Teleki Julianna grófnő: Még a legsötétebb években is büszkék voltunk arra, hogy kik vagyunk

Ön az utolsó Teleki, aki az erdélyi Gernyeszegen, a család ősi kastélyában született, ahol többek között a tragikus sorsú Bethlen István miniszterelnök is. Vannak emlékei a gernyeszegi kastélyban töltött évekről?

Igen, én vagyok az egyetlen a négy gyerek közül, aki ott született, de nincsenek személyes emlékeim. Szüleim 1944-ben elmenekültek a közelgő front elől Magyarországra. A háború után megpróbáltak új életet kezdeni. Nyaranta lent, a kastélyfront jobb oldalán éltünk, a földszinten, azt próbálták kicsit helyrehozni.

1949 márciusában Romániában megkezdődött a kitelepítés, az „osztályidegen” családok kiűzése a kastélyokból, birtokokból, a vagyonelkobzás, a megaláztatások, a kitelepítés… Erről már biztosan vannak személyes élményei.

Ó, hogyne! Gyerekkoromat kényszerlakhelyen, a marosvásárhelyi Görbe utca pincéjében töltöttem. Életem egyik legnagyobb sokkja az volt, amikor 1986 körül visszajöttünk Németországból, és elmentem ebbe az utcába, de nem találtam ott a házat, amelynek a pincéjében laktunk. Bementem a szomszédunkhoz, föltéptem az ajtót, és magamból kikelve azt kiabáltam, hogy „ellopták a gyerekkoromat!”. Mindenki elképedt, amiért siratom a pincét. Pedig siratom! Ott különleges élet folyt a szüleimnek köszönhetően.

Olyan volt az a pince, mint egy burok. Amikor onnan kimentünk az iskolába meg az életbe, akkor mindig tudtuk, hogy sziklák állnak a hátunk mögött.

És ez fantasztikusan jó érzés volt. Emlékszem, amikor meghaltak a szüleim, úgy éreztem, hogy a hátam mögött kitágult a világ. Nem volt már, akinek vagy aminek nekidőljek. Csodálatos emberek voltak… A sok nyomor és fájdalmas dolog ellenére, amit átéltünk, és főleg, amit átéltek ők, nekem kellemes, szép emlékeim vannak minderről. 

Amikor az ember Marosi Ildikó könyvét olvassa – Örökbe hagyott beszélgetés gróf Teleki Mihállyal –, akkor egy minden poklon túlmutató derűjű ember portréja rajzolódik ki, aki humorral és erővel vészelte át a megpróbáltatásokat. 

Így van. Apámnak Gernyeszeg meg a gazdaság vezetése volt a mindene. De elfogadta azt, ami történt, és bizonyos fokig még a történelem forgandóságát is. Hogy egyszer fent, egyszer lent. Persze ez nem vonatkozott arra a rengeteg igazságtalanságra, amit mi, gyerekek kellett elszenvedjünk. Ő ízig-vérig erdélyi volt, annyira ragaszkodott a vidékhez, a faluhoz. Mi is úgy mentünk vissza 1990 után Gernyeszegre, hogy bennünk volt az a hihetetlen atmoszféra, amelyről papi a Marosi Ildikó-könyvben mesélt – de persze visszafogottan, mert nem akármilyen időkben mesélt ezekről a dolgokról. Mégis rettenetes csalódás volt, amikor jobban megismertük a falut és az embereket. Hogy mennyire mások azok, akik most ott élnek, mint azok, akik ismerték papit. Amikor férjemmel, Czakó Józseffel levittük nagyszüleim hamvait, előtte elrendeztük a családi kriptát. Nem akartam senkit sem látni az újratemetésen az ismerősök közül! Azt akartam, csak a falu és a család legyen ott, mert azt reméltem, valami felelevenedik az emberekben. Nem hiszem, hogy bármi felelevenedett volna. A szüleim újratemetésére persze már elhívtuk a rokonokat, ismerősöket, az más volt, akkor már leszálltam a földre…

Édesanyjáról milyen emlékeket őriz?

