Ezt a cikket talán érdemes egy személyes reflexióval indítani. Gombaszögi Frida életéről nehéz írni. Nehéz, viszont érdemes, mivel mára kissé megkopott az emléke a köztudatban. Érdemes, viszont nehéz, mivel nemigen lehet róla újat mondani. Egy olyan emberről beszélünk, akinek az élettörténetét már a saját idejében feldolgozták. Gombaszögi Frida az egyik első olyan karaktere volt hazánknak, akit vérbeli celebnek nevezhetünk. Az 1910-es évektől egészen a Horthy-korszak végéig gyakorlatilag akármi érdemlegeset tett, lenyomatot hagyott a sajtóban.
Mit lehet akkor írni még? Ez a nagy kérdés, és személy szerint épp ezért örültem, amikor rátaláltam a Pesti Napló egy 1912-es tudósítására. Egy balesetről szól, ami a Magyar Színházban történt. Csortos Gyula az egyik jelenet közepén lepisszegte a háttérben álló Gombaszögi Fridát – utóbbinak az volt a szerepe, hogy ameddig Csortos jelenete fut az előtérben, hátul halkan beszélgessen a partnerével.
A Pesti Napló kissé dramatizált beszámolója szerint a következő történt: „Gombaszögi Frida […] nem látott, nem hallott semmit, a sírása sírógörccsé, idegrohammá fokozódott, és magánkívül az idegességtől szólt hátra Tarnaihoz [Tarnai Ernő, Gombaszögi Frida vele beszélgetett a jelenet hátterében]: – Idepisszegett! Képzeld, ide mert pisszegni! Azzal fölugrott és egészen hangosan mondta: – Nem játszom tovább! Eresszétek le a függönyt!” Kiviharzott, dühében az öltözőknél egy tükörbe is beleütött: felsértette a kezét, az előadás csak hosszú szünet után folytatódott, Gombaszögi helyére pedig beugrott egyik kollégája.
Negyven évet töltött színpadon, mégis kevés jelenetet találni, ami ennyire érzékletesen ábrázolná Gombaszögi Frida karakterét. Egy végtelenül önérzetes emberről beszélünk, és ne legyen kétségünk: neki erre az önérzetre szüksége volt. Másképp talán nem is tudta volna elviselni, hogy bármilyen politikai rendszer működik az országban, ő mindig ellenség marad.
Amikor a Grün lányok Gombaszögik lettek
Gombaszögi Frida életében az egyetlen homályos időszak a gyermekkora. Az bizonyos, hogy egy szerény anyagi körülmények között élő zsidó családban született, Grün Friderika néven. Frida mellett testvérei közül ketten is a színésznői pályát választották. Margit és Irén szerényebb sikereket értek el, Ella viszont a harmincas évek egyik legismertebb komikája lett. Volt további két lánytestvére, akiről kevés adat áll rendelkezésünkre. Móricz Zsigmondtól annyit tudunk, hogy egy 1926-os vacsorán találkozott „a legidősebb Gombalánnyal”, Sárával. Rajta kívül még egy Aranka nevű lányról van információnk: édesanyjuk halálhíréről szóló közlemény tesz róla említést.
Nagycsalád, sok lány, az egyetlen férfi – az apjuk – hamar elhagyta őket. A lányok tanulmányait az anya, Margit finanszírozta – korabeli pletykák szerint akár saját teste áruba bocsátásával. Maga a Gombaszögi művésznév egyébként vélhetően édesanyjuktól származik: állítólag férjének Gombaszögön található tanyája adta az ihletet.
