Rehabilitáljuk az éhséget – Lukács Liza pszichológussal beszélgettünk az evésről

Magyarországon az evés talán túl fontos téma, valószínűleg történelmi okokból: az emberek sokszor éheztek és szűkölködtek, ami, gondolom, megjelenik az evési szokásainkban.

Egyértelműen, ugyanis generációs örökség lett belőle. Például az, hogy ne pazaroljunk, együnk meg mindent, ne válogassunk. Ezek a szabályok önálló életet élnek, érvényben maradnak ma is, amikor már nincs szűkölködés, és megváltoztak az étel felhalmozásának és tárolásának lehetőségei. Régen annyi ennivaló volt otthon, amennyi kellett, ha leöltek egy disznót, beosztották, mikor kerül sor a kolbászra, a sonkára, a zsírban eltett húsra. Manapság bármit bármikor ehetünk, ez a bőség érzetét kelti azokban is, akik átélték a nélkülözést. Ám ők sem alkalmazkodtak a megváltozott helyzethez. Azt mondják, a 65 év felettiek körében 85 százalékban vannak túlsúlyosok és elhízottak. Tehát hiába hoznak ebből a szempontból jó mintákat, a bőséggel és a megváltozott összetételű ételekkel együtt ez már túlsúlyhoz vezet. A mai 20–40 évesek evésnaplóiban is olvasok ilyen mondatokat: nem akartam kidobni, nem szabad pazarolni, és ilyenkor gyakran idézik a nagyszülőket. Sokáig nem volt feltűnő, de úgy harminc éve már látható, hogy erősen hízni kezdtek a magyarok.

Talán merész társítás, de a transzgenerációs traumák jutottak eszembe. Azokról már tudunk, azokra rálátunk. De ezeket a régről hozott és érvényüket vesztett parancsokat még nem vizsgáltuk felül.

Kötődési mintákkal visszük és adjuk tovább az evési szokásokat és az ételhez fűződő viszonyunkat is. Ha például egy szülő túlgondoskodó, akkor a túletetés lesz a gyerekével való kapcsolat egyik fontos eleme. Mert bizonytalan, hogy meg tudja-e óvni, tud-e neki érzelmi biztonságot adni. Amit biztosan tud adni neki, az az étel.

Van, aki az étteremben is azért eszik meg mindent, mert kifizette, nem akarja otthagyni.

Pedig nemcsak kidobni lehet, hanem elcsomagolni is. Harminc éve foglalkozom gyakorló pszichológusként ezzel a témával: húsz éve kínos volt a maradékot becsomagoltatni egy étteremben, de ma már kevesebb szégyenérzet kapcsolódik ehhez. Az anyukák otthon is gyakran mondják a gyereknek: „Nem igaz, hogy ezt a két falatot már nem tudtad megenni, most pakolgathatom. Dobjam ki?” Ebben az esetben azt kell mérlegre tenni, hogy ez a kis macera a maradékkal megér-e annyit, hogy a gyerek egész életében testtömegfelesleggel éljen. Mert az a néhány pluszfalat az evés mechanizmusa szempontjából pont azt eredményezi, hogy a testből érkező természetes jóllakottság jeleit figyelmen kívül hagyjuk. Így a test arra tanul rá, hogy nem érdemes jeleket küldenie, mert úgysem hallgatunk rá. Ezért érkeznek hozzám sokan azzal, hogy ők sem jóllakottságot, sem éhséget nem éreznek.

Ha jól értem, a szülő feladata, hogy az evéshez való jó viszonyt kialakítsa. Hogy a gyerek figyeljen a teste jelzéseire, és vegye komolyan őket.

Sőt, még fontosabb, hogy tudja, bízhat a teste jelzéseiben. Ez védelem lehet egy életen át. Ám ha gyerekkorban érvénytelenítik ezeket a jelzéseket, akkor ezzel a szülő azt üzeni: én jobban tudom, mik a szükségleteid, mint te. Később meg majd az életmódguruk tudják jobban, és ők mondják meg, mit, hogyan, mennyit egyen – ez ugyanaz a kívülről érkező mechanizmus. Aki meghallja a teste jelzéseit, az jól fog étkezni, és képes lesz igazítani az étkezési szokásain kamaszként vagy várandósan. És idős korában, amikor csökken a szükséglet, az étvágy. Ám sokan akkor is ugyanannyit esznek – megszokásból. Ez pedig túlsúlyhoz vezet.

