Van valami a pusztulásban, ami semmihez sem fogható – riport egy urbexes bevetésről

„Amikor ott állsz egy évtizedek óta magára hagyott lakóházban, és átjár egy itt hagyott élet aurája, az több, mint hátborzongató” – mondja Urbex Yvette, azaz Szép Yvette. „Megyek, mert van valami a pusztuló gyárakban, ami semmihez sem fogható” – ez pedig a Minden határon át – Bp Urbex oldalt jegyző, nevezzük így, A., egy anonimitást választó városfelfedező mondata. Yvette névvel, arccal, saját oldallal, A. egy névtelenségét őrző, de nyilvános profillal vállalja, hogy évek óta pusztulásnak indult helyek felfedezése és dokumentálása a szenvedélye.

Az urbex jóval több, mint bizarr hobbi: korjelenség.

Több ezren lehetnek csak Magyarországon, akik reménytelenül romos, sorsukra hagyott villákban, szellemhotelekben, üzemen kívüli közműalagutakban, bedőlt bunkerekben bóklásznak, vagy felkutatnak egy szebb napokat látott ipari létesítményt, befotóznak egy tejüzemet, netán egy romosodó elmegyógyintézetet.

Kisvárosnyi is lehet azok száma, akik szabadidejüket egy másik, az elhagyatott Magyarországon töltik. Mint minden szubkultúra, az urbex (az angol urban exploration rövidítése) nem is olyan új keletű, extrém válfaja is kitermelte mára könyvtárnyi irodalmát, temérdek közösségi csoportját és netes tartalmát, műfaji elágazásait és belviszályait, a lényeg azonban nem változott: kiszakadni a normál kerékvágásból térben és időben is.

Luxusból groteszk torzó

Pár üzenetváltás, gyors célpont-azonosítás, és máris egy másfél évtizede romosodó Buda környéki villa kertjében mászkálunk Yvette-tel és állandó társával, Lacival. Magyarország enyészetben nagyhatalom, könnyen találni célpontot szinte bárhol. A kapu jelképes, üres vaskeret, gond nélkül átbújunk. Bármelyik kiránduló megtehetné, aki erre jár, ha sejtené, hogy odabent egy majdnem hamuvá lett, magára hagyott valóságot talál.

Az épületet felgyújtották, a dúsgazdag tulajdonos pedig itt hagyott mindent. Ki tudja, miért, sorsukra hagyta a romokat, pedig a Buda környéki erdő szélén egy hasonló telek is vagyonokat ér. Semmi élet nem maradt, csak az elsüllyedt jelek. Úgy visszhangoznak a kormos falak között járva Weöres Sándor sorai a fejemben, mint valami ide írt zsoltár: „A szél eltörli lépteim nyomát. / A sár eltörli lépteim nyomát. / Itt csata volt / és minden fuldokolt, / más nyom eltörli lépteim nyomát.”

Az egykorvolt luxus hűlt helyén, a roncsolva is túlzó, növényekkel benőtt terekben is érezni az elbizakodottságot, ami mindezt valaha létrehozta az erdő szélén. A kádlefolyóból most páfrány nő. Lassan mindent visszavesz az erdő. A felgyújtott könyvtár maradványai tetején Kádár Gyula a Tények és Tanúk sorozatban megjelent A Ludovikától Sopronkőhidáig című kötete málladozik, az élére lopódarazsak raktak agyagfészket. Romlás, meghasadt idő, enyészet.

Galériánk:

Az ember alkotta struktúra helyén maradó, eltiport tárgyi nyomokból is összeáll egy szilánkos kép valakikről, akik hirtelen nagyot markoltak a matériából, és végül semmit fogni bizonyultak. „Íme, por és hamu.” Nézegetjük itt maradt nyomaikat, fotózgatunk. Ami utánuk látható, a képzelet erejével talán meg sem alkotható groteszk torzó. Egyszerre elborzasztó és megigéző.

Nyom nélkül estek meg, mégis megtöltik a halott teret olyan pillanatok, amelyek az egyszervolt itt és mostban ezen a helyen történtek. Ajtócsapódások. Elpörgő rezdületek. Az üres kennelekben visszhangzó kutyaugatások. Tűzropogás a kültéri mementóvá lett kandallóban. Szárnyverések a kert lombjai között. Ezek tetszenek most öröknek. A rohadás alján mutatkozik meg igazán, mi is a helyes arányérzékhez közelítő emberi lépték. Fodor Ákos pontos:

„Komitragikus: villámfénynél próbálunk regényt olvasni.”

