Puha, szuszog, illatos és egészen apró. Nincs a világon megindítóbb egy nemrég született emberkénél. Az egyik csupa haj, a másik inkább pihés, az egyik sírós, a másik álomszuszék. Mindegy milyenek, mindegyiküknek ugyanarra van szüksége: szeretetre és biztonságra.
Két egyetemista lány arra szövetkezett, hogy azoknak az újszülötteknek is megadják a testmeleget és az emberi közelséget, akiket a családjuk nem akar vagy nem tud hazavinni a kórházból.
„Két éve keresett meg Blanka (Égi Blanka gyógypedagógia-szakos hallgató, a másik alapító) azzal az ötlettel, hogy induljunk az MCC és a Design Terminal inkubátorversenyén, amelyet egyetemistáknak írtak ki, és amelyen bárki részt vehet az ötletével. A mi témánk az örökbefogadás megkönnyítése volt. Blankával a kollégiumban ismerkedtünk meg. Ő gyógypedagógus lesz, tudta rólam, hogy jogászhallgató vagyok, és azt is, hogy érdekel ez a téma. Elindultunk a versenyen, és nagy örömünkre megnyertük. Ezután szembesültünk a kórházban maradt csecsemők helyzetével, akkoriban több történet is megjelent erről a nyilvánosságban. Módosítottunk a célon, és elkezdtünk kidolgozni egy tervezetet arra, hogyan tudnának egyetemistákat bevonni ezeknek a babáknak a gondozásába” – meséli Kiss Teodóra, az Örökké Haza projekt egyik alapítója.
A tervből gyakorlat lett, és immár második éve egy bármely szegedi egyetemista számára szabadon választható kurzus. Népszerű kurzus, tegyük hozzá, mert szeptemberben százötvennyolc jelentkezőből választották ki azt a huszonötöt, akik alapos elméleti és gyakorlati képzés után rendszeresen bejárnak a szegedi női klinika újszülött osztályára, hogy azokkal a babákkal foglakozzanak, akik mellett nincs ott az édesanyjuk.
„A szakmai felkészítő két hónapos: orvosok, nővérek, csecsemőgondozók, pszichológusok tanítják meg a hallgatókat, hogyan fogják meg, etessék, fürdessék, tegyék tisztába a kicsiket, hogyan beszéljenek, énekeljenek nekik. Magunk között mi csak így hívjuk: ringatás. Van egy online táblázat, abba írja be mindenki, mikor megy, azt a kórházban is látják. Az a jó, hogy a gyerekekhez hétfőtől vasárnapig bármikor lehet menni, mindig szükség van segítségre.”
A ringatás nem csak ringatás. Bár az, hogy egy anya nélkül a kórházban heteket, esetleg hónapokat töltő apróság testmeleget, ölelő karokat érez maga körül, hogy odabújhat egy másik ember bőréhez, aki beszél hozzá, simogatja és énekel neki, kulcsfontosságú az ősbizalom kiépüléséhez. Felbecsülhetetlen szolgálat. Ám a jogász, bölcsész, pedagógus, közgazdász és orvostanhallgatók minden gyakorlati dolgot is elvégeznek a kicsik körül. Kimérik a tápszert, megetetik őket, tisztába tesznek, sőt a fürdetésnél is segédkeznek. Lehet irigykedni!
Tényleg irigykednek sokan, mert ahogy Teodóra és Blanka díjnyertes ötlete nyilvánosságra került, az országból sokan jelezték, hogy mennének ők is boldogan. Különösen most, hogy az Örökké Haza-projekt ősszel elnyerte a Highlights of Hungary egyik fődíját, és a két „alapító anya”, Égi Blanka és Kiss Teodóra több fórumon is elmesélte, mi az, amit a többiekkel együtt csinálnak.
