A magyar uralkodók sorába Péter lényegében idegenként került, Aba Sámuel pedig még inkább, ő nem is volt az Árpád-ház tagja. Innen kezdve viszont mintha egy szűk család történetét követhetnénk. Adva vannak a Vazul fiak, akik közül először András lép trónra, őt legyőzi a testvére, Béla. Bélát legyőzi András fia, Salamon, őt pedig Béla fia, Géza, akit majd Béla másik fia, László követ. Öt uralomváltás, csupán huszonegy év alatt. Aki fiatal volt András trónra lépésekor, bőven megérhette László koronázását. Csoda, hogy ezt a sorozatos, német és besenyő támadásokkal súlyosbított testvérháborút nagyobb válság nélkül túlélte az ország.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Az I. Bélát csata nélkül legyőző Salamon fehérvári koronázásakor, 1063 szeptemberében IV. Henrik német császár is jelen volt csapatai élén. Salamon tízéves volt, Henrik tizenhárom, két kiskamasz, akik helyett mások tartották a kormánypálcát. Ezek a mások megállapodtak a feltételekben. Bőkezű ajándéknak nevezték azt a hatalmas összeget, amelyet Salamon fizetett a segítségért, hasonló ajándékban részesültek a császár katonai kíséretének tagjai, de Henrik hűbéresi alávetést nem igényelt, erre bizonyára nem is volt módja.
A németek elmentek, de lengyel csapatokkal megjelent az elhunyt Béla király fia, Géza és vele az öccse, László. Salamon kétségkívül legitim uralkodó volt, de nem rendelkezett akkora haderővel, hogy ellenálljon, ezért a nyugati határszélen lévő Moson várába húzódott vissza. Fegyveres összecsapásra végül nem került sor, az unokatestvérek kiegyeztek egymással, olyannyira, hogy a következő évben Pécsett Géza herceg helyezte a koronát az ily módon harmadszor megkoronázott Salamon fejére. Cserébe Lászlóval együtt apai örökségként megkapták az ország harmadát kitevő dukátust, ahol a belső ügyekben gyakorlatilag szuverén uralkodóként kormányozhattak.
Évekig tartó belső béke követte a megegyezést, a király és a hercegek csapatai együtt nyújtottak segítséget a hercegek sógorának, a horvát Zvonimir fejedelemnek (1075-től király), együtt verték ki a kelet felől egészen a Nyírségig betörő és pusztító úzokat és besenyőket. Ebben a háborúban Géza öccse, László is részt vett, sőt az ő győzelme a kun (valójában besenyő) vitéz felett a magyar lovagkor legismertebb legendájává vált, ma is középkori templomok falain láthatók a jelenetet ábrázoló falfestmények.
Ahogy korábban András és Béla esetében, a konfliktus lehetősége köztük is folyamatosan jelen volt.
A feszültség 1071-ben robbant ki. A király és a hercegek csapatai együtt foglalták el az addig bizánci birtokban lévő Nándorfehérvárt, ám a személyesen jelen lévő Géza olyan egyezséget kötött a várat feladó védőkkel, amelyet Salamon emberei a király számára hátrányosnak ítéltek. Ezt még sikerült elsimítani, de a következő, sikeres hadjárattal kapcsolatban már annyira nyílt ellenségeskedéssé fajult az ellentét, hogy 1073-ban szabályos fegyverszünetet kellett kötniük. Salamon német segítséget szervezett, László csehet, Géza oroszt. Küszöbön állt a polgárháború.
A támadást 1074-ben Salamon indította, Szolnok közelében váratlan támadással, német csapatok segítségével legyőzte Gézát, aki észak felé menekült, ahonnan László csapatait várta. Megvolt rá az oka, a cseh sereg időben meg is érkezett, amellyel most Géza győzött Salamon felett. A király nyugat felé menekült, Moson és Pozsony várakban vetette meg a lábát. Onnan viszont Gézának kivetnie nem sikerült.
Két királya lett így Magyarországnak, egy tényleges, akit 1074-ben az országgyűlés királlyá választott, de a felségjelvények birtoklása nélkül, és egy jog szerinti, utóbbi egy-két megyényi területtel. A dukátust László vette át. Salamon természetesen sógorához, a német császárhoz fordult, hűbéri alávetést kínálva a támogatásért. A németek meg is indultak, egészen Vácig nyomultak előre, de a felperzselt föld taktikáját választó Gézával szemben fel kellett adniuk a hadjáratot, dolguk végezetlen visszafordultak. A harcok folytatódtak, de a patthelyzetet feloldani egyik félnek sem sikerült.
Géza sorsának alakulásáról a következőkben lesz szó, most csak annyit, hogy 1077. április 25-én meghalt, de a helyzet ezzel nem változott, mert a helyére László lépett, akiről hamarosan bebizonyosodott, hogy képes uralni a helyzetet. Salamon is belátta ezt, és mivel patrónusát, IV. Henrik császárt lefoglalták az invesztitúraháború bonyodalmai, 1081-ben lemondott a trónról. László ennek ellenére Visegrádon börtönbe vetette (nem a nevét viselő toronyban, az két évszázaddal később épült). A krónika szerint összeesküvést szervezett volna László ellen, de ez kevéssé valószínű, inkább afféle biztonsági intézkedésről lehetett szó. Erre utal, hogy István, Imre és három társuk 1083-as szentté avatása alkalmából szabadon is engedte koronás elődjét. Salamon további sorsáról semmi biztosat nem tudunk.
Következik: Géza, az egyensúlykereső
