A sulykolás egyik évszakban sem volt könnyű munka. A lányok, asszonyok a beáztatott ruhát a sulykolófával, ezzel a lapátszerű nyeles eszközzel ütögették, hogy a szálak közül minél hatékonyabban eltávolítsák a szennyeződést, piszkot, foltokat. De ha ez így van, mi szükség volt rá, hogy a sulykolófából készüljenek szépen megmunkált, aprólékosan díszített, művészi faragású darabok is? Nem mindegy, mivel csapkodták a ruhákat a nők?
„Ezeket a díszes darabokat szerelmi ajándékként készítették és adták a fiúk a kiválasztott lánynak – magyarázza Czingel Szilvia kulturális antropológus, a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum munkatársa, aki a Hagyományok Házában rendezett tisztálkodástörténeti kiállítás egyik kurátora. – Képzeljük el, mit szólna ma egy fiatal nő, ha a barátjától hasonló, háztartási munkára buzdító ajándékot kapna.”
Ebből is látszik, hogy nemcsak a mosás és a mosakodás tárgyi környezete, a tisztasághoz kapcsolódó igények változtak nagyot, de a társadalom is, benne pedig a férfi és női szerepekhez kapcsolódó igények és elvárások.
A Hagyományok Házában nemrég két sikerre ítélt kiállítást nyitottak meg, ebből az egyik az alagsori Lajos teremben megtekinthető Szabad szappanozni című. A belépőt az ajtó melletti ládikában vendégpapucsok fogadják, és bár senkinek sem kell lecserélnie az utcai cipőjét, ez a sok mai otthonban a belépőt fogadó lábbeli azt jelzi, hogy itt nemcsak visszanézés, de reflektálás is zajlik. A kiállítást ugyanis a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak installációival rendezték be, miután a hallgatók egy féléves, tematikus kurzuson ismerkedtek a témával, és betekintést kaptak abba is, hogyan épül-készül egy kiállítás. (A kiállítás társkurátora a Mome oktatója, Keszeg Anna volt.)
Van egy pont, ahol a száz évvel ezelőtti önfenntartó paraszti táradalom és egy mai huszonéves biztosan találkozik: a fenntarthatóság gondolata. Régen, amikor a víz nem a falból „jött”, hanem a kútról kellett hordani, kétszer vagy többször is meggondolták, mire használják.
„Az emberek a mainál jóval ritkábban tisztálkodtak, máshol voltak a tisztasági normák is. Az arcukat és a felsőtestüket mosták le naponta, fürdésre hetente vagy kéthetente került sor. Akkor sem kádban, hiszen kád, de még fürdőszoba sem volt. A teljes test megmosása, a tiszta ruha, tiszta fehérnemű felvételének ideje függött vallási szabályoktól is. Az is nagy különbség, hogy a mai tiszkálkodás medikalizálódott, van egy erőteljes egészségvédő, gyógyító aspektusa is, a parasztasszonyoknál ez nem volt szempont. Tudni kell, hogy a paraszti kultúrában nagyobb hangsúlyt kapott minden, ami látható. Ebből következik, hogy a ruha tisztasága fontosabb volt, mint a testé.”
Amúgy a ruha tisztaságáért is jóval nagyobb erőfeszítéseket kellett tenniük eleinknek. Ma már a legnagyobb kíméletre szoruló ruhadarabjaink is moshatóak gépben, és annyi a mosóport, öblítőt találhatunk a boltok polcain, mint égen a csillag.
„Annak idején a mosás kifejezetten nehéz és hosszadalmas munka volt. Képzeljük el, hogy télen is a patakba kellett áztatni, csapkodni, öblíteni a nehéz vásznakat. Nem csoda, hogy a ruhának nagyobb becsülete volt, vigyáztak rá. A szappant is otthon főzték, állati maradványokból, bőrökből, csontokból, ezeket gyűjtötték, például disznóvágás után. A szárítás sem volt egyszerű, nem beszélve a vasalásról.”
