, és annál drágábban adja, minél magasabb emeletre kell felvinnie a puttonyokat. Nála csak a szamara népszerűbb, szögezi le a lap szerzője, amiből következik, hogy a Duna-víz-árus szamaras kordén szállította a folyóvizet a Lipótvárosba vagy a Terézvárosba.
Itt, az esztergomi múzeumban megismerhető a dunai hajózás története is. A Carolináról már volt szó, de még előtte hány és hányféle jármű járt a folyón! Látni, milyen volt egy vontatott fahajó, amelyet lejtmenetben vitt a víz, hegymenetben pedig emberek vagy állatok vontatták a partról. Karcsú dereglyék, sajkák evezőkkel és vitorlákkal szelték a vizet, aztán jött a gőzhajtású hajók sokasága. A Mészáros hadigőzös kicsiben is monumentális, a Petőfi utasszállítót pedig nem lehet annyira lekicsinyíteni, hogy ne látszódjék, milyen hatalmas volt. 1918-ban Komáromban építették, akkor még Szent László volt a neve. A második világháború után keresztelték át Petőfire, és 1983-ig járta a Dunát Budapesten és a Dunakanyarban. Több mint ezer ember utazhatott rajta egyszerre. Nyugdíjas éveit Apatinban töltötte, szó volt róla, hogy felújítják, de 1989-ben leégett.
A gyűjtemény olyan nagy, hogy létrehoztak egy látványtárat is, a belépővel az is megnézhető. Az XXL-es hajólámpák és a különféle alakú hídpénzek mellett olvasható egy Széchenyinek írt fenyegető levél is. Az illető éppen a hídpénzzel nem volt kibékülve, mármint azzal, hogy a nemeseknek is meg kell fizetniük, amikor a Lánchídon áthaladnak. A dühös uraság „hunczutnak” és „gazfinak” nevezi a grófot, akit mi a legnagyobb magyarnak, és ezt írja neki: „Elhitetéd, hogy te vagy nagy hazafi…” Vagyis a maga korában Széchenyi sem volt próféta a hazai vizeken.
Fotó: Németh Ildikó