Frida tizenkilenc éves korában, 1909-ben végezte el az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémiát. Mi más is lehetett volna az álma, mint hogy a Nemzeti Színház társulatába kerüljön? Tóth Imre, a Nemzeti direktora viszont híres volt válogatós természetéről, és Fridánál egy apróbb beszédhibát vett észre, így nem szerződtette. Beöthy László viszont, akinek zenés színháza évek óta működött a Király utcában, éppen ekkor tervezte elindítani prózai színházát. Megszerezte a Wesselényi utcai Magyar Színházat, ahol Gombaszögi Frida mellett olyan tehetségeknek biztosított lehetőséget, mint Csortos Gyula (akit manapság legtöbben az 1931-es Hyppolit, a lakáj címszereplőjeként ismernek) vagy Rátkai Márton.
A kis „Gombának” – ahogy Beöthy becézte Fridát – szüksége volt az áttöréshez arra az önérzetre, ami egész életében vezette.
A direktor ugyanis eleinte csak mellékszerepeket juttatott neki. Frida akkor sokallt be, amikor Beöthy neki ígérte a Faustban Margit szerepét, végül azonban mégsem neki adta. Gombaszögi erre – a korszak szokásaihoz képest – példátlanul reagált: a következő mellékszerepet nemes egyszerűséggel visszaküldte a direktornak. Beöthy ahelyett, hogy megvált volna tőle, komolyan vette a kérését. Az első nagyobb szerepet beugróként adta Fridának: amikor George Bernard Shaw Warrenné mestersége című drámáját készültek bemutatni, a Vivie-t játszó színésznő megbetegedett, a direktor pedig Gombaszögit kérte fel rá. Frida pedig élt lehetőséggel: a pályája pedig innentől meredeken ívelt felfelé.
1913-ban Bródy Sándor a Színházi Életben úgy írt róla, mint nemzedékének egyik legnagyobb tehetségéről: „Ennek a fiatal nőnek a pályája kiszámíthatatlanul nagynak ígérkezik. Föltűnő, de nem tipikus, hanem egyéni szépség: karcsú, mint a párduc, és mintha ennek a nemes állatnak a természetéből is volna benne valami. Halkan, lassan, csaknem észrevétlenül, lesből támad az idegekre.”
Az olasz zeneszerzők, a magyar király és a sajtómágnás
Gombaszögi Frida hírnevét nemcsak a színpadi teljesítményének köszönhette, hanem a magánéleti pletykáknak is. Színházi pályája elején hozzáment a Nemzeti Színház fiatal karakterszínészéhez, Rajnai Gáborhoz: a nászútjukon pedig nem kisebb személyiséggel ismerkedtek meg, mint Giacomo Puccinivel, a kiváló olasz zeneszerzővel. A mai napig folynak találgatások azzal kapcsolatban, hogy a magyar színésznőt gyengédebb viszony is fűzte-e Puccinihez. Hasonló pletykák szólnak arról, hogy egy másik olasz zeneszerző, Pietro Mascagni szintén közel került Fridához, a legmerészebb állítások szerint pedig a későbbi IV. Károly király is a színésznő szeretője volt.
E szeretők – állítólag – csak a jéghegy csúcsát jelentették: a korabeli, nem éppen szemérmes pesti szóbeszéd gyakran úgy festette le Gombaszögi Fridát, mint egy extrém magas libidóval rendelkező asszonyt. Hogy e pletykák milyen mértékben igazak, nem a mi cikkünk tiszte eldönteni. De rávilágítanak arra, hogy Gombaszögi Frida magánélete mennyire érdekelte a századelő közönségét.
Egy tragikus esetet mindenképpen ki kell emelni: 1919 januárjában a színésznő kis híján merénylet áldozata lett.
Ekkorra már elvált első férjétől, otthonában csak varrónője társaságában tartózkodott. A merénylő egy tizenhat éves fiú volt, akiről a mai napig nem tudjuk egyértelműen, milyen indíttatásból támadt a színésznőre. A sajtóbeszámolókból annyi derül ki, hogy a fiú megszállottan rajongott a színházért, édesapja szerint minden pénzét színházi lapokra költötte, Gombaszögi Fridáért pedig különösen odavolt. Sokan egy zavarodott, szerelmes karaktert látnak a merénylőbe, aki, miután kétszer is arcon lőtte Gombaszögit, a saját szíve ellen fordította revolverét. A fiú még aznap meghalt, Fridát viszont megmentették a sebészek, sebesült nyelvét is sikeresen megműtötték: a színésznő egy éven belül visszatérhetett a színpadra.