Fosszíliák a közös emlékezetből

Yvette nem filozofál ennyit, évek óta csinálja, rutinosan járkál, és – ahogy egy elhivatott urbexes – dokumentál ezen a terepen is. Az anyagot általában csak hónapok múlva teszi közzé, hogy óvja a helyeket a rohamtámadástól, bár így is bőven vannak a közösségnek vandalizmusra, még felkutatható értékek ellopására hajtó potyautasai. A városfelfedezés szabályszegő, adrenalinfüggő extrémisták öncélú furcsaságának is tűnhet, egy elhivatott urbexes azonban az íratlan szokásrend keretei között valójában közhasznú munkát is végez.

Tízezrekhez jutnak el az általuk készített képek olyan helyekről, ahová ember nem jár, vagy szabályosan nem juthat be, de sok esetben fontos fosszíliákat őriznek a kollektív emlékezetből. Egy retró, piros műbőr fotel. Egy valahonnan ismerős lámpabúra. Egy beszédes bútorgarnitúra. Volt, aki Yvette képein keresztül szembesült azzal, hogy gyakorlatilag uratlan időkapszulává vált az ingatlana, amit rég eladott már, másokat saját, eltemetett emlékekhez kapcsolnak vissza az urbexes felderítések. A követők többségét persze az hozza lázba, hogy a fotókon keresztül egy láthatatlan dimenzióba is beleshet.

Sokan vannak, akiket a covidjárvány szinte belesodort az urbexszenvedélybe. A brit The Week arról számolt be pár éve, hogy az Egyesült Királyságban a járványügyi korlátozások elterjedésével egyre népszerűbbé vált a városi felfedezés, az elhagyott gyárakat, vidámparkokat és más építményeket mind többen látogatták országszerte. Magyarországon is megfigyelhető volt ez a trend.

Yvette Kaposváron él, egy gyárban dolgozik három műszakban, a szabadnapjai gyakran hétköznapra esnek. Még a járvány előtt kollégákkal szőlőhegyeken kirándulgatott, kidőlt-bedőlt présházakat cserkésztek be. Aztán jött az elhúzódó kijárási tilalom, és „a fene akart hetekig a panellakásban senyvedni”. A kollégák lemorzsolódtak, kiruccanáshoz pedig már csak olyan helyek jöhettek szóba, ahol nem jön szembe senki. „Eleinte üres kórházakba mentem be, elhagyott tüzérlaktanyába, a pusztuló lepencei strandfürdő területére és hasonló, szabadon bejárható helyekre” – meséli.

„Lelkes voltam és naiv. Úgy gondoltam, hogy nincs itt semmi titkolnivaló, ezért kezdettől arccal, névvel vállaltam az egészet” – mondja. Néhány közzétett anyaga után társakat keresett. Már számontartották a közösségben, amikor Laci megkereste egy közös akció ötletével: elhívta az egykor tüdőbetegek ellátását végző, azóta lebontott budai BM-kórházba. Laci akkor már túl volt több önálló akción, Yvette figyelmét azzal ragadta meg, hogy híre ment, egy srác szinte semmi tapasztalattal bejutott a 2007-ben bezárt, kutyákkal őrzött Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe.

A megbeszélt napon több másik helyet is felfedeztek, így az őrzött, ezért rizikósnak számító BM-kórházba már be sem mentek, újabb találkozó kellett. Az urbex pedig szép lassan összehozta őket. Laci lett Yvette párja, társa a közös szenvedélyben is, a csapat anonimitást választó felfedezője. „Nem kell nekem a feszültség, a nyomás, nem hiányoznak a kommentek” – jegyzi meg. A maga öröméért csinálja. Ő az, aki előre bejárja, felméri a célpontokat, kiszemel új címeket, és rongálás nélkül utat nyit a többieknek ott, ahol különösen nehéz a bejutás.

Etikus enyészetvadászok

Fontos, hogy rongálás nélkül.

Egy elhivatott urbexes soha nem rongál, nem visz el magával semmit, és a legalapvetőbb íratlan szabály szerint nem is hagy maga után semmit, csak a lábnyomát.

Sok íratlan szabály van még, például az, hogy akik személyes adatokat tartalmazó iratokat, családi képeket találnak, legfeljebb kitakarva fotózzák. A mostanra szinte láthatatlan tömegsporttá lett urbex valójában gyűjtőfogalom, szűk értelemben városok és ipari létesítmények nem látható vagy nem elérhető területeinek bejárását jelenti, de a célpont jellege szerint több tucat válfaja létezik.

