Minden múlt a múltam? 

Röviden: igen. Néhány éve a családállítás módszerével is dolgozom. Itt alapként fogadjuk el, hogy a megfigyelések szerint az összetartozó emberek között létezik egy rejtett információs háló. Ebben ott van a lenyomata mindenkinek, aki a családhoz tartozik, és minden fontos dolognak, ami vele történt. A kliensek jellemzően annak tudatával vagy tüneteivel érkeznek, hogy túlságosan bevonódtak valaki más történetébe.

Hosszabban?

Az állításokon azt látjuk, hogy a „térerő” nagyjából hét generációig terjed és fokozatosan csökken. Olyan ez, mint egy zenei decrescendo. A családi emlékezet a harmadik-negyedik generáción túl már nem szokott túl sok információt hordozni, de a nagyszülői, dédszülői generációk sorsa még gyakran erősen hat a most élőkre. A családállítás alaptétele az, hogy az egyén élete nem érthető meg csak saját életútjának történéseiből. Kitágítva a látószöget a családi rendszer egészét kell látnunk ahhoz, hogy teljes képet kapjunk.

Nagyanyáink már kérdeznék is: minek a múltat bolygatni?

A bolygatásnak van egy rossz mellékzöngéje. Terápiás szempontból nem valamiféle iránytalan kutakodás a cél. A családi titkokból az tartozik ránk, ami származási alapon közvetlenül minket is érint, ilyen értelemben a gyermeknek joga van tudnia arról, hogy kik a biológiai, vér szerinti szülei, illetve kik a testvérei, a meg nem születettek is. Nem tartoznak ránk azonban a felmenőink személyes jellegű titkai, a párkapcsolatukban az intimitásukkal, a szexualitással kapcsolatos dolgok. 

Miért emelte ki a meg nem születetteket?

Mert a családállítás tapasztalatai alapján a titkok – például egy kirekesztett családtag, de egy meg nem született gyermek is – nagy hatással lehetnek az életünkre.

Mondok egy példát. Van olyan, hogy több gyerekből csak a legidősebb tudja, hogy lett volna még egy testvér, aki valamiért nem született meg. Amíg őrzi ezt a titkot – akár azért mert rá bízták –, nyomja őt és távolságban tartja tőle a testvéreket. Egy ilyen titok kiderülése gátakat dönt le.

Általában akkor jönnek a kliensek családállításra, amikor úgy érzik, van valami megmagyarázhatatlan elakadás vagy visszatérő testi, lelki tünet az életükben. Lehet ez például egy nem adekvát mértékű szorongás. Ilyenkor a folyamat lényege az, hogy a kliens megértse, ebből mi az övé és mi az, ami átvett.

Tehát titkokat feleslegesen nem bolygatunk. De mi a nehezebb, a ki nem mondott dolgok terhe vagy a feltárt borzalmaké?

A titok terhe megsokszorozódik: nehéz a hordozónak, és nehéz a családnak. Szeparál, izolál, távolságot szül. Ha egy titok végre kimondódhat, mondjuk egy terápiás folyamatban, annak hihetetlen felszabadító ereje lehet. Mindannyiunk családtörténetében lehetnek például háborúkhoz köthető, borzalmas fejezetek. Ezekről tudni még mindig élhetőbb, mint elszenvedni a hatásukat, anélkül, hogy értenénk a miérteket. 

Mikor érezte úgy orvosként, hogy ezzel kell foglalkoznia?

Az orvosi egyetem elvégzése után a mentálhigiénés képzés és a családterápia következett. Hamar a segítő pálya felé fordult az érdeklődésem. A rendszerszemlélet lett a gondolkodási keretem a párokkal és a családokkal végzett munkában, de egyéni konzultációkon is. Szkeptikus voltam a családállítással. Főleg azért, mert sokszor a negatív hatásaival találkoztam a rendelőben. Érkeztek úgy hozzám kliensek, hogy rosszabb állapotba kerültek egy családállítás után. Negyvenéves voltam, amikor elhatároztam, hogy elmegyek egy csoportra, és megnézem, hogyan is működik. Pozitív csalódást hozott, ezért pár éve el is döntöttem, hogy megtanulom a Hellinger-féle családállítást.

Hogyan magyarázná el a buszon, mégis mi ez?

Az ott lévő, egymást nem ismerő résztvevők számára testi érzeteik megfigyelése és visszajelzése alapján, a térbeli elhelyezkedésüket leolvasva kirajzolódik egy mintázat, ami elvezet a tünetek, az elakadások háttérdinamikájához. De egy tapasztalati módszert nehéz sommásan körülírni.

Mitől függ, hogy a leszármazottak közül ki veszi magára a felmenők traumáit, és ki nem?