Ekkor már a Vígszínházban játszott, ahol megismerkedett második férjével, a sajtómágnás Miklós Andorral. A találkozást állítólag Miklós előző feleségének köszönhették, aki annyira rajongott Gombaszögiért, hogy férjét unos-untalan elrángatta a Vígszínház előadásaira. Nemsokára azonban kiderült, hogy a színésznő és a sajtómágnás közt mélyebb viszony alakult ki a puszta barátságnál. Gombaszögi Frida így 1922-ben Magyarország egyik legbefolyásosabb emberével kötötte össze az életét.
Miklós Andor az ország legnagyobb újságkonszernjét birtokolta, Az Est Lapkiadó Részvénytársaságot, ehhez társult az Athenaeum nyomdaüzem és könyvkiadó. Miklós 1910-ben kezdte a cégbirodalmát kiépíteni Az Est bulvárlap megalapításával. Az ilyen típusú sajtótermék Magyarországon újdonságnak számított, és hamar kiderült, hogy hatalmas a kereslet rá: példányszáma a világháború idején elérte a félmilliót. Hatása nem csak hazánkra terjedt ki: a nagy háború alatt a külföldi sajtó Az Estet idézte leggyakrabban Magyarországról. Miklós Andor lapja a tanácsköztársaságot is átvészelte – sőt, egy interjúval, amit Kun Bélával készítettek a börtönben, akarva-akaratlanul hozzájárultak a „forradalmi hangulat” kialakulásához. A lapkonszern pedig terjeszkedett: Miklós 1919-ben fillérekért megszerezte a Magyarország nevű délutáni lapot, 1920-ban pedig a forradalmak után gazdátlanul maradt Pesti Naplót.
Ilyen anyagi háttérrel Miklós Andor szinte mindent meg tudott adni Gombaszögi Fridának. Felesége a háború utánra is át tudta menteni népszerűségét, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Színházi Élet rejtvényrovatában a legkiemeltebb díjazások közé tartozott a színésznő dedikált fényképe. A népszerűség és a fényűző élet haragosokkal is járt, Szabó Lőrinc egyik 1926-os, gúnyos hangvételű versének díváját sokan Gombaszögi Fridával azonosították: „Operába indul az autó, / s mintha a puha nagyúri szalon / gördülne vele: boldogan / élvezi az isteni díva a tél / idilljét, a rohanó táj / komoly varázsát.” A költemény egyébként éppen a Miklós Andor tulajdonában álló Pesti Naplóban jelent meg.
A milliomos özvegy a zsidótörvények ellen
Egy költő verse valószínűleg nem okozott fejfájást Gombaszögi Fridának, az ellenséges politikai klíma viszont annál inkább. Különösen azután, hogy 1933-ban váratlanul meghalt Miklós Andor, aki minden vagyonát feleségére hagyta. Gombaszögi Frida nem sokkal később visszavonult a színjátszástól. Ahogy e döntéséről nyilatkozott: „Eddig Gombaszögi Frida voltam. Ennek most vége! Ezután csak Miklós Andorné akarok lenni.” Innentől minden idejét Az Est Lapok Rt. és az Athenaeum Rt. ügyeinek szentelte.
A baj pedig hamar felütötte a fejét. Szárnyra kaptak a pletykák, miszerint Gömbös Gyula miniszterelnök be kívánja tiltani Az Est Lapok működését. Ezek az állítások nem voltak légből kapottak: Gömbös és elvbarátai a nyilvánosságban régóta támadták a „liberális”, zsidó szellemiségű újságokat. A miniszterelnök sajtópolitikai reformba kezdett: saját orgánumokat indított el, az ellenzékieket pedig korlátozta, adott esetben betiltotta az utcai árusításukat.