Yvette-et a gyárak izgatják, de Magyarországon is vannak, akik csatornákban, esővízrendszerekben, közlekedési alagutakban, szervizalagutakban, katakombákban mászkálnak szívesen, vagy hidakra, darukra másznak fel. Akit a becsvágy, a közösség elismerése is hajt, szigorúan védett ingatlanokat, elhagyott vidámparkokat, erőműveket, silókat, kórházakat, szanatóriumokat céloz meg. Az ilyen képanyagokra a régi motorosok, de még a belviszályokat szító, más urbexesek nevét szándékos rongálási, hitelrontási céllal falakra firkálgató irigykedők is csettintenek.

A nyilvánvaló fizikai veszélyen kívül nem mellékes az urbex jogi kockázata sem, bár Yvette szerint a rendőrség általában nem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen ha az őr rendőrt hívott, és átvizsgálták, mint egy szekszárdi húsüzemben, legfeljebb rúzst és fényképezőgépet találtak nála. A Minden határon át – Bp Urbex profilt jegyző A.-nak például nincs is túl sok tapasztalata a hatósággal: „Ötszáz bejárt helyből két esetben történt meg, hogy rendőrök igazoltattak.”

Képválogatás abból az időszakból, amely itthon is áttörést hozott az urbex szubkultúrában. A Minden határon át – Bp Urbex mögött álló A. képei 2020-ban és 2021-ben készültek, több ezer kilométert tett meg értük Magyarországon:

Az urbex jogi értelemben a szürkezónába esik, nincs különálló szabályozása.

Ettől még léteznek az elhagyatott helyeken járkáló civilekre alkalmazható jogszabályok, alapesetben a magánlaksértés vagy a birtoksértés szabályai, még ha a gyakorlatban életszerűtlen is, hogy ezeknek az ingatlanok tulajdonosai érvényt szerezzenek. Leginkább azért, mert jellemzően eleve nem gondos gazdákról van szó, főleg az állami tulajdonú, hosszú ideje pusztuló helyek esetében, ráadásul az urbex íratlan szabályainak betartása esetén semmilyen kár nem éri a tulajdonost. Ha nem tesz feljelentést, nem indul határidőn belül eljárás, ezért nem is történik semmi.

Egy 2022-es eset viszont jelzi, hogy az urbex nem pusztán bizarr, de ártalmatlan hobbi. A. szerint a járvány idején hígult fel olyan potyautasokkal a közösség, akiket nem érdekelnek az etikai korlátok. A Készenléti Rendőrség, a Budapesti Rendőr-főkapitányság és a Terrorelhárítási Központ 2022-ben együtt vonult ki a Várban, miután páran illegálisan behatoltak a Váralja utca 14. szám alatti alagútrendszerbe, a ma is katonai objektumként üzemelő egykori kormánybunkerbe. Ebből az urbexes akcióból lopás kísérletének gyanújával rendőrségi ügy lett.

„Az ügyek zöme abból adódik, hogy jellemzően tizenéves suhancok előzmény, felderítés nélkül betrappolnak helyekre rongálni, graffitizni” – mondja A. Huszonévesen ő is visszajárt néhány barátjával például egy XXII. kerületi romos kastélyba, de „soha nem tartoztunk azok közé, akik törnek-zúznak”. Ma is inkább kétszer körbejárja a kiszemelt helyet, van, hogy órákig figyeli, hogyan mozog az őr, mielőtt őt megkerülve bemegy fotózni valahova. „Egyezkedni nem érdemes, mert az őrök, jogosan, szabálykövetők” – hangsúlyozza.

Yvette rendszeresen jár külföldre, Horvátországba és az urbexes paradicsomnak számító Szlovákiába is. Akkor is nyitott szemmel jár, ha éppen nyaral, akaratlanul is célpontokat keres. Egy spontán felderítéssel megfejelt olaszországi nyaralásnak köszönhető az eddigi legmeghatározóbb élménye is. „2023 nyarán jártam egy szinte érintetlenül pusztuló olaszországi villában. Vihar volt, szél járta át a kihalt tereket. Azóta is a hatása alatt vagyok. Olyan félelem járt át, amit máshol eddig nem éreztem” – mondja. Megfogadta, hogy visszamegy. Hasznot nem remél, az enyészet igézetében él. A valódi urbexes talán erről ismerszik meg.

Kiemelt kép: Muray Gábor