Tudomásom szerint erre nincs konkrét magyarázat. Nem tudjuk, melyikünk mi alapján vonódik be egyes felmenőink sorsába. 

Miről tudhatja, aki bevonódott, hogy az elakadása okait a felmenőktől örökölt traumákban kell keresni?

Mondjuk onnan, hogy a jelenből nincs elég magyarázat az elakadásra. Minden adott ahhoz, hogy jól éljen, az emberi viszonyai rendezettek, mégsem tud szeretetteljes, kiegyensúlyozott párkapcsolatban élni, mégsem jön a baba, mégis időről időre megakasztja valami a kiteljesedést, az előrejutást. Alapvető, hogy az ember akkor tud jól élni, ha eljut addig a pontig, hogy megbékél azzal, ahonnan jön.

Tizen-, huszonévesen sokan szakítanának a családjukkal, tiszta lapot akarnak kezdeni. Ennek lehet az a módja, hogy kijelölnek maguknak egy új családot, gyakran a barátaikat. Az ilyen éles elhatárolódás mögött általában mély csalódottság, nagy fájdalom húzódik meg. De tartósan kiszakadni a családi szövetből következmények nélkül nem lehet.

Annak az életében jöhet el megbékélés, aki megértette és végül elfogadta a szülők, a felmenők sorsát és ezáltal a saját sorsát is. Eljut odáig, hogy már nem szkanderozik vele. Ez a váltás, a változás nem varázsütésre következik be. Hosszú út. Sokszor azzal a nagy lépéssel kezdődik, hogy valaki eljut terápiára, és teret enged az érzéseinek. 

Ha eljut. Meddig mentség a hozott terhes örökség, és mikortól egyéni felelősség, visszük-e azt tovább?

A megértésen van a hangsúly. A megértés szándékánál. Aki eljut oda, hogy meg akarja érteni az életére hatást gyakorló miérteket, fontos, felnőtt, felelős lépést tett. Érkeznek hozzám fiatalok, akik nem elégszenek meg a felmenők hibáztatásával, pontosabban képesek túljutni ezen a szakaszon. Nemcsak okokat és okozókat, az önfelmentés lehetőségét keresik, hanem megértésre akarnak jutni. Főleg azzal kapcsolatban, hogy ami a családi örökségből az övék, azzal mi a dolguk. Utóbbi már valóban a saját felelősségük. 

Le lehet rakni az öröklött terheket egyedül? Ki lehet szakadni a felismert sémákból önerőből?

Jó út az önképzés, bizonyos mértékig hasznosak az önsegítő könyvek, de a gyökeres változáshoz nem elegek. Úgy gondolom, sérülésből gyógyulni csak kapcsolatban lehet. Ez nem feltétlenül terápiás helyzetet jelent. A gyógyulás lehetőségét hordozhatja minden olyan kapcsolat, ahol tere van a megértésnek, az őszinte reflexiónak, az elfogadásnak, így egy párkapcsolat is gyógyító erővel bírhat.

Nem pont a rossz minta újragyártásának terepe egy párkapcsolat?

De, ha nem előzte meg érzelmi leválás. Aki olyan családból jön, ahol a határok nem jól körvonalazottak, vagy valamiért nehezített a leválás, az nehezen indul el. Kamaszkorban szerencsés esetben megtörténik az elhatárolódás. Kialakul a saját identitás. A gond az, ahogy elnézem a statisztikát, hogy a válások jellemzően kamaszkorban érik a fiatalokat, az önálló én megszületésének lázas korszakában. Egy széttörő családról leválni még nehezebb. Elrugaszkodni biztos talapzatról lehet.

Egyszülős helyzetben pedig gyakran jelentkezik egy érzelmi leválást gátló mechanizmus, a parentifikáció. Ilyenkor a gyerek önkéntelenül belép a kieső szülő helyébe, és ez problémássá teszi a saját életciklusváltását. A mai életkezdő generáció felnőtté válása amúgy is egy sokszor igen nehezített, elhúzódó folyamat.

Gondoljunk csak a kapunyitási pánikra, a mamahotel, a papabank és a bumerángeffektus jelenségeire. Sok olyan fiatal kliensem volt, aki el tudott rugaszkodni ugyan otthonról, párkapcsolatba lépett, később visszaköltözött a szülőhöz, mert túl félelmetes volt neki a felnőttség, az önálló pálya kialakítása és az azzal járó felelősség terhe.

Mi van akkor, ha a család összezár? Például egy családtag kiszakad a szövetből, felismerésekre jut, de a többiek tagadásban maradnak. Meddig vagyunk felelősek a családtagjainkért?