„Minket is megkerestek már, de a program nálunk csak egyetemisták számára nyitott. Nagyon fontos hozzá az a háttér, amit az egyetem, az MCC és a klinika nyújt. Nagy a felelősség minden szempontból, az egyetemistáknak is orvosi alkalmassági papírral kell rendelkezni, és értelemszerűen ringatni mindenki csak teljesen egészségesen mehet” – mondja Teodóra.
Heti másfél óra ringatás a kötelező a hallgatók számára, de senkit nem lep meg, hogy a legtöbben még a vizsgaidőszakban is túlteljesítik a penzumot.
Mert lehet, hogy valaki egész nap a polgári rendtartást vagy az angol romantikát tanulja, de ha este belép a klinika Semmelweis utcai kapuján, hogy tisztába tegyen, megetessen egy apró emberkét, és vagy tízszer eldúdolja neki a Bóbitát, hazafelé úgy érzi, többet kapott, mint adott.
„Erős közösség vagyunk, és a csapatépítésre nagy hangsúlyt fektetünk. Bárki elfáradhat ebben a munkában, és lelkileg is megterhelő. Heteken át bejárunk egy gyerekhez, kötődünk hozzá, aztán egyszer csak nem találjuk ott, és ez megtörténik újra meg újra. Ez még akkor is veszteség, ha az ember tudja, hogy a babának az a legjobb, minél gyorsabban családba kerül. A lelki élményeket szupervízióban dolgozzuk fel.”
Fontos tisztázni, hogy itt nem csak olyan gyerekekről van szó, akiket a család egyszerűen ott hagyott a kórházban, mert nem akarta felnevelni őket. Többnyire inkább olyan kisbabákról, akiket a család rossz körülményei miatt nem enged hazavinni a szociális rendszer, mert nem lennének biztonságban.
„A gyerekek történetét nem ismerjük, nem is ismerhetjük. Érzékeny adatok ezek, de a mi számunkra nem is fontosak. Nem ítélkezünk senki felett, aki nem akarja vagy nem tudja hazavinni a gyerekét. Az a dolgunk, hogy pótoljuk a hiányt a magunk eszközeivel és lehetőségei szerint. Tudjuk, melyik kórteremben van ilyen kisgyerek, odamegyünk, ellátjuk, megszeretgetjük. Minden babának van saját ruhája, cumisüvege, plüssfigurája, már mi is rendeztünk gyűjtést erre a célra.”
Doktornő, jól fogom a babámat? – fordult Teodórához egy megszeppent kismama, aki csak azt látta, hogy ez a kedves hosszú hajú fiatal lány rendszeresen ott van az osztályon, láthatóan mindent tud, mindenkit ismer. Teodóra valóban doktor lesz, de jogász, most az ötödév félévi vizsgáira készül. Édesapja görögkatolikus lelkész, édesanyja pedagógus, nagycsaládban nőtt fel, négy testvérével együtt.
„Már óvodásként odamentem minden kisgyerekhez, vágytam a közelükben lenni. Mégis volt bennem egy kis félsz, hogy vajon megértem-e egy-egy kisbabánál miért sír éppen, mire van szüksége. Olyan jó, amikor ezek a félelmek elsimulnak, és az emberben felébred az ösztön, megérzi, hogy szavak nélkül is tud kapcsolódni egy kis lényhez, megérti a jelzéseit. Arról is beszéltünk már a többiekkel, hogy sokak számára ez a szolgálat közelebb hozta a gyermekvállalás gondolatát. Már nem tűnik olyan távoli és ijesztő dolognak, amihez még sok-sok mindent kell teljesíteni. Csodálatos, ahogy ezek az élmények formálják az embert, előhívják belőle a vágyakozást a gyerek, a család iránt. Én Szabolcsban nőttem fel, a szüleim mindketten egész életükben a legvédtelenebbek, a legrászorultabbak felé fordultak, az is jó érzés, hogy azzal, amit most teszek, az irántuk érzett hálámat is kifejezhetem. A szolgálatukért és azért, mert olyan széppé tették a gyerekkoromat.”
Fotók forrása: örökké-haza.hu