Hallottam valakitől, hogy tudja, kevesebbet kellene ennie, de nem hajlandó lecserélni az összes lábasát.

Ha mérlegre tesszük a kettőt, én inkább a lábasaimat cserélném le.

A túlsúllyal kapcsolatban sokszor az akaraterőt emlegetik. Az eddig elmondottak alapján úgy tűnik, nem az hozza a megoldást.

Az összes könyvem azt próbálja bemutatni, mennyivel összetettebb ez a kérdés. Húsz-huszonöt éve még elutasították, hogy az elhízásnak bármi köze lenne a pszichológiához, mondván, ez orvosi, dietetikai kérdés. Mára annyi változott, hogy amikor csődöt mondanak a diéták, és hiába figyelmeztetik az embert, hogy ha nem fogy le, meg fog halni, akkor az orvosok azt mondják: annyira nincs akaratereje, hogy ezzel már pszichológushoz kell fordulni. Ezt hagyják meg nekünk gumicsontnak. Az akaraterőt. Úgy gondolják, a diétázó szorítsa össze a fogát, hogy „nem eszem meg, nem, nem, azért sem”.

Gondolom, ez nem így működik.

Amikor elkezdtem ezzel a területtel foglalkozni, arra gondoltam, tanulmányozzuk először azokat, akiknek jó a viszonyuk az evéshez, nem halmoznak fel túlsúlyt, akik akkor esznek, amikor éhesek. Kiderült, hogy ők nem szorítják össze a fogukat, nem állnak ellen, hanem egyszerűen más az evési késztetésük. Számukra mást jelent egy szelet sütemény, mint annak, aki akkor is megeszi, amikor semmi szüksége nincs rá, amikor nem éhes, és ha csak meglátja, másra sem tud gondolni. Két kulcstényezőt találtunk: az egyik az evéshez való viszony – amiről már említettem, hogy gyerekkorban alakul ki, és ha nem rontjuk el, életünk végéig elkísér –, a másik ez a bizonyos késztetés.

Hogyan lehet egy szelet torta utáni vágyat megszüntetni? Jelképez valamit? Birtoklási vágyat, öröm utáni sóvárgást?

Ilyen is van. Gyakran már gyerekkorban összefonódik jutalmazással, nyugtatással, vigasszal, pozitív élményekkel. De a kulcskérdés az: mit nem csinálnak azok, akiket nem vonz a süti? A válasz az, hogy nem gondolkodnak ezen folyamatosan. Nem jelennek meg bennük érzelmeket generáló gondolatok, hogy „de jó volna beleharapni”, „de szeretném megenni”, „milyen rég ettem ilyet”. Vagy ha megjelennek is bennük, leállítják, képesek késleltetni a vágykielégítést, például azzal, hogy megkérik az édesanyjukat, süssön ilyet máskor is, vagy majd elkészítik, megveszik maguknak.

Az édesség gyakran kényeztetés. Külön is megtestesít valamit?

Az édes gyümölcsök, a magas cukortartalmú ennivalók biztosították a túlélést, ezzel fonódtak össze, evolúciós jelentőségük van. Az evésnaplókban látom, hogy kimerültség, stressz ellen, erőgyűjtéshez eszik sokan.

Egyik nap valaki azt mesélte, hogy vacsora előtt nagyon megéhezett, és akkor jött rá, nem is emlékszik, mikor érzett utoljára éhséget.

Sokan kifejezetten félnek az éhségtől, mintha valami végzetes állapot lenne, amihez nem szabad eljutni. Pedig ez a testünk egy fontos jelzése. Másfelől manapság könnyen elérhető az étel, nem kell előre ennünk, vagy többet, mint amennyire szükségünk van. Terápiában fontos téma, hogyan viszonyul valaki az éhséghez. Veszélynek gondolja? Szereti? Használok egy éhség-teltség skálát, hogy az illető tanulja meg észlelni az éhség és telítettség valódi jeleit. Ez egy tanulási folyamat, és vissza lehet állítani a tudást. Gyakori, hogy nem hagyják a gyerekeket megéhezni, ezért ebéd előtt gyorsan adnak nekik banánt, tejszeletet, bocis joghurtot. Utána meg panaszkodnak, hogy nem esznek meg semmit.