Az új rendszer elsőbbséget élvez a régihez képest. Ha egy fiatal családot alapít, még akkor is az a fontosabb, ha szülőként nehéz elfogadni. A származási család hátországgá alakul át egészséges esetben. A gyereknek nem feladata a szülők érzelmi kiszolgálása. Fontos ezt leszögezni, mert a másik út a lelkiismeretfurdalások és érzelmi zsarolások útvesztője. A gyerek dolga a szülei felé a fizikai megtartás és a gondoskodás. Mindaz, ami egy szeretetteljes kapcsolatban eleve magától értetődő.

De a gyerek nem lehet a szülei gondjainak viselője.

Gyakori, erős késztetés, hogy vissza akarjuk adni a szüleinknek, amit kaptunk. Más kapcsolatban érvényes vágy az adok-kapok egyensúlyt elérni, a szülő-gyermek viszony nem lehet szimmetrikus. Az igazság az, hogy soha nem tudjuk visszaadni a szüleinknek, amit kaptunk: az életet. Továbbadni tudjuk. 

Lehet-e elég jó szülő, aki nem foglalkozik a saját sorsának megértésével?

Nagyon szeretem D. W. Winnicott kifejezését. Egy brit gyermekorvos és pszichoanalitikus használta először az „elég jó anya” fogalmat az ötvenes évek elején. Egyetemistaként szültem a gyerekeimet, küzdöttem én is a tökéletességre törekvéssel.

Emlékszem, épp a fiamat vártam, amikor C. G. Jungnál olvastam, hogy a gyermeknevelésben nagyrészt a tudattalan erőinek van hatalma. Kijózanítóan, ijesztően is hatott rám.

Eszerint hiába határozok én el bármit, ha majd döntően nem ez számít. Tény, hogy változtatni azon lehet, ami tudatosul. Már akkor elkezdtem foglalkozni önismerettel, aminek része volt a családom múltjának megismerése. Leültem a nagyszüleimmel és hallgattam, jegyzeteltem a történeteiket, az emlékeiket.

Kutatott. 

Igen. De nem állítom, hogy transzgenerációs kutatások nélkül ne lehetne elég jó szülőnek lenni, hiszen nagyanyáinknak nem volt lehetősége ilyesmire. Mégis „elég jó” szülők, nagyszülők voltak, amennyiben igyekeztek a gyerekeikre ráhangolódni és szeretetteljes kapcsolatban lenni velük – miközben természetesen ők is követtek el hibákat.

Mindannyian hibázunk, és mindannyian kapunk sebeket.

A mai fiatalok kitörési lehetőségét jelenlegi tudásunknak köszönhetően abban látom, hogy képesek lehetnek meghaladni a felmenők okolását, és saját családtörténetükkel kiengesztelődve valóban jó, önálló életet kialakítani maguknak.

Jó ötlet a nagymama menyasszonyi koszorújában férjhez menni?

Szerintem nem. Szép gesztus, de önkéntes azonosulás jellege van egy másik sorssal. Átalakítva, a magaméra formálva már más a helyzet. Ebben benne van, hogy tudom, honnan jöttem, de hozzáteszem a saját részemet. 

Megújítva tehát mehet. Mi jut eszébe a házasság hete idei mottójáról? „Állandó megújulásban.”

Az, hogy a házasság intézményéhez való viszony is átalakulásban van. Fiatal felnőttek a gyerekeim, ezt náluk és a környezetükben is látom. A megújulásról eszembe jut még Popper Péter egyik gondolata, hogy ötévente érdemes újra egymás felé fordulni és megújítani a házassági fogadalmat, újragondolni a szövetséget. 

Mégis egymillióan vannak már azok Magyarországon, akik újragondolás helyett inkább elváltak. 

Igen. És megteremtették az egyszülős családmodellt, ami persze nem csak válás nyomán keletkezhet. Már nem elég csak a régi többgenerációs modellről vagy a nukleáris családokról gondolkodni. Egyre több adat van a válások nyomán létrejövő mozaikcsaládok működéséről, a szingliként párkapcsolatban élő, annak csak a kölcsönösen kijelölt előnyeit élvező mingli kapcsolatokról, a tudatosan gyermektelen, angol betűszóval dink viszonyokról és hasonlókról. Ezek a Z generációnál nagyon jelen vannak. Ahogyan a kényszerszinglik mellett a tudatos szinglik is. 

Anyaként mit gondol ezekről?

A fiam harmincéves, két éve házas. A lányom huszonöt, ő is tartós párkapcsolatban él. Mindkettejüknél azt látom, hogy fontos számukra az elköteleződés és a házasság. Nem mehetünk el szó nélkül az együttélés új formái mellett, de

azt gondolom, hogy két egymást választó, egymás iránt elkötelezett, gyermekekre vágyó ember együttélésére továbbra sem találtak ki jobbat a házasságnál.