Édesanyám Tisza lány, Tisza István miniszterelnöknek az unokahúga, Tisza Kálmánnak a lánya. Annak ellenére, hogy a határhoz közel eső Csegődön nőtt fel, ő inkább magyarországi, hiszen a Tiszák főleg ott éltek, vagy többnyire ott szereztek politikai hírnevet. De mami Gernyeszegen élt 1934-től 49-ig szép tizenöt évet. Mi felnőttként jöttünk rá arra, hogy papi rendszeresen járt ki Gernyeszegre akkor is, amikor nem volt szabad. De mami többé nem ment ki soha. Azt hiszem, ő nagyon erős volt. Ugyanakkor borzasztó kedves volt, nagyon művelt, nagyon meleg szívű, imádta a gyerekeket, és szerintem óriási szerencsénk volt azzal, hogy született pedagógiai érzéke volt. Sosem láttam például üvegből inni. Soha nem hallottam még egy ilyen szót se tőle, hogy fene. Azonkívül nagyon szép volt. 

Hogyan vészelték át 1949-ben a pusztító zuhanást a gernyeszegi kastélyból egy marosvásárhelyi pinceodúba?

Határozottan hősiesen. Anyám ugye hallgatagon, de apám más típus volt, ő szerette a társaságot, az ismerősöket, látogatóba járt, közben rengeteget olvasott, azonkívül mint kocsis dolgozott a Marosvásárhely közelében fekvő Rókatelepen. Mami inkább otthon ült, és velünk törődött, vagy kötött, olvasott. Ő nem mehetett dolgozni, mert magániskolába járt, nem voltak papírjai, és hiába beszélt nyelveket, ez nem jöhetett számításba. Panaszkodni nem hallottam őket soha. Biztos sok minden zajlott le abban a kis lakásban úgy, hogy mi azt nem hallottuk. Már középiskolába jártam, és most visszagondolva szörnyű lehetett a szüleimnek, hogy magyarból Ady versét tanultuk Tisza Istvánról, és szó esett órán arról is, milyen nagy úr volt ő. „Disznófejű Nagyúr”. Hazamentem óra után, és mondom maminak: „Hát ez az István bácsi milyen rémes is lehetett! És ez hogy is történt?” Ő szomorúan mondta, hogy ez nem teljesen így van. Azt hiszem, féltek, nem is nagyon merték elmondani az igazságot, mert nem akartak ezzel minket bajba keverni. De arra emlékszem, hogy engem is eléggé megzavart ezt hallani Tisza Istvánról az osztály előtt. 

Leírná a marosvásárhelyi pincelakást, ahová kitelepítették önöket?

Amikor leértünk a pincébe, jött két szoba. Ez volt az egész mindenség, 20-25 négyzetméter. A mellékhelyiséghez ki kellett menni a kapu alól, ott voltak parasztvécék. Bent volt még egy pici konyha, pici kamra földes padlóval és vízcsap. Az volt az ebédlő, a fürdőszoba, a tanulószoba. Volt ott egy nagy cseresznyefa asztal, azon tanultunk Kálmi meg én. Ha papi hazajött négykor a munkából, akkor a túlsó oldalán kellett ebédeljen. Itt volt a nagy kályha, úgynevezett sparhelt, ami áldás volt, és az el volt választva függönnyel, mögötte a mosdórész, benne ülőfürdőkád, a kályha alá becsúsztatva egy lavór meg fehér kerek hokedli. Volt egy nagy ruhásszekrény papi holmijaival, a másik szobában aludtam én és Kálmi egy ágyban, széles díványon keresztben. Lábaink alatt székek voltak, hogy ne lógjanak le. Böske nővérem aludt a másik díványon, mami a fal mellett. Olyan vizes volt ez a fal, hogy volt rajta egy rongyszőnyeg, és amikor nekidőltünk, dübörgött alóla a vakolat. A másik oldalon háromfiókos kredenc, abban a fehérnemű és még egy barokk szekrény, abban meg mind a három nőnek a ruhája. Jaj, Istenem, borzasztó helyszűkében voltunk folyton! Öten éltünk ott. Még egy kedves emlék: papi sem szokott nagyon káromkodni, de egyszer, amikor mosakodott, a lavór nem ott volt, ahol kiszámította, és melléült. Akkor azt mondta: „A fene egye meg Sztálint!” 

A gernyeszegi kastély tárgyaiból, bútoraiból át tudtak menteni bármit a pincelakásba?

