A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig tart, eredete a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Az ősi tavaszünnepek hagyományaiban gyökerezik, de megtalálhatók benne az ókori, a keresztény, a germán és a szláv szokások. Ezeknek a szokásoknak a közös gyökere az ember ősi félelme a hidegtől, a sötéttől, a természet és a Nap elpusztulásától. Az ijesztő maszkok mögé bújó, ricsajozó tömeg a telet akarta elűzni, hogy segítse a Napot a megmenekülésben, a tavaszt a visszatérésben, a természetet az újjászületésben. A maszkok viselésének eredeti szándéka az idők során megszűnt, az álarc- és jelmezöltés azonban megmaradt, hiszen arra is lehetőséget és alkalmat ad, hogy az emberek önmagukból, megszokott életükből kilépve ünnepeljenek.
A farsang mindig vízkereszttel, január 6-tal kezdődik, záró dátuma azonban évente változik, 2025-ben március 5-én lesz hamvazószerda. Ennek oka, hogy a húsvét is mozgó ünnep, az első niceai zsinat döntése alapján a keresztény húsvét időpontja a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap – ami 2025-ben április 20-a lesz. A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszak a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje.
A böjtöt megelőző időszak a farsang, a legféktelenebb mulatozás, a legfelfokozottabb duhajkodás pedig annak utolsó napjaira – farsang farkára – volt jellemző. A farsang kifejezés két német szó összetételeként a böjt előtti italok kimérését jelentette.
A böjtöt közvetlenül megelőző napokban valóban nagy evés-ivás zajlott, már csak azért is, mert elődeink hittek abban, hogy így biztosítják, hogy bő legyen a termés és kövérre hízzanak a disznók. Ennek érdekében minél zsírosabb fogásokat tettek az asztalra, a disznóhúst, tepertőt, kolbászt, pogácsát, fánkot, rétest, káposztát, kocsonyát bőséges mennyiségű borral és pálinkával öblítettek le.
Igyekeztek mindent elfogyasztani a böjt kezdetéig, de a maradék sem ment kárba. Ahogy azt a Magyar Tudományos Akadémia Magyar néprajz köteteiben olvashatjuk, elődeink még a farsangi ételmaradéknak is különleges erőt tulajdonítottak, ezért megszárították, porrá törték és a későbbiekben a beteg jószág gyógyítására használták.
Fűrészporral megtöltött hurka, nyárson hazavitt kolbász, elcsent szalonna | Magyar Krónika
A tél beköszöntével, a hideg idő beálltával megkezdődő disznóvágásokhoz és disznótorokhoz számos népszokás és hiedelem kötődött.
Gonoszűzés, termésvarázslás, időjóslás
A farsangi időszakhoz számos népszokás kötődik, ezeket a napokat különösen alkalmasnak találták gonoszűző, termésvarázsló, időjósló rítusok elvégzésére is. Megveregették a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek, mákot vetettek, hogy megóvják a termést a férgektől, és ugráltak, hogy magasra nőjön a kender.
Hittek a kimondott szó varázserejében, ezért a farsangi időszakban házról házra jártak köszöntőt és jókívánságokat mondani, hogy biztosítsák a háziak szerencséjét és egészségét a következő évre.
Adománykérő versikét is szavaltak, szolgálatukért pedig kolbászt, szalonnát és fánkot kaptak a háziaktól. Termékenységvarázslást is végeztek, szokás volt például, hogy a gazdasszony kukoricát szórt a farsangolók lába alá, mert hitték, hogy ahogy a letaposott kukorica kikel, úgy kel majd ki minél több csirke.
A jókívánságmondók főként fiatal fiúk vagy lányok voltak, de bizonyos tájegységeken a felnőttek is sorba járták a házakat, sőt be is öltöztek, lepedőbe vagy medvebőrbe burkolóztak. Különféle jelmezeket, maszkokat is öltöttek, volt, aki „szép farsangosnak”, például úriasszonynak, volt, aki „csúnya farsangosnak”, vagyis kéményseprőnek, halálnak, boszorkánynak, ördögnek öltözött, hogy ijesztgethesse a szembejövőket. Szokás volt, hogy egy lány vőlegénynek, egy fiú menyasszonynak öltözött, és párban jártak, de nem szólaltak meg, nehogy felismerjék őket. A maskarába öltözött csapat este a fonóban kötött ki, ahol táncmulatságot tartottak.
