Horvátország éppen úgy nem volt soha Magyarország, ahogy Magyarország nem volt soha Ausztria. A magyar korona társországa azonban nyolc évszázadon át volt, a mindenkori magyar király horvát uralkodó is volt egyben. Rendben van hát, sőt egyenesen helyén való, ha a képeslapok segítségével ide is ellátogatunk. Közünk volt egymáshoz, sok egyéb mellett az ott élő magyarok miatt is.
Szóval Vinkovci vagy Vinkovce, a nagy múltú, de nehéz sorsú város, amely igazán még most sem heverte ki a legutóbbi délszláv háború pusztításait. A kőkor óta folyamatosan lakott vidéken jelentős római település volt, két római császárnak is szülővárosa, püspöki székhely. A középkorban Szentillye (Szent Illyés) nevet viselt települést a törökök 1526-ban, a mohácsi vész évében foglalták el, és meg is tartották a 18. század legelejéig. Attól fogva sokáig határőrvidéknek számított, katonai igazgatással, és csak a magyar és horvát kiegyezés évében, 1868-ban kapta vissza a polgári jogokat.
Jómódú várossá fejlődött ettől kezdve Vinkovci vasúttal, főgimnáziummal, takarékpénztárral, a képeslap készülte idején már bőven hatezer lakossal, akik között a horvátok voltak erős többségben, de éltek itt németek, magyarok és más nemzetiségek is. A délszláv háború idején súlyos harcok folytak itt, de ennek a nyomai, legalább a házak falán már nem látszanak. Száz évvel ezelőtt még egészen más gondjuk volt az erre vetődőknek. Krenner Rezső például Budapesten, a Rottenbiller utca 29-ben erről értesülhetett a képeslapunkról:
Tegnapelőtt nagy szél, tegnap elég hideg, és ma esett a hó. Holnap vagyok Boszniában, és vasárnap valószínűleg otthon vagyok. Csókollak, Rezső. Vilmát üdv(özlöm).
Tátra, 1912 | Magyar Krónika
Üzenet a múltból című sorozatunk előző részében a Magas Tátra csúcsai közelébe, ródliversenyre készülődökhöz látogattunk.
