A Nyomozás az első írások egyike lehetett, amit Mészöly Miklóstól olvastam. Novellaciklus vagy négy részből álló elbeszélés, ki tudja, mi a műfaja. Nem is érdekes. A végén a dátum: 1971–1988. Tizenhét év. Nyilván nem tizenhét éven át foglalkozott ezzel az írással, hanem többször elővette, javítgatta. Ami, ismerve valamelyest a munkamódszerét, nagyjából azt jelentette, hogy meghúzta és ismét meghúzta. Lefaragott róla minden felesleges mondatrészt, szót, névelőt.

Nagyjából húszéves lehettem, amikor először olvastam. Erősen felzaklatott. Nem is az, amiről szól, hanem inkább az, ahogyan meg van írva. A mondatok belső dinamikája, a mondatok egymáshoz való viszonya, a mondatok szerkezete. Ahogy egy mondaton belül évtizedeket ugrál ide-oda. Ahogy egy mondat a második világháború előtt kezdődik, és az 1970-es években ér véget.

„Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni De la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötőkocsmában hallom valakitől: »Je vais aux pieux.« »Megyek a cölöpökhöz« – ahová a csónakot kikötik. Vagyis aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon hosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni.”

Egy kiragadott részlet a Nyomozásból. A lineáris időt Mészöly nagyvonalúan (vagy szigorúan) elveti, szeretné – amennyire lehet – egybelátni az emlékeit. Szeretné, ha a tudatában tárolt milliónyi kép egymásra csúszva adna ki egyetlen, véglegesnek tekinthető képet. De miről? Ezt Mészöly sem tudta. Nem véletlen, hogy a szövegben többször feltűnik ez a két rövid mondat: „Nem tudom. Tényleg nem tudom.” Mi az, aminek a nyomába eredt? Mit szeretne megtudni a számtalan apró részletből? Összerakható-e bármi életünk részleteiből?

Nagyjából abban az időben, amikor a Nyomozást először olvastam, nagynénémtől megkaptam a zebegényi házuk kulcsát. Már nem emlékszem, miért adta oda. Nem volt jellemző rá, hogy bármit megosszon bárkivel. Talán én kértem el tőle, és aztán én lepődtem meg a legjobban, amikor odaadta. A házat csak tavasztól őszig használták, télen üresen állt. A harmincas évek végén épült, rémlik, hogy 1938-ban, közvetlenül a Duna mellett, egy ősfás kert mélyén. Nagyapámnak komoly állása volt egy budapesti banknál, és egyszer csak kitalálta, hogy egy nyaralót szeretne a Dunakanyarban. Ami néhány év múlva, pontosabban 1948-ban jól is jött neki és a családjának, miután a bankot államosították, őt pedig kirúgták.

Ez a ház lett az otthonuk. Apám itt élt a hatvanas évek végéig. A húga is itt mondta ki élete első szavát 1944-ben. Bombáznak, mondta elképedt szüleinek a teraszon. A szobi Ipoly-hídra hullajtották épp a bombáikat a Liberatorök. Egy verőfényes, fagyos téli délutánon átsétáltam a hegyen keresztül a zebegényi házhoz, zsebemben a kulccsal. Fogalmam sem volt, minek megyek oda. Pontosan annyira nem tudtam, amennyire Mészöly sem tudta. Kopasz, öreg gyümölcsfák, hatalmas fenyők, a környéken sehol egy lélek, a Duna sötétszürke hullámai a kert végében. Bent a házban jéghideg csend, betűzött a nap a szakadozott függöny rései között. Vittem magammal egy jegyzetfüzetet. Akkoriban mindig volt a zsebemben egy jegyzetfüzet. Abba írtam a verseimet, de legtöbbször csak egy-egy mondatot vagy néhány szót. A vitrin üvege mögött régi fotók. Nagyszüleim, dédszüleim a Margit-szigeten, Abbáziában, a zebegényi parton. Üldögéltem egy fotelben, térdemen a jegyzetfüzettel, reszkettem a hidegtől. Nem lehetett több öt foknál a nappaliban.

Nyilvánvaló volt, hogy azért mentem oda, mert meg akartam tudni valamit. A végére akartam járni valaminek. Kerestem valamit. De mit? Akkor sem tudtam, most sem tudom. Nyomoztam, mint Mészöly, valami után. Az életemet akartam látni és megérteni végre. Hogy sosem láthatom és sosem érthetem meg, nem tudtam. Ez a fajta nyomozás nem törődik a logikával, az észérvekkel. Valami más hajtja. Valami homályos vágy a tudaton túlról.

Reszketve, elgémberedett ujjakkal aztán mégis írtam egy verset azon a téli délutánon a csontig kihűlt, néma házban, ami a néhány év múlva megjelenő első verseskötetembe is bekerült. A maga esetlenségeivel együtt – számomra legalábbis – még mindig képes megidézni annak a téli nyomozásnak az atmoszféráját.

Szülői ház

Búvármadarak, egy tucat kérdőjel a vízen.
Egy elhagyott ház, jéghideg bor a
kempingasztalon. Beleim szörcsögése,
a számból gomolygó pára, tíz éves újságokon
egérrágta dió. Fényképek, apám háromévesen,
homlokán ragtapasz, nagyanyám napernyővel
a Ferencziek terén. És ugyanaz a szag, a ház
szájszaga, hét éves vagyok, lyukas kavicsokat
fűzök spárgára. A világon egy ember él csak,
ő álmodik mindenkit. Ha az az ember lerúgja
magáról a paplant. Minden olyan esetleges,
nyöszörög bennem egy negyvenes magyartanárnő.
Akkor egy toll az asztalra hull, hajnalra kásás lesz
a bor, a kockás papíron egy félbehagyott mon