A kiállítást a Hagyományok Háza alagsori Lajos termében rendezték, középkori falmaradványok között. A belépő felaggatott fehér ingvállakat, rékliket, hosszú férfi alsóneműket lát, egy hordóra emlékeztető eszközben pedig a mosógép ősét ismerheti meg. Vannak tárgyak drogériák mai kínálatából, fogkefe, neszeszer, még a Baba szappan metamorfózisa is követhető. Láthatunk szappanfőző szűrőkanalat, több mángorlót és sulykolófát, régi faszenes vasalót, amit megemelni sem lehetett könnyű, nemhogy dolgozni vele. Kis mosóteknő áll a fal mellett, és látni szépen hímzett, bizonyosan kelengyébe sorolt törülközőket is.
Az egyik félhomályos sarokban, jelezve, hogy valami rejtegetni való, tabusított témáról van szó, egészségügyi betétek és tamponok sorakoznak. Ilyeneket dédanyáink biztosan nem használtak, pedig igény lett volna rá. De ha ezt nem, akkor mit?
„A betét és a tampon amerikai találmány, jóval később jelent meg az országban – erősíti meg Czingel Szilvia. – A menstruáció idején a nők úgynevezett felkötőt viseltek, ez egy övszerű eszköz, amelyre rá lehetett gombolni a kis gézdarabokból összerakott, nedvszívó betétet. Nem volt biztos megoldás, gyakran átázott, foltot hagyott, de nem volt más. A havi vérzés olyan tabusított része volt a női életnek, hogy a felkötőt még az úrinők sem adták oda a mosónőnek, hanem maguk mosták. Falun a kiteregetett ruha kódként működött, ha egy kertben megjelentek a száradni kiakasztott felkötők, mások és az asszony férje is tudta, éppen mi a helyzet. Az első korszerűbb menstruációs eszközök megjelenése sem hozott gyorsan nagy áttörést, ezeket ugyanis patikákban árulták, ám ott férfiak dolgoztak, és egy nő számára nehéz volt bemenni és megmondani, mit szeretne.”
Aki olvasta Bethlen Miklós nagy forrásértékű önéletírását, szinte biztos, hogy a történelmi események mellett megakadt a szeme a hajmosásról szóló félmondaton is: „A fejemet talán 25 esztendeje van, hogy meg nem mosták…”
„Falun a lányok gyűjtötték az esővizet, mert attól szebb lett a hajuk. Fonott copfot hordtak, ezt gyakran dióolajjal vagy disznózsírral kenték le. Nemcsak azért, mert ettől szép fényes lett, hanem, mert ezzel zárták le a hajszerkezetet a tetvek elől. Amikor a pásztorok hónapokat töltöttek a szabadban, ők is így védekeztek” – teszi hozzá a kurátor.
A paraszti társadalomban a túl gyakori tisztálkodás nem számított erénynek, épp ellenkezőleg: gyanús volt. Akkoriban úgy vélték, a prostituáltaknak van szükségük gyakori tisztálkodásra, ezért a sok mosdáshoz a tisztességtelenség fogalmát társították. Ugyanilyen elítélendő volt a túlzott cifrálkodás, mert aki magára sok időt fordít, az nyilván elhanyagolja a teendőit, és nem is lehet hűséges természetű.
„A lehetőségek szerint azért a lányok akkor is igyekeztek minél szebbek lenni – teszi hozzá Czingel Szilvia. – A cselédek voltak a kultúraközvetítők, tőlük lehetett megtudni, hogyan szépítik magukat a városi nagyságák. Az arcukat például a boltban kapható cikóriakávé papírjával dörzsölték be, hogy kipiruljon, és a szemüket is igyekeztek Greta Garbó-san kihúzni. Illatos vizet készítettek ibolyából és más virágokból. Ezen a ponton is találkozik a múlt és a jelen. Ma is egyre többen fordulnak a természetes szépítőszerek felé.”
Nyitókép: Fortepan / Lugosi Szilvia
