Útközben A gyertyák csonkig égnek-ről beszélgetünk, amit Binoche éppen olvas. Hangja kissé mély, tiszta, erős, mosolyának ezer árnyalata van. Úgy látom, megérintette Márai Sándor regénye. „Milyen jó lenne, ha Anthony Minghella élne! Neki való alapanyag. Micsoda filmet készítene belőle!” – mondja. A CineFest, azaz a Miskolci nemzetközi filmfesztivál díjátadóján éppúgy elvarázsolja a közönséget, mint engem a lépcsőfordulóban. Akkor sem panaszkodott, amikor hat fárasztó interjú után alaposan megváratták az ebéddel. A pincér szabadkozott: esküvő van a Mátyás-teremben – Binoche le is fényképezte az ifjú párt a lovagkirály Nagy Lajost ábrázoló hatalmas festmény előtt.
1925-ben kezdték a Palotaszálló építését, néhány évvel Trianon sokkja után – és a cél az is lehetett, hogy a Mátra és a Bükk a Tátrát, Lillafüred az elvesztett Ótátrafüredet, a Palotaszálló az ottani Grand Hotelt pótolja a közönségnek. Állítólag, olvasom, az ottani berendezés egy részét át is szállították ide. A Mátyás-terem ablakai Pozsonynak, Késmárknak, Kolozsvárnak, Brassónak állítanak emléket, a lobbi pannója Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét ábrázolja. Régi győzelmek, elvesztett városok – talán furcsa mindezt egy luxusszállodában viszontlátni.
Juliette Binoche-t mindez nem nagyon érdekelte, és attól tartok, a mai vendégek nagy részének is közömbösek ezek a részletek. Csak annyit látnak, hogy a téma itt a múlt, a faragott bútorok és a nehéz evőeszközök, a boltívek és a színes festmények pedig, ha kinézünk a szép ablakokon, összeolvadnak a táj fenségességével. Körös-körül hegyek, vízesés, tó – mindez valóban a Tátrára emlékeztet. Táj-, történelem-, életérzés-imitálás ez felsőfokon, amibe száz év alatt „beleivódott a sok emberélet”, hogy Szerb Antal Utas és holdvilágát idézzem – azt is odaadtam ajándékba Binoche-nak, remélem, azt is elolvasta később.
Itt, Lillafüreden forgatták a Meseautót, a magyar hangosfilm egyik első nagy sikerét, egy itteni kiskocsmában evett 1934-ben kispörköltet kisfröccsel Szűcs úr és Kovács Vera, a vezérigazgató és a gépírólány. Gaál Béla, a film rendezője néhány évvel később már nem dolgozhatott, zsidó származása miatt kirekesztették a magyar filmszakmából, 1945-ben Dachauban ölték meg. 1939-ben Nemzeti filmhetet rendeztek a Palotaszállóban. Ez volt a legelső magyarországi filmfesztivál – az „őrségváltás” jegyében. A zsidótlanítás címén sok új alkotó jelent meg itt, sok régi pedig már nem jöhetett el. Lillafüred és a Palotaszálló nem csak a díszvetítésekről, az elegáns fogadásokról, a szép színésznőkről és a szép ruhákról szól. A békés táj és az épületek mögött ott a szomorú történelem és politika is.
Nemzetközi filmfesztivált a Bükk lábánál? Igen! A CineFest 2004-ben fiatal filmesek találkozójaként indult, s az évek során Magyarország legnagyobb filmfesztiváljává vált. A középpontjában a friss alkotások, a hazai premierek állnak a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlantól az Élősködőkig, a Külön falkától az Anoráig. 2005-ben, húsz éve, amikor csatlakoztam a szervezőkhöz, olyan sztár meghívása, mint Binoche, álomnak tűnt. Néhány év alatt valóság lett. Megszületett a Miskolci nemzetközi filmfesztivál. Eljött a közvetlen Claudia Cardinale, aki együtt dúdolta a Volt egyszer egy Vadnyugat dallamait a közönséggel a Művészetek Háza nagytermében. A királynői Vanessa Redgrave, aki szálfaegyenesen, kis mosollyal várta a kulisszák mögött, mikor léphet a színpadra. A fáradtnak tűnő Jiří Menzel, aki a telefonján kis videókat vágott, és szinte gyermeki örömmel mutatta nekünk. És eljött sztárja, az elegáns Magda Vášáryová, Mariska, a Sörgyári capriccio főszereplője, aki gyönyörű, bécsies németséggel köszönte meg a vendéglátást. Juliette Binoche pedig 2016-ban a Három szín: kék vetítése előtt mesterére és barátjára, Krzysztof Kieślowskira emlékezett.
CineClassics programunk 2010-ben indult, éppen tizenöt éves – 2020-ban a fesztivál a járvány miatt elmaradt –, és az egyik első volt Európában: Cannes-ban 2004-ben, Berlinben 2014-ben indult a hasonló nevű program, amely bemutatja a frissen restaurált, gyönyörű klasszikusokat, közelebb hozva, élményszerűen megértetve a filmtörténet összefüggéseit, katarzissá, ünneppé, azaz fesztivállá avatva remekművek vetítését. Azóta sok „classics” alakult világszerte, de a miskolci családiassága, otthonossága megmaradt, és ezt remélhetőleg a közönségünk is érzi. És a vendégeink is. Ismét Szerb szavaival élve: „sok emberélet ivódott bele”. Kurátorként, azt hiszem, ennél többet nem kívánhatok.
Muszatics Péter a CineFest – Miskolci nemzetközi filmfesztivál egyik fő szervezője és a fesztivál CineClassics programjának kurátora.
Fotó: CineFest