Az Est Lapokhoz viszont nem nyúlt. Ebben szerepe lehetett egy 1935-ös titkos találkozónak Gömbös és Gombaszögi Frida között, amely Zilahy Lajos – a miniszterelnök régi ismerőse – közvetítésével jött létre. Zilahy visszaemlékezései szerint e találkozón Az Est Lapok zsidó származású elnökasszonyával Gömbös lovagiasan viselkedett. Amikor szóvá tették a miniszterelnök antiszemitizmusát, Gömbös hárított: „Hogyan lehetnék én antiszemita, aki ebben a szobában adtam a szavamat Gombaszögi Fridának, hogy amíg miniszterelnök vagyok, Az Est Lapokat nem éri bántódás?”. Tény: az igazi problémák Gömbös Gyula halála után jelentek meg. Darányi Kálmán miniszterelnöksége idején fogadták el a törvényt, amely a „társadalmi és a gazdasági élet hatályosabb biztosítását” tűzte ki célul. Az első zsidótörvény lehetőséget adott a sajtó „megrendszabályozására”.
Innentől felgyorsultak az események: 1938-ban még csak betiltások voltak egyes, Az Est Lapokhoz tartozó újságokban megjelent cikkek hangvétele miatt. 1939-re viszont egész pályás letámadás indult a lapkonszern és a hozzá hasonló „közvéleményt fertőző, hazaáruló zsidó sajtó” – ahogy egy korabeli parlamenti vitában nevezték – termékei ellen. A második zsidótörvénnyel párhuzamosan megszülető Országos Magyar Sajtókamara a korábbi húsz helyett csak hat százalékban engedélyezte zsidó származásúak munkavállalását a sajtóban – kamarai tagság nélkül pedig nem lehetett e területen dolgozni.
Az Est Lapokat végül egy adóvizsgálati eljárással sikerült felszámolni: több mint tizenkét millió pengőnyi adóhiányt állapított meg a Pénzügyminisztérium. Hogy mennyire kreált ügyről beszélünk, jól jelzi, hogy a vállalat fellebbezett, másodfokon pedig már csak harmincháromezer pengőről volt szó.
Bár Gombaszögiék bejelentették, hogy ekkora összeget hajlandók készpénzben kifizetni, a hatóságok ezt nem fogadták el. Gombaszögi Frida későbbi, népbírósághoz címzett feljelentésében így emlékezett meg a történtekről: „Összeszedték az összes bútorokat, írógépeket, még a lámpákat, ceruzákat, tollakat is, csak a négy falat hagyták a többemeletes szerkesztőségi és kiadóhivatali szobákban, csakhogy a munkát lehetetlenné tegyék. A munkatársak a falon, egymás hátán, vagy a földre fekve írták a cikkeiket. Másnap hozattunk új kölcsön írógépeket. Azokat is elvitték.” Az Est Lapok Rt. és az Athenaeum így 1939 őszére állami felügyelet alá került. A sajtóvállalatot rövidesen a „kedvezőtlen anyagi helyzet” miatt felszámolták.
Az államszocializmus sem volt kíméletes vele
Gombaszögi Frida a második világháború kezdetére elszegényedett. A várbéli, Úri utcai lakását meghagyták a tulajdonában egészen 1944-ig. Zsidó származása miatt bujkálnia kellett a vészkorszakban, ehhez a színészi tehetségét is felhasználta: erdélyi menekültnek álcázta magát. Az álca annyira jól sikerült, hogy még Bajor Gizi sem ismerte fel egykori kollégáját, amikor együtt rejtőztek az Akácfa utca egyik pincéjében.
