„Van a Börzsönynek egy sajátos illata, amit imádok, sehol nem tapasztaltam ehhez foghatót. Akkor is szeretem, amikor eső áztatta, akkor is, amikor aszály van. No meg a gyerekkori emlékek, azok nagyon meghatározzák az embert. Nekem kijutott a szépből, ezért is tértem vissza, igaz, a hegy túloldalára. Nagymaros felett a hegyen volt egy kis házuk édesapáméknak, 1972-ben vették a telket, a születésem évében. Simonyi néninek hívták, aki árulta, a málnása felét is eladta vele. Akkoriban csupa málnás, egreses, ribizlis terület volt errefelé. Még régebben szőlő, azt a filoxéra kiirtotta, utána tértek át a bogyós gyümölcsökre. Amíg át nem rendeződött a határ, addig a dunakanyari asszonyok éjjel hajóra szálltak a gyümölcsöskosaraikkal, hajnalra már Bécsben voltak a piacon. Ez volt a szokás. Tehát szinte a hegy túloldalán nőttem fel. Amennyi időt tudott, ott töltött a család, habár egyébként fővárosiak vagyunk. Kamaszkoromban persze utáltam az egészet, akkor minél messzebb akartam kerülni, aztán huszonévesen kezdtem felfedezni, micsoda érték a Börzsöny: ott a csodálatos Katalin-szikla, az Oltár-kő, a Csóványos, a Magosfa, a Pogányvár, a Magas-Tax, a Nagy-Hideg-hegy. Maga az erdő. Öröm itt élni, alkotni.”
Éjjeli dallamból jelölt út
„Hogy miért éppen duda? Műszaki főiskolát végeztem Debrecenben, települési üzemmérnökként diplomáztam 1996-ban, de nem dolgoztam a szakmában. A főiskolán mindig éjszaka rajzoltunk, hiszen nappal ment az élet, az éjjel hozta el a csendet. Rádiót hallgattunk, hogy ne aludjunk el. A népzenei műsorok olyantájt mentek, legalábbis az ismétlésük biztosan. Így találkoztam először archaikus dudafelvétellel, és valahogy ott, rajzolás közben tudtam, hogy ez lesz az. Korábban is kísérleteztem hangszerekkel, de ez más volt. Nem akarom túlmisztifikálni, az ember ezt egyszerűen érzi. Addig-addig mozgolódott bennem az élmény, hogy elkezdtem utánajárni a hangszer történetének, így jutottam el ifjabb Csoóri Sándorhoz, a Muzsikás és a Magyar Dudazenekar alapítójához, elismert dalszerzőhöz. Megkértem, hogy készítsen nekem egy hangszert. Elvállalta, megvásároltam, majd időnként látogattam. Nem órarend szerint tanított, főként terelgetett, hallgatnivalót adott. Ez fontos volt, hiszen nem kellett azzal küzdenem, hogy megtaláljam a helyes irányt. Ezt az alapélményt egészítette ki később Adorján István precizitása és a hangszer hagyományának megismerése a gyűjtéseken keresztül. Nem maradt bennem kérdés.”
Életet lehelni
„Ha már hagyomány. A duda egyébként nem tipikusan népi hangszer, úri környezetben, nemesi, sőt királyi udvarokban is előszeretettel foglalkoztattak dudást. A 17–18. század körül kezdett eltűnni, persze nem mindenütt egyforma tempóban. Ismeretes egy régi magyar zenekari összeállítás, amelyben több hegedű és duda szerepelt. Szép lassan azonban egynemű zenekarok alakultak, a főállásban lévő zenészek már kizárólag vonósok voltak. A népi használatban, elsősorban a pásztorok között azonban megmaradt a duda. Nekik köszönhetjük, hogy ez a hangszer még élő formában hallható, gyűjtésre, tanulásra alkalmas volt a hetvenes évek elején. Akkor ugyanis az említett Csoóri Sándor és Kozák József zenész, hangszerkészítő Tolnát–Baranyát bejárva, sok munkával újra életet lehelt a hangszerbe.”
Búgó burdon
„S mitől duda a duda? A burdon, ez a középkori hangzásvilág az oka: egy dallamot egyetlen álló, folyamatosan búgó hang, úgy szokták hívni, hogy orgonapont, kísér. Ezt a tekerőnél egy basszushúr szolgáltatja, amely tekerés közben folyamatosan hangot szólaltat, a dudánál a basszussíp, a muzsikát pedig a sípszár adja. A Kárpát-medencében magyar típusnak hívjuk ezt a felépítést, mert az összes magyar dudás ilyenen játszott. Sokszor vitáznak ezen, hiszen a régi Magyarországon élő nemzetiségek hasonló hangszereket használtak. Bartók Erdélyben, a hegyekben is talált régebbi típusú dudát csupán hangolásbeli eltérésekkel. Egyébként a legeredetibb állapotban a hangszert vagy megvásárolta valaki, vagy magának elkészítette, és ott szólt, ahol jól szólt. Akkoriban a széki hegedűs a református templom harangjához húzta az A-húrt. Egy fix pont kellett, valami a környezetben, ami mindennapos és ismétlődő jel. Ma már máshogy van. Szabó Zoltán néprajzos és dudás mondta egyszer, hogy ami életben van, az változik, jó esetben fejlődik, úgyhogy ettől sem kell megijedni.”
