Új szerelem

A gimnáziumi nyári szünetben Apó elszegődött dolgozni Tahiba, ott a táborok alatt végzett beszerzői és egyéb feladatokat. Kosztot és kvártélyt kapott, illetve napi 1 forintot. A következő években nyaranta a szezon elejétől a végéig dolgozott itt. Kirándulni vitte a gyerekeket a Pilisbe, postára, boltba szaladgált, a tábortűz mellett pedig előkerültek a régi cserkésztréfák. Lényegében egy kisebb, nem hivatalos cserkészcsapatot szervezett Apó, aki így néhány éven keresztül megélhette és megtapasztalhatta, milyen cserkészvezetőnek lenni. Ennek a csoportnak a tagjai közül sokan évtizedek múlva is szeretettel emlékeztek az éjszakai kirándulásokra és a beszélgetésekre (ebből a csoportból került ki például Kulcsár Győző, a nemzet sportolója, négyszeres olimpiai bajnok vívónk). Ebben az időben került ismeretségbe nagyapám a helyi templom kántorával is, akitől zeneelméletet, összhangzattant és orgonálni tanult.

Később szomszédjával, a már említett Benkó Sanyival meghallották, hogy van a közelben egy olyan zeneiskola, ahol még hangszert is adnak az újonnan érkező tanulóknak. Így lett Benkó Sándorból az ország egyik legismertebb klarinétosa, s így állt neki nagyapám vadászkürtön tanulni. Apó első tanára egy Kovács Béla nevű művelt, klasszikus zenében jártas cigány ember volt. Béla bácsi a MÁV Szimfonikus Zenekarban játszott és mindig szólt Irma néninek, a Zeneakadémia karzati jegyszedőjének, hogy engedje be tanítványát a legjobb helyek egyikére. Második tanára, Balogh Károly volt, aki rendszeresen bevitte őt az Erkel Színház opera-előadásaira. Itt volt egy páholy, ahová csak a bennfentesek járhattak be, közéjük tartozott nagyapám is, aki így csakhamar nagyon közeli barátságba került a klasszikus zenével. (A mai napig meglévő több száz darabos komolyzenei vinillemez-válogatásából mi, unokák szemezgetünk néha).

Sorozatunk előző része itt olvasható:

Végül, nagyapám saját elmondása szerint, nem jutott művészi szintre a vadászkürttel. Miután először otthon a szomszédokat, később az egyetemen pedig a diáktársakat is zavarta a nem éppen csendes hangszerrel való gyakorlás, egy idő után abbahagyta. A csúcsot számára az jelentette, mikor a nagykőrösi konzervgyár fúvószenekarának előadásán, Liszt Ferenc Magyar ünnepi dal című kórusművében ő lehetett a másodkürtös. Élete végéig az Úristen nagy ajándékának érezte, hogy a zenével, mely „képes átmosni az ember lelkét” ilyen közvetlen barátságba kerülhetett. Nagyapám azt vallotta, ha valaki tanul valami zenét, az csak jó hatással lehet rá.

Gyárból a teológiára

Miután nagyapám leérettségizett, az ELTE vegyészmérnöki szakja helyett Gyökössy Bandi bácsi hatására a teológiára – Budapesti Református Teológiai Akadémia, a Károli Gáspár Református Egyetem jogelődje – adta be jelentkezését. Ezen sokan felhúzták a szemöldöküket, hiszen a hittudomány ekkoriban nem számított stabil egzisztenciát jelentő, pláne „divatos” területnek. Dédapám nem tartotta vissza Apót, de úgy volt vele, biztos, ami biztos, beviszi nagyapámat a gyárba, amíg megérkezik az elbírálás a felvételről, legalább addig keres valami kis pénzt.

Így Apó június végétől már a Villamosszigetelés és Műanyaggyárban – 1964-től hívták így, korábban Kábel- és Műanyaggyár néven működött – dolgozott anyagmozgatóként. Ebben a gyárban készítették többek között a mikrobarázdás bakelitlemezeket is, így dédapám később fontos lemezbeszerzővé lépett elő. Nagyapám néhány hónapig belelátott a munkásosztály életébe, és megtapasztalta, milyen a három műszakos munkarend, mi az a normatíva, és hogy miért nem szerették a „meósokat”. Mikor az iskolából megérkezett a felvételi értesítés, a gyári keresetéből vett egy szép, fekete öltönyt, és az évnyitó után megkezdte teológushallgatói éveit.

Megetetem a majmom

A teológián az első évben négy idegen nyelvet kellett tanulnia a diákoknak. Az ószövetségi hébert, az újszövetségi görögöt, a latint és egy választott modern nyelvet. A hébert eleinte szerette nagyapám, ám az ószövetséget tanító Pap László professzort 1956 után eltávolították az intézményből, mivel mélyen benne volt az egyházi reformokat szorgalmazó szervezkedésekben. Kiterjedt külföldi kapcsolatrendszerének köszönhetően nem mutatott volna jól a komolyabb retorzió, ezért „csak” áthelyezték segédlelkésznek egy tolnai kis faluba.

Őt váltotta Budai Gergely tanár úr, aki viszont az Ószövetséget nem vette túl komolyan, helyette inkább az Újszövetséggel foglalkozott. Tőle többek között olyan életbölcsességeket is megtanultak a diákok, mint hogy minden napra legyen az embernek egy új nyakkendője, mert így mindig olyan, mintha új ruhában lenne, és mindig elegáns. Állítólag meg is volt a 365 darab nyakkendője.

A görög nyelvvel megbarátkozott Apó, de a latint elkönyvelte úgy, mint amit sosem fog rendesen megtanulni. Mivel a középiskolában reálos osztályba járt, így míg a többiek latint, addig ők ábrázoló geometriát tanultak. A latinvizsgák ezért úgy zajlottak, hogy az egyik osztálytársa lefordította a vizsgára kiadott szövegeket, ő pedig a latin szöveg közé bekeverte a fordítás lapjait is, így olvasta a szöveget először latinul, majd magyarul. Akkor faragott rá, amikor a professzor jobb jegyet szeretett volna adni neki, ezért visszahívta egy második körre, aminek a szövege már nem volt előre kiadva, így lebukott. Apó modern nyelvként az angolt folytatta, amit már korábban, a kötelező orosz bevezetése előtt is tanult az iskolában. Később munkájának és ismeretségeinek köszönhetően megtanult németül és hollandul is.

A teológiára egyszer csak odahelyeztek egy új tanárt, aki korábban az egyik határon túli színháznak volt az igazgatója. Mint politikailag megbízható oktatót a párt alkalmasnak találta az ifjúság nevelésére. Igen csúnya emberke volt, és pletykák keringtek azzal kapcsolatban is, hogy egyáltalán elvégezte-e a teológiát. Mindenesetre nem igazán szerette senki. Ez a tanár az intézmény menzájáról rendelte az ebédet, amit a Tanács körúton lévő lakásához kellett kiszállítani. Apót választották ki arra a feladatra, hogy az éthordókat cipelje, amiért nagyapám ebédenként 1 forintot kapott. (Ekkor egy kiló kenyér körülbelül 3 forintba került). Mikor a diáktársak egyik alkalommal megkérdezték nagyapámat, hogy hová megy, ő csak annyit felelt: „Megyek, megetetem a majmomat.” Ezen a többiek persze jót nevettek. Hiába, aki ebben az időben politikailag megbízható volt, nem aratott osztatlan sikert a teológusok között.

Kiemelt kép: magántulajdon – Bóka András János fiatal teológus