Ezen a ponton elfogultságot jelentek be, mert ősztől tavaszig évek óta a Téli bereket hallgatom reggelente hangoskönyv formájában. Nálam nincs politikai acsarkodás, idétlen műsorvezetők sem viháncolnak olyan problémákon, hogyan kell felöltöztetni egy sziámi ikerpárt. Mindezek helyett van egy emberléptékű történet, tele szemérmes szeretettel, a természet és a férfiasság dicséretével, kemény telek hangulatával, kémény mellett megbúvó kuvikokkal, egy elkanászodott farkaskutyával, lékhorgászattal és disznóöléssel.
Mindez olyan választékos magyarsággal, hogy sokadszorra is megállok egy-egy mondatnál. Tegnap például erre kaptam fel a fejem: „A róka nem tudja, mi a méreg, de a gyanú apró szemű hálója megszűri, amit lát.” A gyanú apró szemű hálója. Gyönyörű! Ezen a ponton azért lehet örülni, hogy ez a könyv és nyári párja, a Tüskevár gyerekek kezébe kerül, mert így az egyik legszebben író magyar írótól, Fekete Istvántól is tanulják a nyelvet. Arról nem is beszélve, mi mindent lehet megtudni a Vuk és a Kele szerzőjétől a természetről.
Bármilyen meglepő, de az a helyzet, hogy az 1959-ben íródott Téli berek kifejezetten aktuális. Aktuális és elgondolkodtató. Leginkább mégis ijesztő, hogy azok a telek, amikor hónapokig, de hosszú hetekig biztosan a mínusz tartományban tartózkodott a hőmérséklet, ma már nincsenek. Ahogy a nagy havazás is ritkaságszámba megy. Ha a berekben esett a hó, fél méter vastagság alá nem adta, és nem olvadt el másnapra, hanem gyakran csak hetekkel később. A Matulának épített kis ház padlásán hetekig elállt a sütni való hurka és kolbász. Két emberöltővel később a karácsonykor a teraszra kitett töltött káposztát már a nap erejétől kell óvni.
De nem csak az igazi telek után sóvároghat az olvasó. Azon is el lehet tűnődni, hová jutottak a tizenéves fiúk Tutajostól és Bütyöktől? A két főszereplő nyolcadikos, azaz tizennégy éves, de mai szemmel meghökkentően önállóak. Ők nem a szülők autójának hátsó ülésén és a monitorokat nézve nőnek fel, hanem járják a berket, lékhorgásznak, vadásznak, és úgy töltik szüleiktől távol a téli vakációt, hogy legfeljebb levelet tudnak váltani az otthoniakkal. Nincs üzenetváltás, videóhívásos bejelentkezés, igaz, Matula ajándékaként megjelenik a tájban egy világvevő rádió. Mindebből az következik, hogy ez a két fiú mindent egyedül oldott meg, nem volt kipárnázva az életük. A körülöttük lévő felnőttek azért nagyon is figyeltek rájuk, de közben hagytak nekik teret és lehetőséget, hogy tapasztalódjanak és érlelődjenek.
Olvasás vagy hallgatás közben az ember szinte hallja a hó ropogását, a falubeli kutyák ugatását, a szél közeledtét, a csendet. Érzi a hideget, a kis kályha melegét, a sülő kolbász illatát. Látja maga előtt a havon lopakodó rókát, az árkot átugró nyulat, a magasles alatt elsuhanó őzeket. És Tutajost, Bélát, Matulát, Csikaszt, Bikficet és a többieket. Még nincs vége a télnek, érdemes elolvasni.
