„Utazás előtt, alatt, után – helyett?” – ez a kérdés állt útikönyvünkön, aminek segítségével nemrég bebarangoltunk egy távoli országot. A kérdést olvasva elég hosszan fejtegettük útitársammal, vajon van-e ember, aki annyira vágyik egy messzi helyre, hogy egy arról szóló útikönyvet olvasgat úgy is, hogy nem tervezi a fizikai odautazást. Mert az útikalauz mégiscsak száraz, „funkcionális” olvasmány – rendszerint akkor nyeri el értelmét egy-egy bekezdés, ha a benne leírtakat élőben is látjuk. Nem így van viszont egy szépirodalmi művel: abban lehet szó bármilyen térben vagy időben messzi dologról, ha a szöveg jó, mi, olvasók ott vagyunk, ahol a szerző akarja, hiszen az irodalom – szemben az útikönyvek szakszövegével – megteremti a tökéletes illúziót: elszakít bennünket saját életterünktől.
Annak, aki történetesen utazni vágyik, érdemes lehet felcsapni Kosztolányi Velencéjét. Az Irodalmi útikalauzok a Magvetőnél sorozat részeként, Schmal Alexandra szerkesztésében jelent meg 2024-ben ez a Kosztolányi Dezső az „Adria királynőjéhez” kötődő prózai írásaiból, cikkeiből és leveleiből összeállított, archív fényképekkel illusztrált kötet.
Mint a fülszöveg felhívja rá a figyelmet, a szerző „lelkesedett az olasz kultúráért, sokszor járt a lagúnák városában, otthon érezte magát ódon falai között csakúgy, mint a tengerpart fövenyén”.
Bizonyítják ezt Kosztolányi barátainak, rokonainak írt levelei is. „Olaszországban jártam, olasz könyvekben, olasz versekben fürödtem, s napról napra szorgalmas hangyaképpen gyarapítom a műveltségemet” – írta például Juhász Gyulának 1907-ben. Ugyanebben az évben Horváth Henriknek így ír: „Egyébként olasz könyvekben, olasz versekben fürdök, mert már folyékonyan s élvezettel olvasok.”
A vékonyka kötet életrajzi elemekre támaszkodó része sok meglepetést nem tartogat, inkább azt a feltételezésünket erősíti, hogy Kosztolányi éppen úgy merült el az olasz kultúra végtelenjében, mint bármelyikőnk, aki ismerkedik Itáliával. Érdekesebbek azok a passzusok, amelyekben egy-egy találkozást, párbeszédet rögzít a szerző, vagy éppen egy velencei látnivalóról ír. Olykor fantázia és valóság határmezsgyéjén mozognak a történetek, például hisszük is meg nem is, hogy a Sóhajok hídjáról „sebhelyes arcú, deres férfi” bámulja a lagúnák sekély vizét, ezzel magára hívva egy ismeretlen figyelmét, akinek egy együtt töltött nap után megvallja lelkének titkát.
Gyönyörűek a város, egy-egy városrész életét megörökítő jegyzetek. Ilyen A sziget című írás, amelyben a San Lazzaro szigetről mesél Kosztolányi. Így kezdődik: „A sziget gazdag, harmonikus és boldog. A boldogságát nem azzal a kinccsel kell mérni, amely elönti a gyepeit és az ódon márványát. Ez igazságtalanság lenne. A sziget mindig boldog, önmagában is. Ha az értékeit lajstromozod, inventáriumot állítasz össze a műkincseiről, a képeiről, a porcelánjairól, akkor csak annyit tudsz meg, minthogyha leméred a jegygyűrűt az aranyműves mérlegén. A gyűrűt nem lehet lemérni. Egészen és teljesen csak az aranymasszát mérheted le, de ami azon kívül van, ami súlyosabb, mint az arany, ami energiákat gyűjt és tetteket, életeket határoz, az nem hagy nyomot a legfinomabb műszeren sem, s nem is ad fogalmat a gyűrűről, az igazi értékéről, a jelkép erejéről, csak az aranyvázáról. Mert a gyűrű önmagába fut vissza, magába zárja a geometriai végtelent, s az érzések végtelenségét is. Nagyon hasonlatos hozzá a sziget, ez a sziget is, amelyet minden oldalról a tenger zár körül. Meg van szűkítve a tér extenzitásban, de az intenzitása annál inkább növekszik. Határvonala önmagába kulcsolódik.”
Az efféle, az olasz valóságot nemcsak leíró, de azt mélységében is megragadó, Itália hangulatát tökéletesen tükröző írásokért érdemes olvasni Kosztolányi Velencéjét.
Nyitókép: Canal Grande, háttérben a Szent Márk-székesegyház harangtornya és a Dózse-palota.
Fortepan / Teodoro
