A Budapesti időutazás szövegeit Kuti Zoltán saját kutatásai alapján írta meg. A kötet kerületenként mutatja be a város több mint hetven ikonikus épületét, illetve a könyv végén két fejezet taglalja például a Margitszigetet, illetve egy-két nem konkrét területhez kapcsolódó történetet. „A BAH-csomópont környékén, a Schweidel utcában, a Kis-Gellért-hegy oldalában található egy félköríves épület. Ez volt a szocializmus idején a légvédelem központi parancsnoksága, ma pedig a katonai hírszerzési szolgálatnak az épülete. Az alatta lévő bunkerrendszerről semmit nem lehet tudni. Fölvettem a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal is, de nem kaptam válaszokat. Egyszer besétáltam az épületbe, az őrség gyanakodva méregetett, hogy mit akarok én ott. Mondtam, hogy szeretném megnézni az épületet belülről is, de nem engedték. Végül a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálattól kaptam egy hivatalos levelet, amelyben közölték, hogy az épület nem kutatható, szigorúan titkos – osztja meg az egyik legérdekesebb történetet a szerző. – Ha megvizsgáljuk az épület rajzát a térképen, akkor láthatjuk, hogy teljesen másképpen lett megrajzolva, mint ahogy valójában kinéz, ugyanis az elhelyezkedése és kinézete katonai titoknak számított.” Érdekes felfedezést tett egy rejtélyes torony kapcsán is, amely a Vérmező szélén szúrt neki szemet. „Sokat gondolkodtam rajta, mégis mi lehet. A torony mellett látható egy bódé is, de ez sem segített a megfejtésben, hiszen egyik sincs már ott. Hónapokig kutattam, mire rájöttem, hogy akkor építették a metrót, aztán a térképen több helyen is találtam hasonló tornyokat. Három másik helyre – a Moszkva, a Blaha Lujza és a Deák térre – is berajzolták ezeket a lejáratokat, amelyeket még a vízszintes alagutak fúrása előtt alakítottak ki. Ezek ugyanolyan függőleges aknák, amilyeneket bányászati területeken szokás ásni, rajtuk keresztül jutottak le az emberek, szellőztettek, hozták fel a törmeléket.”

Kuti gyermekkori élményeinek fontos helyszínei is helyet kaptak a könyvben: mivel fiatalon úszott és vízilabdázott, nem hagyta ki például a budapesti uszodákat, és a dollárboltokról is találunk ismertetőt. A zárt szocialista kereskedelem idejében a nyugati valuta valóságos kincs volt, hiszen azzal lehetett megvásárolni olyan eszközöket, amelyekből importra szorult az ország, és a többi KGST-országban sem lehetett hozzájutni. A fővárosban tartózkodó számos akkreditált diplomata, üzletember – köztük több magyar – devizában kapta a fizetését. A kereskedelmi minisztériumban támadt az ötlet, hogy ha már van egy csomó deviza az országban, amelyen pár ezer ember ül, adjanak nekik lehetőséget arra, hogy ne külföldön költsék el, hanem itthon. Ehhez viszont olyan választékot kellett létrehozni, amire valóban érdemes volt elkölteni a pénzt. A Konsumturist és Konsumex boltokba csak engedéllyel juthattak be az emberek. Nyugati játékokat, csokoládét, italokat és cigarettát is lehetett kapni a hivatalosan vagy feketén szerzett dollárokból, hogy aztán a boldog vevő hetekig vagánykodjon a különleges Legóval vagy a Bounty csokival, amiről tízből kilencen azt sem tudták, hogy micsoda. Az ilyen üzletek általában pályaudvarokon, szállodák halljában működtek, a legnagyobb diplomata-áruház az Arany János utcában volt, a Goldberger-házban, az Open Society Foundation mai archívuma helyén.