Ennek is van csendes trendje. A házasság újrafelfedezésének. Az intézmény megújulásának. Láttam, ahogy a fiamék átgondoltan tervezgették a szertartást, a saját rituáléikat. Megéltem, ahogyan az új keveredik a régi szokásokkal, ahogyan kiérlelték a személyes, egymásnak tett fogadalmaikat. Megnyugtató volt, hogy már mindeközben is volt gondolatuk arról, mi lesz, ha nehézségek jönnek. Arról, hogyan lehet életben tartani egy ilyen szövetséget. Úgy éreztem, hogy szintetizálják azt az örökséget, amit tőlünk, az X generációtól hoznak – folyton dolgozó szülőkkel, könnyen kimerülő házasságokkal, a nők szerepkonfliktusainak feszültségével – az ebből eredő önálló következtetéseikkel. Szerintem ez ígéretes kezdet. 

Szerencsés. De ez valóban trend?

Igen, a praxisomban is azt látom, hogy van házasulási kedv a fiataloknál, még ha ki is tolódott a házasságkötések ideje. Különösen nőkben erős programként kapcsol be harminc körül az anyává váláshoz való viszony. Tagadhatatlan biológiai keret, hogy egy nő tizennyolc és huszonnyolc éves kora között ad a legnagyobb eséllyel életet egészséges gyermeknek. Sok nő érkezik hozzám harmincöt-negyven évesen, hogy egyéb szerepmegfeleléseket előtérbe helyezve elodázta a valójában vágyott anyává válást és az ebből fakadó elakadásaival, traumáival dolgozunk. A mindenben megfelelés nagyon káros prés. 

Visszatérve a válásokra: mit lehet tenni a gyerekekért, hogy ne vigyék és örökítsék tovább egy válás terhét? 

A válás a Holmes–Rahe-stresszskálán a második legnagyobb pontszámmal szereplő életesemény. Csak egy szerettünk halála jelent nagyobb stresszt. Egy gyerekben ilyenkor eltörik, kettétörik a szülőkről, a családról alkotott belső kép. Az a tapasztalat, hogy évek kellenek a teljes feldolgozáshoz, egy új stabilitás megteremtéséhez a gyerekek és a család életében.

A szülők felelőssége egy válás folyamatában az is, hogy képesek legyenek reflektív viszonyba kerülni a saját történetükkel, ennek következtében letenni annak terheit.

Ha ez sikerül, akkor van arra esély, hogy a gyerek már ezt a megdolgozott örökséget viszi magával, ami őt már nem terheli. 

Transzgenerációs keretben és a saját praxisa tapasztalatai alapján mit gondol a női-férfi egyenjogúságról?

Azt, hogy zsákutca. A családállítások során is azt látjuk, hogy működik a családban egy ősi rend, ennek huzalozottságában élünk. Ennek a bennünk élő rendnek a tudattalan üzenete az, hogy a család belső biztonságának megteremtése, táplálása női, a külső biztonság, a védelem pedig férfiprincípium. Ezek hihetetlenül mélyen húzódó, a nemek együttélését támogató archaikus kódok. A családi rendszer felállításakor is látszik, kinek, hol van a jó helye a családban. 

Az igen ötven árnyalata – sokdimenziós és kihagyhatatlan kiállítás lett a Magyar Menyasszony | Magyar Krónika

Olvassa el ajánlónkat is a Magyar Menyasszony kiállításról!

Felszisszennek a feministák. 

A feminizmust az elmúlt évszázadok női szerepfelfogására adott logikus válasznak tartom. És öngólnak.

Van most egy szép tabló nemcsak a házasságról, a női szerepek változásáról is, a Magyar Menyasszony kiállítás. Felkavaróan hatott rám. Előhívja nagyanyáink sorsát, örökségét.

A feloldást abból, ami az övékből ránk, mai nőkre nehezedik mégsem az egyenjogúsítási harc győzelemre vitelében látom. Azt kellene elérni, hogy emberi mivoltuk teljességének kibontakoztatására legyen joguk nőknek és férfiaknak egyformán – közös lényegüknek és eltérő sajátosságaiknak megfelelően.

Ki és mikor teremthet egyensúlyt a nemek harcában?

Látok erre esélyt a Z generációnál is, de szerintem az őket követő generáció végképp képes lehet a felmenői örökségét úgy szintetizálni, hogy abból egy kölcsönösen jobb helyzet alakuljon ki. A tudatosak már most jobban figyelnek a kapcsolatuk adok-kapok egyensúlyára, mint mi anno. Hol egyikük lép előre saját céljaiért, és ezért a másik vonul háttérbe, hol a másik. Azok a kapcsolatok adósodnak el érzelmileg, amelyekben ez az érzékeny egyensúly sérül.