Híres eset, hogy amikor papi a háború után Gernyeszegre ment látogatóba, betért különböző emberekhez, és ha meglátott egy bútort a kifosztott kastélyból, rögtön mondta: „János, milyen kedves, hogy ezt megőrizte nekem” – s már vitte is. Hasonló történt dédnagyapám díszmagyaros portréjával, az olajfestménnyel, amelyet, azt hiszem, Barabás Miklós festett. Ketté volt vágva, és le volt fedve vele – mint viaszosvászon terítővel – egy falusi konyhaasztal. De papi ezzel nem tudott már mit kezdeni, ott hagyta. Meg volt a Mária Terézia korabeli szekreter, annak alsó fiókjában egy cigány család paradicsompalántát nevelt. Ezt is ott hagyta persze. A háború végén a földszinten voltak az orosz hadsereg lovai, és a katonák a régi iratainkat használták alomnak. Amikor apám visszament Gernyeszegre a háború után, ott voltak lent a családi dokumentumok a trágyával összekeverve. Ő elkezdte kiszedni onnan és szortírozni az iratokat, a könyvtárat és a bútorok fémvereteit, amelyeket megtalált a kályhákban. Egyetlen könyv maradt meg: Makkai Sándornak az Ördögszekere. Abban benne volt a könyvtárunk pecsétje. Egy másikat nemrégiben vettünk az interneten aukción: régi kiadvány, XVI. vagy XVII. századi halottibeszéd-gyűjtemény, persze nem komplett, de abban is benne van a pecsét. Bármi előkerül, bármit meg tudok szerezni, azt visszavisszük Gernyeszegre, mert úgy érzem, hogy az a kastélyé. 

A következő traumatikus pont – nyilvánvalóan nagyon sok ilyen volt –, amikor önt kirúgták a középiskolából. Miért távolították el? 

Ez éppen akkoriban történt, amikor elvitték a nővéremet, Böskét. Miután leverték az 1956-os magyarországi forradalmat, 1957 márciusában jött az a bizonyos csengőfrászos dolog, csak a mi pincelakásunkban nem volt csengő, hanem egyszerűen kopogni meg dörömbölni kellett az ajtón éjjel. Megjelentek bőrkabátos, jól fésült férfiak, és kezdték a házkutatást. Én ekkor 15 éves voltam, Kálmi 10. Anyu mondta, hogy nincs semmi baj, visszaaludtam, és még arra emlékszem, hogy amikor Böske elment, letette az óráját a mellettem lévő asztalra. Számomra fantasztikus, hogy másnap ez egyáltalán nem volt téma, mentünk iskolába. Mami csak annyit mondott, hogy ami történt az éjszaka, arról nem beszélünk. Ez így folyt egészen addig, amíg a nővérem haza nem jött. Hihetetlen erővel és fegyelmezettséggel viselték. Emlékszem, azon a délelőttön borzasztó egyedül éreztem magam az órákon, nem is volt kedvem senkivel beszélni meg játszani. Abban az időben borzasztó gyakran kellett kérdőíveket kitölteni vagy önéletrajzot írni, így mindig előkerült a kérdés, hányan vagyunk testvérek. Anyám erre azt írta: hárman. Hogyhogy hárman, kérdeztem tőle. Hárman vagyunk, felelte, Mihály, Julianna, Kálmán. De hát ez hazugság! Mi van Erzsébettel? Azt mondta, én azzal ne törődjek, ő magára vállalja. 1957-ben ugyanis a házkutatás után elvitték a nővéremet [Teleki Erzsébetet politikai perben tizenöt évre ítélték, mert 1956 őszén forradalmi röpiratokat gépelt le (amelyeket aztán nem osztottak ki), végül több mint hét évet töltött különböző romániai börtönökben – MA–MG.].

1960-ban kellett volna érettségiznem a Bolyai Farkas Líceumban, de novemberben egyik napról a másikra kicsaptak.

Akkoriban nagy divat volt a lányoknál az emlékkönyv, azt küldtük körbe a barátnőknek. 1957-ben egyik osztálytársnőmnek – abból az indíttatásból, hogy én sem rajzolni, sem verset írni nem tudok – lemásoltam egy verset az emlékkönyvébe. 1959-ben feltűnt egy fiatal sporttanár a Bolyaiban, aki elolvasta ezt, mert a lány odaadta neki, hogy ő is írjon bele, és a kis ravasz, amikor meglátta ezt a szöveget az én aláírásommal, feljelentett, hogy revizionista vagyok.

Mi volt ez a „revizionista” költemény?

