A mozi alapjául szolgáló, azonos című színházi előadást nem láttam, de talán nem is olyan nagy baj, mert így a Legénybúcsú című új magyar filmet önnön jogán tudom megítélni, és nem a szerint, hogy az előképéhez képest mennyire sikerült – vagy nem. De abban bizonyos vagyok, hogy az ilyesmi mindig veszélyes terep, hiszen ami színházi körülmények és szabályok között működőképes, az a nagyvásznon már nem biztos, hogy megél. Ez még akkor is igaz, ha mindkét változat rendezője – és részben írója – ugyanaz. Jelen esetben Szente Vajk, akinek nem kevés tapasztalata van az úgynevezett könnyedebb műfajok, lásd komédia, vígjáték, musical stb. terén. Amelyekről jól tudjuk, hogy egyáltalán nem könnyűek: estéről estére megnevettetni rengeteg különböző nézőt vagy táncolni és énekelni egyszerre elég emberpróbáló feladat, és akkor még nem beszéltünk az olyan fontos dolgokról, mint a mindkét esetben elengedhetetlen ritmus- és tempóérzék.

Akárhogy is, a Játékszín eddig kétszázötven alkalommal játszott sikerdarabjából most egész estés mozifilm készült, ami – Szente Vajkot idézve – „a szórakoztatáson túl egy barátság próbájáról is szól, amikor is több évtizednyi közös múlt kerül veszélybe egyetlen hiba miatt”. Mindezt az alkotógárda egyfajta ajtócsapkodós, álruhás tévedések vígjátékába csomagolta, amelyben a két főszereplő fiatalember, Alex (Ember Márk) és Simon (Fehér Tibor) utóbbi legénybúcsúján keveredik életre szóló kalandba. És miközben az addig teljesen átlagos életet élő vidéki háziorvosok belevetik magukat a zalai golf resort spa (figyelem, reklám!) pókerjátszmák szegélyezte luxusvilágába, mintha csak egy tankönyvi demonstráció lenne, a bohózatok összes kötelező eleme felvonul a vadítóan szexi, de álságos nőtől a reverendában „rejtőzködő” nyomozón át egy tizenkét évvel korábbi balatoni nyár nagyon is valóságos következményéig – sőt, ha már póker, nyilván Korda Gyuri bácsi is feltűnik néhány nyúlfarknyi jelenet erejéig.

Vagyis minden adott lenne hozzá, hogy a borongós téli napok közepette kicsit visszanevessük magunkat a tündöklő nyárba, de ez sajnos nemhogy nem sikerül, a játékidő második felétől bizony már sűrűn nézegetjük az óránkat. Hogy azért-e, mert a karaktereknek és a szituációknak egyre kevesebb közük van bármilyen valósághoz, vagy mert az erősen a Miniszter félrelépre hajazó félreértéses rohangálások és a varázscukorkák (egyszerűen drogok) okozta kalamajkák 2025-ben inkább kínosnak tetszenek, mint komikusnak, esetleg a szellemességet tekintve sem éppen világbajnok forgatókönyv vagy a mind langyuló tempó és erőtlenedő színészi játék miatt, azt bajos lenne megmondani.

A Legénybúcsú az a típusú alkotás, aminek a jó szándékát nem vitatnánk el, ahogy az a sajtótájékoztatón elhangzott állítás is biztosan igaz rá, milyen jó hangulatban zajlott a huszon-egynéhány napos forgatás – lévén a szereplők és a stáb egy része az életben is barátok. Mégis olyan érzése van tőle az embernek, hogy talán sem ők, sem mi nem vesztettük volna vele semmit, ha a több helyszínre kibővített mozgóképes átirat soha nem készül el. Kivéve, ha valaki Kárpáti Rebeka-rajongó, mert akkor mindenképpen be kell neveznie rá; magyar vonalon utoljára talán az Üvegtigris harmadik részében lehetett csodálni valakit ennyi ideig csipkés fehérneműben. És az a furcsa helyzet is előáll, hogy az egykori szépségkirálynő tagadhatatlanul esztétikus látványán kívül csak a mellékszereplők egy része – Csonka András, Nagy Sándor, Varga Ádám, Csuja Imre – hagy még némi halvány nyomot, a fentebb emlegetett orvos kettős külön-külön, együtt meg pláne nem találja a fonalat. És sokat elárul az összélményről az is, hogy az általam látott vetítésen a stáblista utáni bakiparádéig kellett várni az első szívből jövő nézőtéri nevetésre.

Legénybúcsú – magyar vígjáték. Rendezte Szente Vajk. December 11-től a Fórum Hungary forgalmazásában országszerte a mozikban.

Kiemelt kép: Fórum Hungary