| Estván Béla az 1850-es években vándorolt ki az Egyesült Államokba. Az osztrák származású férfi magyarnak adta ki magát, hogy könnyebben tudjon érvényesülni új hazájában. A polgárháború idején kétes fegyverszállításokkal és beszerzéssel foglalkozott, majd könyvet írt „hőstetteiről”. Származásáról és a polgárháború idején való tevékenységéről előző cikkünkben olvashat. |
1864-ben Habsburg Miksa – Ferenc József öccse – francia támogatással meg akarta szerezni a mexikói trónt. III. Napóleon császár segítsége azonban hamar elapadt, Andrew Johnson amerikai elnök pedig – a polgárháború utáni helyzet részleges konszolidálását követően – igyekezett mindent megtenni a francia jelenlét megszüntetéséért a kontinensen. Érvényt akartak szerezni az úgynevezett Monroe-elvnek, amely a be nem avatkozást és a semlegességet tűzte zászlajára.
„Tartozunk annyival […] az Egyesült Államok és ezen hatalmak [az európai nagyhatalmak] között fennálló szívélyes viszony miatt, hogy kinyilvánítsuk: a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmak már létező gyarmatainak ügyeibe eddig sem avatkoztunk bele, és ezután sem szándékozunk” – olvasható James Monroe elnök 1823-as kongresszusi üzenetében.
A doktrína lényegében ezeket a főbb követeléseket fogalmazta meg az európai nagyhatalmak irányában: az újvilág kolonizálásának megszüntetése, a függetlenedő latin-amerikai államok elismerése, a restaurációs törekvések feladása. Cserébe az Egyesült Államok tiszteletben tartotta a status quót, tehát a már létező gyarmatok ügyibe nem avatkozott be, valamint távol tartotta magát az európai politikától. Persze a század elején, amikor az Egyesült Államok még nem számított nagyhatalomnak, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a külföld a Monroe-elvnek. A század második felében viszont már látszott, hogy az észak-amerikai államot katonai és gazdasági ereje nagyhatalmi státuszra predesztinálja. Az „Amerika az amerikaiaké” szlogen egyre rosszabbul csengett a közép- és dél-amerikai országok fülében, hiszen az Egyesült Államok bejelentkezett a kontinens vezetésére.
Visszatérve I. Miksa mexikói expedíciójához, az Egyesült Államok 1865-ben támogatni kezdte Benito Juárez mexikói elnököt a franciák által segített Miksa császárral szemben. A Habsburg uralkodó válaszul a propaganda eszközeihez folyamodott, és igyekezett elérni, hogy északi szomszédai elismerjék uralmát. Ügynökséget hozott létre New Yorkban, a Mexikói Birodalom főkonzuljává pedig kinevezte Louis de Arroyót. Ezen a ponton kapcsolódott be Estván Béla a mexikói császár egyébként tragikus történetébe. Több alkalommal is felkereste Arroyót, és felajánlotta szolgálatait. A főkonzul úgy emlékezett vissza rá, hogy „befolyásos ember benyomását keltette, aki biztatóan nyilatkozott a birodalom elismertetésének esélyeiről”. Estván tehát azzal kecsegtette őket, amire vágytak. Azt is elérte, hogy személyesen fogadja a császár.
„Noha már tizenhét esztendeje voltam távol szülőhazámtól, még mindig nagyon ragaszkodtam a Habsburg-ház császári famíliájához. Kapva-kaptam hát az alkalmon, hogy közvetve egy császári herceget szolgálhassak, ezáltal próbálva törleszteni a politikai adósságomat az osztrák uralkodóházzal szemben, amit az elmúlt esztendők során halmoztam fel”
– fogalmazott motivációit illetően. Azt javasolta későbbi megbízóinak, hogy fizessenek le újságírókat és orgánumokat, rajtuk keresztül gyakorolva nyomást a kormányzatra. Mexikó újdonsült császára megvette a tervet, és 5000 dolláros fizetéssel két esztendőre felfogadta Estvánt, aki ezen felül 40 000 dollárt kapott költségei fedezésére. New Yorkban kellett nyomda alá rendeznie a különböző propagandaanyagokat, tevékenységéről pedig minden hónapban jelentett. Utóbbi természetesen nem volt az ínyére, folyamatosan azért kardoskodott, hogy szabad kezet kapjon a kiadások terén.
Pályafutását elnézve nem meglepő, hogy hamar felélte a rábízott összegeket. Irodát nyitott New Yorkban és Washingtonban is, segédeket alkalmazott, és egy év alatt elköltötte a 40 000 dollárt. Ekkor 35 000 dollárért folyamodott a császárhoz, ám végül csak 7500-at kapott meg. Elmondása szerint megvesztegetett három New York-i újságírót, valamint a The New York Herald, a The New York Tribune és a The New York Times szerkesztőségének is fizetett egyenként 750 dollárt. Az említett három lap közül végül egyik sem közölt Miksa-párti írásokat, a Tribune hasábjain ugyan megjelent néhány, a Mexikói Birodalommal szimpatizáló cikk, de ezek inkább a lap kormányellenes álláspontja miatt láttak napvilágot. Összességében joggal feltételezhetjük, hogy Estván elsikkasztotta a küldetésére szánt összegek döntő részét. Végül a mexikói vezetés megszakította vele a kapcsolatot. Ez azonban nem tántorította el Estvánt, Miksa 1867-es bukása és kivégzése után a The New York Times hasábjain jelent meg nyílt levele, amelyet Mexikó Amerikai Császári Irodájának igazgatójaként írt alá. Cikkében az amerikai semlegességet és a Monroe-elvet kárhoztatta. A császár szolgálatában végzett utolsó feladataként jelölte meg, hogy ünnepélyesen tiltakozzon az amerikai népnél – fogalmazott hősünk.
Pályafutása itt még nem ért véget, további tevékenységéről keveset tudunk, de megfordult Londonban, Szentpéterváron, Berlinben és Párizsban is. 1872-ben tért vissza Ausztriába, ahol memorandumot intézett Ferenc József császárhoz, amelyben 80 000 dollárt követelt tőle. Szerinte ennyivel tartozott neki a megboldogult Miksa császár. Ez a húzása azonban nem maradt következmények nélkül, az osztrák rendőrség csalás és sikkasztás vádjával elfogta. Végül saját testvére leplezte le valódi identitását, hazugságokra épült élete összeomlott. 1872-ben hatévnyi börtönbüntetésre ítélték, peréről egy osztrák napilap számolt be. „Magas, kimért férfi, akinek rövid a nyaka, nagy a feje magas a homloka, ritkul a haja, s ősz szakállat visel” – fogalmazott a cikk szerzője, aki hozzátette, „nagyon kellemes, megnyerő személyiség”.
Estván Béla életét illetően így is maradtak kérdőjelek: nem tudjuk például, harcolt-e a krími háborúban, megfordult-e egyáltalán a konföderáció hadseregében vagy az egészet csak hazudta… Mindenesetre a Háborús képek a Délről című regénye a téma kutatója, Vida István Kornél szerint minden lódítás ellenére élvezetes olvasmány. Pályafutása, mármint a valódi, pedig egyértelműen filmvászonra kívánkozik.
A cikk Vida István Kornél kutatásai alapján készült. Estván Béláról, valamint az amerikai polgárháborúban részt vevő magyar emigránsokról a Világostól Appomatoxig című könyvben olvashat bővebben.
A sorozat előző részét alább érheti el:
