Nyirkos, rideg idő van, de csak látszólag, mert az aljnövényzetben már titkok hemzsegnek, és a tavaszról beszélnek, a szobrok talapzatán élő emlékek duruzsolnak.
Igen, amikor először megláttam az állomásról jövet a Brunszvik utca zölden magasodó, levélből rakott nagy falát, egyből szerelembe estem, tudtam, hogy itt fogok élni. Amikor a hőségben leülök a kas-télyparkban a fűbe énekesmadarak után hallgatózva vagy éppen a havat taposva a különös akusztikában, a tél romantikus majdnem csöndjében, s mint egy Radnóti-versben, besétálok a szigetre, hogy a saját lépteim ritmusa eszembe juttasson egy régen hallott Beethoven-szonátát, ez a szerelem újraépül, beteljesedni látszik. Amikor mindezt a ritmust júliusban több estén át újrahallgatom, immáron élőben a hagyományos Beethoven-koncerteken, már a martonvásári éjszakától megittasuló zené-szektől és az élménytől, ahogy máskor is szokott így lenni dallamtól, szótól, régen látott arctól, filmkockától, imádságtól, könnyezni kezdek. És olyan természetességgel áldom az Istent, hogy ide vezérelt, mint amikor egy pohár vizet iszom, vagy a naplementés erdőben leveszem a pórázt a kutyáról, hadd szaladjon az avarban.
Amikor a Für Elisében kávézom a fák alatt, a kis patak partján óvodások játszanak hajóskapitányos-dit, én egy tervekkel teli, mesés utazásra, új törté-nésekre, felfedezésekre kész város szívverésében érzem magamat. Amikor a Postakocsiban ételt rendelek, arra gondolok, hogy e falak között már évszázadokkal ezelőtt is ugyanígy ebédeltek a poros kocsiról lekászálódó, megfáradt utazók, s maga Vö-rösmarty – a kőhajításnyira elterülő Kápolnásnyék konok fia – is itt kanalazta forró levesét.
Szomszédainkkal persze hogy átjárunk egy-máshoz unokákat ölbe venni, süteményt kóstolni, a kertgondozás, az illatok és ízek birodalmáról beszélgetni. Mint tudjuk, ha ízek, akkor imák is, mert sosem felejtjük az első téli adventi mise utáni képet, amikor először fogtuk meg templombéli padszomszédaink kezét, és mondtuk egymásnak: Béke veled! Igen, az olyan pillanat volt, ami mintha már ezer éve tartana, én meg minimum ötszáz éve élnék itt a platánok alatt.
És amikor hazaérek zenélésből, alkotásból, ta-nításból, irodalmi estről vagy éppen a helyi újság,a Forum Martini szerkesztéséből – vár a házam, a családom, a könyveim, a zenéim, a fáim, a virá-gaim. Amikor Luna kutyám elém szalad, miköz-ben mohón harapja a kisvárosi illatokat, amikor a feleségem a kertben terít meg, Manci macska meg széket foglal nekem az asztalnál, akkor mint valami túlcsorduló vallomás szakad ki belőlem a kertünk közepén, miközben itthon végre otthon vagyok, én, a Brunszvikok és az ő hagyományaikat továbbvivő Dreherek rokona.
Akkor megszólítom magát a minivárosállamot, a fák köztársaságát, mint egy lélegző, gondolkodó, energikus entitást, s a fülébe súgom csöndesen, hogy csak ő hallja, megfontoltan, de örök érvénnyel, ahogy azt a kivételesen nagy pillanatok megkíván-ják: Szerelmem, Martonvásár!
A múltat és a jelent, a hagyományt és a modernt úgy fonja egységbe, ahogy szövőszékén a szivárvány minden színét harmóniába rendezi. Raab Rózsa gobelintervező-kilimszövő mesterből árad az egyensúly. Érezni, hogy minden értelemben a helyén van. Itt, Zebegényben, a hivatásában, hegedűkészítő férje mellett.
Elsősorban a ló miatt lett csikós, de nemcsak akkor tartja magát annak, amikor megérkezik a munkába, kiszáll az autóból és felül a lovára, Daliásra, hanem mindig. Nem munka ez, létforma, helyesbít. Ifjabb Kosina Péter, a Mátai Ménes számadó csikósa felelősségről, bizalomról és kihívásokról mesélt.
Földnyelv a vízben. Állandóság a változásban. Ritmus a forgatagban. Tiszta szólam a zajban. Megtartó erő a csöndben. A tihanyi bencés monostor hegyre épült városként magasodik a félszigeten. Két égbe törő tornya nem csak a Balaton partján élőknek viszonyítási pont. Három szerzetes vallomása.
Szőnyi Istvánnak a hegyoldalra meredeken felfutó zebegényi kertjét bárki bejárhatja, aki betér az emlékmúzeum udvarába. A lépcsőn fölfelé kaptató látogató jól teszi, ha időről időre megáll a lombokon átszűrődő napfényben, és engedi, hogy a képzelet játéka visszarepítse az 1930-as évekbe, amikor a fiatal, de már beérkezett Szőnyi állt ugyanitt, hogy összehunyorított szemmel ráleljen a tájnak arra a képkivágására, amelyet majd festménnyé lényegíthet át.
Meghallja és szóra bírja a fát, a legnagyobb békességben viaskodik a hangszerekkel, leginkább azonban önmagán dolgozik zebegényi műhelyében Lakatos László hegedűkészítő. A patakparti ház kis szobáját a hangszereken, a szerszámokon, a barokk zenén és a faillaton túl elsősorban béke tölti meg.
A település és környéke tökéletes célpont az egynapos kirándulásra, gyors kiszakadásra vágyóknak, de épp ennyire alkalmas helyszín a nyugodt elvonuláshoz, a csillagtúrázós kikapcsolódáshoz és a bekuckózós hosszú hétvégéhez is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