Colstokkal a múzeumban
„Úgy tartom azonban, egy zenésznek kívül-belül ismernie kell a hangszerét, akkor is, ha nem ő készítette. Bármennyi fejlesztést hajtottak is végre a dudán az idők során, az elkészítése még mindig háziipart feltételez. Ami megszólal, az a nád, egy természetes anyag, rendkívül érzékeny. Esős, párás időben öt perc alatt elhangolódhat. A másik alapvető anyag a tömlő, amibe levegőt juttat a zenész, hogy az onnan a sípokra kerüljön. Így jöhet létre ez az ősi szimfóniahangzás vagy többszólamúság. Itt visszatérnék az első mesteremhez, Csoórihoz, hiszen ő terelt a hangszerkészítés felé is. Először az fogott meg, ahogyan a sípot faragja, szerettem volna utánozni. Nem sikerült, elrontottam, segített, de a harmadik ilyen esetnél azt mondta, tanuljam meg magamtól, különben nem leszek dudás. Morogtam, de fél év kemény küzdelem után megszólaltattam a saját hangszerem. Állandó vendége voltam a Néprajzi Múzeumnak is, a mérnöki múltamból adódóan milliméterpapírral, colstokkal mértem fel a régi hangszereket, kísérleteztem, figyeltem. Jártam hangszerészműhelyekbe, ott fedeztem fel, hogy a szilvafa helyett ma már olyan stabil, tömör anyagok is rendelkezésünkre állnak, mint az ébenfa vagy a fekete rózsafa, azaz a grenadil. Így sorakozott fel a készítés a zenélés mellé, majd melléjük érkezett egy nem várt elhívás, a tanítás.”
Aki dudás akar lenni…
„Fiatalon azt gondoltam, nem akarok tanítani, de ez valahogy megváltozott. Kátai Zoltán néhai énekmondónk súgta egyszer nekem, hogy a tehetségünk nem ajándék, hanem kötelesség. Azért kaptuk, hogy pallérozzuk és mások javára fordítsuk. Mert nem mi vagyunk értékesek, hanem az, amit közvetítünk. Az Óbudai Népzenei Iskolában kezdtem tanítani, majd Gödön, a Búzaszem iskolában folytattam, később tanári végzettség híján nekiveselkedtem a Zeneakadémiának. Az előadóművész szak után művésztanári mesterdiplomát szereztem, majd maradtam tanítani is. Óraadóként itt és egy zeneművészeti szakgimnáziumban is oktatok. Ma már az átadásnak szentelem a legtöbb időt. Hiszen ha valaki elhatározza, hogy dudával szeretne foglalkozni, az a szó pozitív értelmében menthetetlen. Kötelességem biztosítani a megfelelő hátteret hozzá. Az pedig óriási öröm, hogy megfigyelhetem, egyengethetem a tudás megszerzőinek útját.”
Hangról hangra
„Arról, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Lehet, hogy inkább első perc ez. Létszámra talán még most is mi vagyunk a legkevesebben a népi hangszeresek közül, mégis sokkal többen, mint amikor fiatal voltam. Azért tanácsolom a tanítványaimnak is, hogy bizonyos felvételeket hangról hangra tanuljanak meg, mert így szívhatják magukba az ősök eszköztárát, amit aztán hasznosítanak a saját művészetükben. Hiszen a népzene folytonos variációban él. Sosem volt, nem is lesz két egyforma adatközlő, mivel mindenki egyéniség. Pál István, egy igazi pásztor, tereskei dudás mesélte, hogy a falvak régen szerződést kötöttek a dudásokkal, egyrészt az állatállomány megóvására és gyarapítására, másrészt bizonyos alkalmakkor ők szolgáltatták a zenét a közösségnek. Ezt kell tennünk nekünk is. Ha mindezt még el is ismerik, akkor pedig illik méltónak maradni vagy válni a feladathoz. Remélem, ezen az úton vagyok. Az egység mindenesetre megvan hozzá. A Börzsöny pedig… mit mondhatnék? A Börzsöny ehhez a minden. Itt az ember a legtermészetesebb környezetben foglalkozhat muzsikával. Olyan, mintha egy hatalmas, véget nem érő kórusmű zengene körül mindennap. Ez karbantart és megmozdít belső dolgokat az emberben. Persze ha odaadja magát.”
