Nyirkos, rideg idő van, de csak látszólag, mert az aljnövényzetben már titkok hemzsegnek, és a tavaszról beszélnek, a szobrok talapzatán élő emlékek duruzsolnak.
Igen, amikor először megláttam az állomásról jövet a Brunszvik utca zölden magasodó, levélből rakott nagy falát, egyből szerelembe estem, tudtam, hogy itt fogok élni. Amikor a hőségben leülök a kas-télyparkban a fűbe énekesmadarak után hallgatózva vagy éppen a havat taposva a különös akusztikában, a tél romantikus majdnem csöndjében, s mint egy Radnóti-versben, besétálok a szigetre, hogy a saját lépteim ritmusa eszembe juttasson egy régen hallott Beethoven-szonátát, ez a szerelem újraépül, beteljesedni látszik. Amikor mindezt a ritmust júliusban több estén át újrahallgatom, immáron élőben a hagyományos Beethoven-koncerteken, már a martonvásári éjszakától megittasuló zené-szektől és az élménytől, ahogy máskor is szokott így lenni dallamtól, szótól, régen látott arctól, filmkockától, imádságtól, könnyezni kezdek. És olyan természetességgel áldom az Istent, hogy ide vezérelt, mint amikor egy pohár vizet iszom, vagy a naplementés erdőben leveszem a pórázt a kutyáról, hadd szaladjon az avarban.
Amikor a Für Elisében kávézom a fák alatt, a kis patak partján óvodások játszanak hajóskapitányos-dit, én egy tervekkel teli, mesés utazásra, új törté-nésekre, felfedezésekre kész város szívverésében érzem magamat. Amikor a Postakocsiban ételt rendelek, arra gondolok, hogy e falak között már évszázadokkal ezelőtt is ugyanígy ebédeltek a poros kocsiról lekászálódó, megfáradt utazók, s maga Vö-rösmarty – a kőhajításnyira elterülő Kápolnásnyék konok fia – is itt kanalazta forró levesét.
Szomszédainkkal persze hogy átjárunk egy-máshoz unokákat ölbe venni, süteményt kóstolni, a kertgondozás, az illatok és ízek birodalmáról beszélgetni. Mint tudjuk, ha ízek, akkor imák is, mert sosem felejtjük az első téli adventi mise utáni képet, amikor először fogtuk meg templombéli padszomszédaink kezét, és mondtuk egymásnak: Béke veled! Igen, az olyan pillanat volt, ami mintha már ezer éve tartana, én meg minimum ötszáz éve élnék itt a platánok alatt.
És amikor hazaérek zenélésből, alkotásból, ta-nításból, irodalmi estről vagy éppen a helyi újság,a Forum Martini szerkesztéséből – vár a házam, a családom, a könyveim, a zenéim, a fáim, a virá-gaim. Amikor Luna kutyám elém szalad, miköz-ben mohón harapja a kisvárosi illatokat, amikor a feleségem a kertben terít meg, Manci macska meg széket foglal nekem az asztalnál, akkor mint valami túlcsorduló vallomás szakad ki belőlem a kertünk közepén, miközben itthon végre otthon vagyok, én, a Brunszvikok és az ő hagyományaikat továbbvivő Dreherek rokona.
Akkor megszólítom magát a minivárosállamot, a fák köztársaságát, mint egy lélegző, gondolkodó, energikus entitást, s a fülébe súgom csöndesen, hogy csak ő hallja, megfontoltan, de örök érvénnyel, ahogy azt a kivételesen nagy pillanatok megkíván-ják: Szerelmem, Martonvásár!
Bíró Lajos séf harmadik helye nem egy pont a térképen, hanem egy életérzés: szabadság két keréken, barátokkal közös zarándoklat mondjuk egy tál jó pacalért. A piac pedig az utolsó helyek egyike, ahol az ízek még valódi közösséget teremtenek.
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
Talán még ma is ott bolyong a tenger szélén, a hegyek élén, a havas sziklák meredélyén. A messzivágyó, de mindig hazatérő Rockenbauer Pál örökségét viszi tovább egy elszánt kis csapat Szekszárdon, ahol még olyan csodák is megtörténhetnek, hogy valaki tanyát vesz egy asztal miatt.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
