Az év elején tett bejelentés szerint a második fővárosi Duna-parti szabadstrand a Hosszúréti-patak torkolatának közelében, a Hajó utca mentén, Budafokon nyílik meg, de több mint valószínű, hogy a Római-parti plázson is lesz újabb szezon. Bár utóbbi már évek óta működik a nyári szezonban, a fővárosiak többsége számára még mindig idegenül hathat a Dunába mártózásra gondolni.
Nem könnyű bízni egy vízközeli városi vízióban. Az „észak-budai riviéra” terve egyszer már befuccsolt, pedig szép reményekkel vágtak bele 1968-ban. Fókuszában akkor is elsősorban a Római-part állt. Azért nem lett belőle semmi, mert 1973-ban a vízminőség drasztikus romlása miatt betiltották a fürdőzést a Duna budapesti szakaszán. Akkor még élhettek azok, akiknek ez igencsak fájhatott, hiszen saját emlékük is lehetett még arról, hogy nemhogy a Rómain, de a belvárosnál is lehetett egykor strandolni. 1789-től 1973-ig szinte folyamatosan.
Nehéz elképzelni, milyen lehetett az első dokumentált dunai fürdő a mai Március 15. térnél, a Piaristák épülete mögött – ez nyitott meg először. Az biztos, hogy csak férfiak csobbanhattak itt, és így volt ez még a 19. század első felében is. A reformkori ifjak tehát járhattak volna akár Mayer György 1829-ben nyílt úszóiskolájába a Margit-szigettel szemben, de a hölgyeknek hőségben is maradt a kötelező fűző és legalább öt-hat alsószoknya. Csak 1837-től kezdett megdőlni az a norma, hogy a fürdőzés valami úri huncutság, ahol nőnek nincs dolga.
A német Brück & Sohn képeslapkiadó fotográfusai 1903 és 1912 között már azt a világvárossá fejlődött Budapestet fotózhatták, ahol virágzik a folyami fürdőkultúra. Pechünkre nem erre fókuszáltak, sokkal inkább az építészetre, az utcaképre, a kávéházakra, így a legtöbb múltidéző kép már azokból az időkből származik, amikor fából ácsolt, vízen úszó szerkezetek, Duna-fürdők fogadták a csobbanókat az 1920-as évektől.
Eddig nem látott fotográfiák kalauzolnak el Budapest első aranykorába | Magyar Krónika
Az újdonság és a rácsodálkozás erejével hatnak azok az előző századfordulós budapesti városfotográfiák, amelyeknek a negatívjaira nemrég bukkantak rá a Fortepan munkatársai a Deutsche Fotothek drezdai archívumában. Az eredetileg képeslapok számára készült részletgazdag felvételekből izgalmas kiállítás nyílt Budapest születésének 150. évfordulóján a Magyar Nemzeti Galériában.
A bekerített Duna-fürdőket általában magánvállalkozók működtették, de volt, amelyiket a főváros, sőt, nyitottak ingyenes Duna-strandokat is a húszas években. Volt ilyen a Nagyszombat utcánál, a Dráva utcánál, de a még a Szent Gellért térnél is. A szabadstrand már akkor is sok mindent jelenthetett, a Gellért-hegy árnyékában húzódó például nem számított éppenséggel elit helynek. A Magyarság című lapban egy 1924-es vélemény „szomorú, sötét ketrecként” hivatkozik a „székesfővárosi ingyen dunafürdőre”, amit „épelméjű ember aligha keres fel”.
A két világháború közötti időszakban az Erzsébet hídtól az Országházig több ilyen elkerített, lebegő uszoda sorakozott a fővárosban. Az Országház környékén akkoriban fürdőzők slattyogtak le hűsölni nyaranta a Dunához a Scholtz-féle uszodába. Ekkor már nem csak elit időtöltésnek számított fürdőzni, sőt, a legtöbb helyen minden társadalmi rétegből származó nők és férfiak élvezhették a Duna hűsítő vizét. A strandolás nézőként is szórakozásnak számított. A Palatinus strand kiépülése előtt működött a Dunai strand a Margitszigeten, ahol külön jeggyel be lehetett menni csak azért is, hogy Dunában fürdőző embereket nézhessen, aki erre vágyott.
A második világháború idején kezdődött a folyó és a fővárosi ember elidegenedése egymástól. 1973-ra már olyan erősen szennyezett volt a Duna, hogy évtizedekre el is távolodott egymástól a városi ember és az agyonra használt folyó. A 2020-as évekre jutottunk el oda, hogy a Duna vize több helyen is megfelel az európai uniós és magyar fürdővízminőségi előírásoknak. Ez alól az árvizes időszakok és a jelentősebb esőzések utáni periódusok jelentenek kivételt, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a főszabályt, miszerint a Duna, igen, még Budapesten is, fürdésre is való.
Régi plakátokon az italkultúra | Magyar Krónika
A jó kereskedelmi grafika ismérve a vizuális gazdagság és a hozzá kapcsolódó pozitív életérzés.
Kiemelt kép: Dunai strandfürdő, Újlak, 1930-as évek. Forrás: Fortepan