Pár sorára emlékszem csak: „Ne feledd soha, hogy magyar vagy… magyar ifjú legyen lelked álma…” Megmondták maminak, hogy gyorsan tüntessen el engem a városból, amíg rá nem jönnek arra, hogy a nővérem börtönben van. Azt akarta pártunk és kormányunk, hogy a Bolyai-líceum négyszögletű belső udvarára összehívják az összes diákot, tanárt, és akkor engem oda kiállítsanak a karéj közepére, és elmondják nyilvánosan, hogy hazaáruló vagyok – de ezt már megakadályozta az igazgató. Feltevődött az a kérdés, mi legyen. Apám unokatestvére egy Roșiorii de Vede nevű kis mezővárosban élt a lányaival Bukaresttől délre: mintha most azt mondanám, Afrika legsötétebb zugába kellene elutazni. Ő írt a szüleimnek, költözzek hozzájuk, mert el tudják intézni, hogy magánúton érettségizzek. De kellene papír, amelyik bizonyítja, hogy súlyos tüdőbajom van. Mert ő ilyen kórháznál volt főkönyvelő. Mami végül talált ismerőst a fertőzőklinikáról, aki összeöntötte az én vizeletemet egy súlyos májbajoséval, s kimutatták, micsoda sárgaságom van, halálos beteg vagyok. Különösen jó koszttal kell ellássanak, amelyet a szüleimnél nem kapok meg, tehát leküldenek a nagybácsimhoz. Megérkeztem Roșiorii de Vedébe azzal a román tudással, amelyet Marosvásárhelyen tanult az ember. Végül sikerült az érettségim, persze volt izgalom, hiszen valójában nem vehettek volna fel, mivel engem Románia minden iskolájából kicsaptak. Amikor ki kellett menni a diplomáért, a titkárnő azt mondta, „hát, nem tudom kiadni, mert hiányzik a tíz osztály jegyeit igazoló dokumentum, amelyet mi nem tudtunk megszerezni sehogyan sem”. Emlékszem most is a nagybátyámra, két méter magas férfi volt, odadőlt a pultnak, feltette a kezét, és megesküdött: „Asszonyom, becsületszavamra mondom, egy hét múlva itt lesz az a papír, csak adja ki a diplomát.” A titkárnő kiadta, mi azóta sem mentünk vissza… Így lett érettségi diplomám, még ha jogtalan is. Na, és akkor ezzel mi legyen? Nyílt Temesváron kémiai technikum, és nagybátyám azt mondta, el kell végezni. Utáltam a kémiát, a reál tantárgyakat, én mindig az irodalmat és a nyelveket szerettem. Ő azt mondta, mit számít, nyelvből nem lehet megélni! Így elmentem Temesvárra mint fiatal lány, elvégeztem az iskolát becsülettel, aztán négy évet dolgoztam különböző gyárakban, volt úgy, hogy három váltásban ultramarin festéket kellett csomagolni. Azóta utálom a kék színt, pedig nagyon szépek voltunk, mert nyolc óra munka után már az embernek kék lett a szeme, szempillája, mindene. Kálmi is akkor végezte a középiskolát, a családi határozat szerint jó messzire kellett mennie neki is, így választottuk Jászvásárt, Iașit, ahol álnéven végezte el a vegyészmérnökit, mert a család jó barátja, Pui Tibor örökbe fogadta, és az ő nevén tanult tovább. 

Családjuk 1945, de különösen 1956 után folyamatos szétszóratásban élt. A Teleki gyerekeknek már egészen fiatalon meg kellett tanulniuk önálló lábra állni és túlélni a hatalom kegyetlen packázásait. Julianna életútja ilyen szempontból megházasodása után sem sokat változott…