„Tollfosztóban voltam az este, édesanyám azt is kileste” – hosszú, hideg téli esték mulatságai | Magyar Krónika
Vidám hangulat, dalolás és jóslás, játékok és mesék, udvarlás és tánc: a fonás és a tollfosztás a lányok és az asszonyok szórakozással egybekötött társas munkája volt a téli időszakban.
Állatmaszkok, mesterségmaskarák, batyus bálok
A farsangi szokások közé tartoztak a dramatikus játékok, amihez a résztvevők előszeretettel öltöztek be különféle mesterségek képviselőinek, így kovácsnak, cipésznek, borbélynak, kéményseprőnek, kocsmárosnak, molnárnak, üstfoltozónak, drótosnak, köszörűsnek, suszternek, csizmadiának, bádogosnak, kereskedőnek. Ahogyan azt a Magyar néprajz a foglalkozásokat utánzó játékokról szóló fejezetében olvashatjuk, a falusi közösségek játékosai szívesen utánozták a paraszti életformától eltérő, nem földműveléssel foglalkozó emberek alakját, azok foglalkozását. Parodizáló jeleneteket játszottak el, amelyek során például egy álbeteget vizsgál a kuruzsló, vagy fogat húz és borotvál a borbély.
Kedveltek voltak az állatmaszkok is, mint a medve, a ló, a kecske és a gólya. Az állatmaszkosok is a fonóban gyülekeztek és az egybegyűlteket szórakoztatták.
Egyszerű jeleneteket is előadtak, például a medve táncolt, a ló ugrándozott vagy csárdást járt, a gólya igyekezett mindenkit megcsipkedni, de komolyabb párbeszédes előadásokra is sort kerítettek, például lóvásárt tartottak vagy a kecskére lehetett alkudozni.
Táncmulatságokat, batyus bálokat is tartottak a fonóban, a muzsikáról, italról a legények, ételről a lányok gondoskodtak. Ezeknek az összejöveteleknek fontos szerepük volt a párválasztásban, a lányok ilyenkor adták a legényeknek a bokrétát a kalapjukra. Volt, aki a keresztanyjával küldte el, volt, aki ellopta a legény kalapját, hogy titokban varrja rá. A legény azzal a lánnyal táncolt a húshagyókor tartott bálban, akitől a bokrétát kapta, a pár ezzel fejezte ki az egész közösség előtt házasodási szándékát, így hamarosan sor kerülhetett a hivatalos lánykérésre is.
„Húshagyó, húshagyó, itt maradt az eladó!”
A farsang arra is alkalmat adott, hogy figyelmeztessék azokat, akik még nem mentek férjhez, de a közösség ítélete szerint annak már ideje lett volna. E szokásokkal a férfiakat is csúfolták, túlnyomórészt mégis nők voltak a célpontjai. A Magyar néprajzban négy ilyen szokásról olvashatunk: a tuskóhúzásról, a kongózásról, a szűzgulyahajtásról és az állakodalomról. A tuskót nagy zajjal húzták végig az utcán, majd az ajtóhoz támasztották, kilincsre kötözték, hogy reggel a lány ne tudjon kimenni. A kongózás során kolompoltak, tepsikkel, fazekakkal csaptak zajt, és azok nevét kiabálták, akik még nem mentek férjhez.
A szűzgulyahajtás szokása szerint farsang utolsó estéjén a meg nem házasodott lányok és fiúk házait járták sorra. A lányos ház előtt azt kiabálják: „Húshagyó, húshagyó, itt maradt az eladó!” Volt, hogy a lány visszakiabált: „Rönköt emelj, szakadj meg, mért nem házasodtál meg!” Fiútestvére pedig kiszaladt az utcára, és ostorral kergette el a csúfolókat. A gúnyolódó menet megállt a legényes házak előtt is kiabálni: „Árpakenyér, zabkenyér miért maradtál vénlegény?” Az állakodalom, ahogy a neve is utal rá, egy színjátékszerű tréfás esküvő volt, amelyre akkor került sor, ha a farsangi időszakban egyetlen lakodalmat sem rendeztek.
Kiemelt fotó: Máth Kristóf
