Tombor Zoltán Lost & Found című kiállítása önvallomás, a nemzetközileg elismert fotográfus képein a saját történetét tárja elénk. A felépülő függő hét év józanságból a miérteket keresve tekint vissza az elmúlt évtizedekre, és az önismeret folyamatán átszűrve tárja elénk életanyagát. A fotókat Mucsi Emese kurátorral tematizálták, három csoportból válogatva: a kifejezetten erre az alkalomra készült, szimbolikus képekből álló új fotósorozat mellett korábban készült divatfotók és közel ötvenéves családi fényképek is a tárlat részévé váltak.
A tematikus csoportokba rendezett fotók olyan összefüggéseket is megmutatnak, amelyek mélyen érintik a látogatót. Titkolózás és szégyen, sóvárgás és kísértés, üresség és hiány: Tombor Zoltán vizuális memoárként tárja elénk a szerhasználat éveit, a függőségből való kilábalás időszakát és azokat a traumákat, amelyeket az önismereti utazás hozott felszínre a gyermekkorából.
A felépülés nem csupán a szerhasználat befejezését jelenti, hanem egy mélyebb, belső átalakulást, amelynek megvannak a maga stációi. Számomra a gyógyulás része az is, hogy képekben gondolkodva, vizuálisan elemzem és újraélem a függőség különböző állapotait – a vágyakozást, a visszaesést, a reményt és a felismeréseket. Ez segít meglátni azokat a közös vonásokat, amelyek az elsőre nagyon eltérőnek tűnő függőségeket is összekötik.
– vallja a művész.
A józanság nemcsak a szerhasználattal való leállást jelenti, hanem a teljes őszinteséget – elsősorban önmagunkkal. Az ember válaszokat keres arra, hogy miért kezdett el inni, milyen űrt vagy hiányt próbált szerekkel pótolni. A fotóművész már öt éve tiszta volt, amikor Máté Gábor A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet című könyvében arról olvasott, hogy
az addikciók esetében a szeretethiány és az azzal sokszor együtt járó ürességérzés egyfajta alaphelyzet.
Felismerte, hogy saját függősége is gyerekkori traumában gyökerezik.
Az anya és gyerek kapcsolódásának szimbólumait hordozó fotók mögött súlyos, személyes történetek húzódnak. Mennyi félelmet és szomorúságot bír el egy kisgyerek, ha az érzelmeit mindig magába kell fojtania, és soha nem kérhet segítséget? Hogyan válik képessé megoldani olyan helyzeteket, amelyekben egy felnőtt is tehetetlenné válna? Hogyan hat az idegrendszerre, ha éveken át rettegésben kell élnie, és hogyan hat a személyiségre, ha közben folyamatosan manipulálják és érzelmileg zsarolják?
A kisgyerekkorban elszenvedett traumák mélyreható neurobiológiai változásokat okoznak – erősíti meg Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns. A függőség kapcsolódási sérülés, ha a gyerek anyához való kapcsolódása sérül, az az egész életre szóló hiányt és űrt hagy maga után, a gyerek később, felnőttként is hordozza a trauma idegrendszeri lenyomatát.
A parentifikált gyerekekre jellemző, hogy nem sírnak. Nem sírnak a félelemtől vagy a szomorúságtól, amikor olyan feladatokkal szembesülnek, amivel egy felnőtt sem tudna megbirkózni, hanem megpróbálják megoldani azokat, és nem sírnak évtizedek múlva sem, amikor arra gondolnak, mit kellett elviselniük, mert nem tudnak visszakapcsolódni a gyerekkori önmagukhoz. Az egyik fotón Tombor Zoltán és Nelli kislánya édesapja bakancsában áll. A parentifikált gyerekek felnőttként akkor válnak képessé a sírásra, amikor a saját gyereküket képzelik el azokban a helyzetekben, amelyekben annak idején nekik kellett helyt állniuk. Egy másik képen Nelli látható a kilencedik hónapban, a gyermekét váró anya mintha önmaga is baba lenne, magzatpózban fekszik. A szülővé válás lehetőség a transzgenerációs minták megtörésére.
A következő képcsoportokkal a fotográfus őszintén vall a New Yorkban töltött évekről, a teljesítménykényszerről és arról, hogy magasan funkcionáló szerhasználóként hogyan volt képes egyensúlyozni az életben, miközben pont a valódi egyensúly hiányzott számára. Elénk tárul a függés két pólusú világa: borzalom és gyönyör, kontrollvágy és sóvárgás, halálfélelem és extázis, izoláció a környezettől és kapcsolódás a szerrel. Zoltán megmutatja a függők titkolózó, hazugságokra épült világát, a felelősség elhárítását, az agressziót, a folyamatos „nem vagy elég” érzést, a szégyent, a bűntudatot, a tisztaságra való vágyakozást, a gyógyulást, a megtérést, a sebzettséget és az örökre megmaradó hegeket.
Függőség vagy józanság? Másképpen: a félelmét vagy a saját életét szeretné élni? A függőség annak folyamatos gyászolása, hogy az alvás nem jár álmodozással, az ébrenlét nem jár jelenléttel. Az „elvagyok” állapota a „létezem, és vagyok” helyett. A józanság a gyász megszakítása. A képzelet és a fantázia visszatalálása az ember életébe. A józanságban biztonság van. A józanság otthonos
– mondja Böcskei Balázs.
A józansággal a függő igent mond önmagára, kilép a fényre, és kíváncsivá válik a saját történetére. Zoltán a felépülés időszakában a saját függőségén gondolkodva kezdte el megfejteni önmagát. Az önértelmezés igényével tárja elénk a képcsoportokat, az üzenet pedig mélyre megy, hiszen nem csak alkohol- és kábítószerfüggőség létezik, valamilyen szinten mindenki érintett, ha nem saját maga, akkor rokon vagy barát révén. A fotográfus Máté Gábor könyve mellett további hasonló témájú köteteket is elolvasott, az azokból megismert személyes történetek nemcsak felszabadító erővel bírtak számára, de abban is segítettek, hogy megértse, milyen típusú függőségek hogyan és miért alakulnak ki különböző emberekben – köztük saját magában is.
Hogyan, mikor és miért áll le egy függő? – merül fel a kérdés. Van, akinek el kell jutnia hozzá a saját mélypontjára, van, akinél betalál egy jókor elhangzó mondat vagy egy jókor meglátott fotó. Nagy bátorság őszintén vallani a saját pokoljárásról, a gyógyulás története viszont reményt ad másoknak. A személyes vallomások felszabadító erővel bírnak, a tárlat a látogatót is az önmagával való szembe nézésre inspirálja. Az önismereti útra rálépni soha nem késő, mindig van esély az önmagunkhoz való visszakapcsolódásra.
Tombor Zoltán Lost & Found című tárlata március 1-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ első emeletén.
Enteriőrképek: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ / KISSIMRE