1971-ben végeztünk Józseffel együtt, ő hat évet várt arra, hogy egyetemre menjen, én is körülbelül annyit, így együtt végeztünk, és összeházasodtunk. Én állomáshelyül Kolozsvárt választottam, József, aki általános orvosit végzett, és mindenképpen magyar vidékre szeretett volna menni, persze Vásárhelyt, de az vicc volt… Végül elkerült Oláhszentmiklósra, amely Nagyváradtól nem messze fekszik a magyar határ felé – színromán falu. Akkor kezdődött az ingázás. Hol én ingáztam, hol ő. Egy év után József rövid időre átment Dicsőszentmártonba. Én még mindig Kolozsváron voltam. Dicsőről József átment Segesvárra. Én otthagytam két év után imádott kolozsvári osztályomat, és elmentem utána Segesvárra. A sors iróniája, hogy József le akart tenni bizonyos sebészeti szakvizsgát, de hát ahhoz el kellett menjen speciális kurzusra. Hol volt a kurzus? Kolozsváron. Én akkor már nem mehettem vissza, mert Kolozsvár zárt város volt, ahol csak akkor kaptál lakhelyet, ha ott volt állásod is. Amikor József elvégezte ezt a két évet, kihelyezték Moldvába. Én Békásra költöztem, a Békás-szoros túloldalára. Ez az állapot 1971-től 81-ig tartott, ez alatt egy évig voltunk együtt. 1981-ben József állást kapott Székelyudvarhelyen, de akkor már be volt adva az útlevelünk. Mivel engem kicsaptak a vásárhelyi tanügyön, mindig ott lebegett fölöttem annak a veszélye, hogy megfúrják a diplomámat. Rettenetesen féltem minden hivatalos megjelenéstől. Később megtudtam, hogy a munkakönyvembe E betűt pecsételtek, ami azt jelentette, a munkaszerződés megszüntetésének oka az, hogy nem feleltem meg erkölcsileg. Az ember megérkezik Németországba, jelentkezik különböző hivataloknál, és ha ilyen papírral érkezik, hát az nem éppen fantasztikusan jó ajánlás. De aztán ott megtudtam, hogy minden tanárnak, aki elhagyta Romániát, ezt a bizonyos E betűt pecsételték be…

Miért döntöttek úgy, hogy elhagyják Romániát?

Mert évek óta úgy éreztük, hogy nekünk ott nem nő fű. Annak ellenére, hogy férjem orvosi állása azért jelentett valamit. De amíg ő végre elverekedte magát odáig, hogy Székelyudvarhelyre került, korosztályának tagjai már mind előtte voltak a rangsorban – munkájuk minőségétől függetlenül. Egyszerűen csak azért, mert családi körülményeik miatt nem kellett különösebb hátrányokat elszenvedniük. És József egyfolytában ezzel szembesült Erdélyben, főleg magyar vidéken. Az ember a tanügyben nem érezte annyira ezt a megkülönböztetést. 

Hogyan látja az erdélyi kastélyok mai helyzetét? Fel lehet-e olyan dolgokat eleveníteni, amelyek ezeket a kastélyokat – és természetesen a főnemesi családokat és családtörténeteket – fenntartják? 

Arról meg vagyok győződve, hogy fent lehet tartani ezeket a kastélyokat. Persze borzasztó nagy munka.

Különösen nehéz kérdés Gernyeszeg. Mert nagy. Egy családnak túl nagy ahhoz, hogy kézbe vegye. De azt is el kell fogadnunk nekünk, magyaroknak és nekünk, arisztokratáknak, hogy nagyon sok ilyen úri ház van. Nincs annyi pénz a világon, hogy azt mind újraélesszék. Tehát muszáj kiválasztani a legértékesebbeket. Nem könnyű, mert úgyis annyi minden veszett már el. Ez a válogatás mindig lemondás arról, amit a nemzet felépített. De szerintem muszáj reálisnak lenni a körülményeknek megfelelően, és egyszerűen el kell engedni dolgokat. Persze, ha valaki azt mondaná, hát akkor engedd el Gernyeszeget, azt mondanám: „Hoppá, azt azért ne!” Óriási dolognak tartom, hogy a magyar állam próbálkozik, és vannak magánkezdeményezések – de azért ez mind csepp a tengerben.

Juliannának mit jelent az arisztokratikusság?

Hogy a név kötelez. Ezt Vásárhelyen meg is éltük, mert akárhová mentünk a városban, például Böskével, emlegették, hogy jönnek a Teleki babák. Szüleink is mindig mondták, hogy az utcán tessék rendesen viselkedni. S igen, büszkék voltunk arra, hogy kik vagyunk. Még a legsötétebb években is.

Amikor a kétezres évek elején, jóvátételi perek sora után újra beléphetett gernyeszegi kastélyukba, mi volt az első benyomása?

Amíg nem kaptuk vissza a kastélyt, addig nem nagyon lehetett bemenni oda. Nem is vágytam erre. Mert még mindig ott laktak a szanatóriumi gyerekek a szobákban. Kálmi egyszer azt mondta, egyik legszebb emléke az, amikor átvette a kastélyt, és üres volt már, végigmehetett minden szobán. És nem érezte azt, hogy most innen ez néz, az néz. Nekem nem volt jó érzés, amikor először beléptem a kapun. Nem éreztem magam otthon. Inkább úgy éreztem, mintha én volnék a betolakodó.