Régen szinte minden gyerek szopott, és nem volt kérdés, hogy az anyatej zsíros vagy sovány, vagy elég-e. Ma ez a rendszer sem működik sok esetben. Az még riasztóbb, hogy sok gyerek csak képernyőt nézve tud enni.

Így legalább megeszi a gyümölcsöt – mondja a szülő, de amikor rákérdezek, kórosan alultáplált-e a gyerek, kiderül, hogy nem, sőt kicsit duci is. Úgy gondolom, a képernyő előtti evés rosszabb, mint ha a gyerek csak ritkán enne gyümölcsöt, vagy csak bizonyos gyümölcsöt fogadna el. Kifejezetten aggasztó jelenség. Hozzáteszem, hogy minden evésproblémás gyerek terápiája a szülővel kezdődik, a szülővel folytatódik, és a szülővel ér véget. Felnőtteknél is gyakori, hogy evés közben néznek, nyomkodnak valamit, és amikor a pácienseimet arra kérem, tegyék félre evés közben a telefont, a laptopot, ebben a legellenállóbbak. Pedig ha megteszik, gyorsan kiderül, hogy kevesebbet esznek, hamarabb jóllaknak, és jobban élvezik az étkezést, az ízeket.

Egy túlsúlyos ember esetében a lelki tényezők mellett nyilván az sem mindegy, mit és mennyit eszik. Ön ezzel is foglalkozik?

Igen, de mindig tekintetbe veszem, hogy milyen ételeket szeret, ismer vagy kerül a kliens, nem erőszakolok rá semmit. A saját táplálkozásából kiindulva keressük meg az optimális megoldásokat, biológiai és pszichológiai szempontok mentén. Ha szükséges, természetesen bevonható dietetikus, és fontos szempont az ételérzékenység is. De először azt nézem meg, hogyan eszik a páciens.

Leíratja vele egy héten át?

Több héten át. Az evés gyakoriságát és a mennyiséget is. Sokan fényképet is készítenek. A legtöbben nem azért túlsúlyosak, mert reggeltől estig édességet esznek, hanem például mert túl gyakran esznek. Olyankor az a feladat, hogy több idő teljen el két étkezés között. Ilyenkor kerül szóba, hogy kakaós csigával nehezebb ezt kibírni, jobb egy szendvics, amelyben van egy kis sonka, zöldség, sajt. Édességet is lehet enni, például uzsonnaidőben. A cél, hogy alakuljon ki az irányadó etetési stílus önmagunknál is, amely a négy etetési stílus közül a helyes.

Melyik a másik három?

Leírták az elhanyagoló etetési stílust, ez főként a figyelemhiányos családokra jellemző, és azokra, ahol valamelyik szülő szenvedélybetegséggel küzd. Az autoriter etetési stílus az „addig nem kelsz fel, míg mindent meg nem eszel” elvet követi, az engedékeny pedig a következetlen „nem; nem; na jó, megeheted” jegyében áll. Ezek egyike sem javasolható.

Úgy látom, a modern gasztronómia „kevesebbet, de jobbat” elve éppen illeszkedik a helyes evés szempontjaihoz. Ám sok helyen még mindig úgy gondolják, a vendég akkor elégedett, ha hatalmas adagot kap a pénzéért.

Sok helyen valóban még mindig a mennyiség az érték, de ez nem a szükségletekről szól. Van, ahol akkor is kihozzák a köretet, ha nem kérem, mert benne van az árban. Ám én mindig eldönthetem, megeszem-e csak azért, mert kifizettem. Fogyókúrás szert is hirdetnek így: „ebből bármennyit ehetsz”. De miért jó, ha valamiből bármennyit lehet enni? Én mindenkinél azt erősítem, hogy annyit együnk, amennyire szükségünk van.

Lukács Liza a témával foglalkozó könyvei: Mire éhezel?, Ne cipeld tovább!, Az éhes lélek gyógyítása