A háború után – több mint tizenkét év elteltével – Gombaszögi Frida ismét színpadra állt. 1945-ben felléphetett régi álmainak színhelyén, a Nemzetiben: a Bánk bánban játszotta Gertrudis szerepét. A színésznő rehabilitálása azonban nem volt hosszú életű. Vissza kívánta szerezni jogtalanul elvett tulajdonát, ezért pert indított a budapesti törvényszéken az Államkincstár és az Athenaeum ellen arra hivatkozva, hogy az üzlet egyrészt kizsákmányoló volt, másrészt kényszer hatása alatt kellett megkötnie. A pereskedés több mint három évig tartott, közben kiépült az államszocialista hatalom, amelynek az Athenaeum is áldozatul esett: 1948-ra államosították. Az új rendszer sem volt sokkal kíméletesebb Gombaszögivel, mint az előző: a perről szóló tudósítások rendszerint a kizsákmányoló kapitalizmus tipikus képviselőjeként mutatták be.
A bírósági hercehurca utolsó hónapjaiban Gombaszögi Frida már nem volt Magyarországon – a „demokratikus” szocialista sajtó természetesen a szemére vetette, hogy ezt az időszakot Amerikában töltötte. Fél évig vendégeskedett húgánál, Irénnél, ez idő alatt találkozott régi művészkollégáival, például Molnár Ferenccel. Bár többen próbálták rávenni a maradásra, Gombaszögi Fridának esze ágában sem volt kivándorolni.
Egy visszatérése után adott interjúban így nyilatkozott: „Akkor is itt maradtam, amikor itt az életem forgott kockán, hát miért mennék el most? Csakhogy itt vagyok végre!”
A visszatérésben viszont nem volt sok köszönet. Újra a színészi pályára akart lépni, a pesti színházak számára viszont persona non grata lett. Először Pécsen szerződtették 1951-ben. Itt mintha az idő újraindult volna Gombaszögi Frida számára. Ahogy egykori alma materében, a Magyar Színházban, Pécsen is fiatal, még ismeretlen tehetségekkel – például Máthé Erzsivel, Tomanek Nándorral vagy Kálmán Györggyel – dolgozhatott együtt.
Egy évad után viszont – tisztázatlan okokból – áthelyezték Győrbe. Gombaszögi ekkor levélben fordult a hírhedt kultuszminiszterhez, Révai Józsefhez. Egészségügyi állapotára hivatkozva kérelmezte, hogy Budapestre helyezzék. A levélben megemlítette, hogy „a magyar színház szolgálatáért” akkor sem hagyta hátra hazánkat, amikor New Yorkban meglátogatta húgát. A színházi főosztály két héttel később egy feljegyzést juttatott Révai miniszteri titkárságára, amelyben kiemelik, hogy Gombaszögi egyfelől „nem nagy tehetségű, kiöregedett színésznő”, másfelől – ha erről bárki elfeledkezett volna – „egyébként Az Est-lapok egykori vezetőjének özvegye, elhelyezését már csak ezért sem tartjuk feltétlenül fontosnak”. A miniszteri titkárságtól érkező válasz Gombaszögi Frida részére természetesen az előbbi érvekből semmit nem tartalmazott. Egyszerűen közölték, hogy nincs mód arra, hogy pesti színházhoz szerződtessék őt, mivel a színészek szerződtetését „a színigazgatók saját hatáskörükben intézik”.
Gombaszögi Frida egy szezont töltött a győri Kisfaludy Színházban, a rendszer viszont hamarosan – valamelyest – felpuhult. 1954-ben újra a Nemzeti Színházban léphetett fel, azonban innentől csak kisebb szerepeket kapott. Ezzel párhuzamosan 1956-ig a Színművészeti Főiskolán is tanított magatartástant. 1961-ben hunyt el. Életpályájáról az juthat eszünkbe, hogy ha Bernardo Bertolucci nálunk forgatja Huszadik század (1976) című filmklasszikusát, akkor Gombaszögi Fridáról mintázza a főszereplőt.
