Ez volt az életem! Bármilyen meglepő, a nemzetközi hírű, díjakkal, kitüntetésekkel elhalmozott néprajztudós a diplomáciai munkájáról mondta ezt évtizedekkel később. A háború után első női diplomataként kapta meg a kinevezését a külügyminisztériumba. Miniszteri fogalmazóként csúcsra járatta kiváló szervezési képességeit, valósággal rajongott a munkájáért.
Az erdélyi, felvidéki gyökerekkel rendelkező lány több nyelven beszélt, az egyetemen olasz szakon végzett. Egyszer arra kérték fel, hogy tolmácsoljon Rákosi Mátyásnak, akiről kiderült, hogy tud olaszul, ezért csak a bonyolult mondatok elmondásához kérte a fiatal tolmácsnő segítségét.
A fiatal tolmácsnő nem a mozgalomból, hanem egy meglehetősen konzervatív családból érkezett. Komárom mellett nőtt fel testvéreivel, apja könyvtárigazgató és szőlősgazda volt, a családi otthonban minden nap négyszer terítették meg étkezéshez az asztalt. Reggel és este fehér abrosszal, napközben színes terítővel. Csillagnézés, beszélgetés, kamarazenélés – ilyenek voltak a korai gyermekévek.
Erdélyi Zsuzsanna diplomáciai karrierjének a kommunista hatalomátvétel vetett véget. Elbocsátásának fájdalmát enyhítette, hogy közvetlenül utána ismerte meg a férjét, egy fiatal, ígéretes kardiológust, Dobozy Elemért. 1948-ban volt az esküvőjük – egyetlen vendéggel! –, és a férfi haláláig éltek boldogan.
1953-ban éppen a harmadik gyerekét várta, amikor felkapaszkodhatott Noé bárkájára. Egymás között csak így nevezték azt a néprajzi gyűjtőcsoportot, melyet Lajtha László, az ugyancsak méltatlanul meghurcolt zeneszerző szervezhetett. Lajthát a Nemzeti Zenede éléről távolították el, de valamit adni akartak neki, így jöhetett létre a kis csapat, amely ciszterekből, angolkisasszonyokból és a Zsuzsannához hasonló értelmiségiekből állt, még egy Teleki grófnő is volt közöttük. Erdélyi Zsuzsannát Lajtha akkor ismerte meg, amikor a lány családja Pestre települt, és az apa, Erdélyi Pál eladott egy ládányi kalotaszegi varrottast a Néprajzi Múzeumnak, ahol Lajtha fiatal muzeológusként dolgozott.
1953-ban elkezdődtek a rendszeres, hét-nyolc napos gyűjtőutak. Lajtha, Erdélyi és a volt ciszterci szerzetes Tóth Margit nyakukba vették az országot, vonaton zötykölődtek, gyalogoltak, cipelték a magnót és kevéske holmijukat. Gyakran ebédeltek árokparton, kenyeret, parizert és kockasajtot, mert nem akartak adatközlőik szegényes készletéből ételt elfogadni. Rendszerint a papok segítették őket, ők szóltak az időseknek, hogy jön egy professzor a munkatársaival, mondják, énekeljék el azokat a szép vallási énekeket, amiket tudnak.
Jöttek is az ünneplőbe öltözött cigányok, búcsúvezetők, előénekesek, ők meg felvették, leírták, kottázták a hallottakat, hazaérve pedig rendszerbe tették, feldolgozták az anyagot. Erdélyi Zsuzsanna nehéz szívvel hagyta otthon a gyerekeit, ha meg otthon volt, sokszor csak akkor jutott munkához, ha a kicsiket már lefektették.
Az 1956-os forradalom híre is egy gyűjtőúton érte őket. Nem tudta, mi van a gyerekekkel és a férjével, az aggodalomtól négy napig aludni sem tudott. Végül idegkimerültség miatt kórházba került, és csak napokkal később nyugodhatott meg, amikor épségben találta az övéit.
Családi életük menedék volt, biztonság és öröm. Férjét ugyan a klinikáról a csepeli SZTK-rendelőbe helyezték, sokat nélkülöztek, mégis gazdagon éltek. Sok munka, sok nevetés, sok muzsika. Az asszony családjának Balatonszemesen volt nyaralója, ott teltek a nyarak, ott még élete utolsó időszakában is sokat időzött, lejárt úszni is, amíg csak tehette.
Lajtha halála után történt, hogy egy nap a nagyberényi szőlőhegyen a 98 éves Rozi néni pénteki imádságot énekelt neki. Megrendítő volt az élmény, valóságos időutazás. Latinos műveltségével azt érezte, nem a múlt, de a réges-régi múlt kútjába pillantott. Keresett, kutatott, és eljutott kultúránk legrégebbi rétegeihez, melynek emlékeit generációk sora adta át szavakban, dallamokban, lelkiségben. Ő emelte fel a feledésből archaikus népi imádságainkat, lett a műfaj meghatározója, elemzője és rendszerezője.
A Hegyet hágék, lőtőt lépék című gyűjteménye elérte a laikus közönséget, szakmai elismerése ennél göröngyösebb volt. A mélyen hívő katolikus asszony, akit az ötvenes években többször bevitt az ÁVO, mert diplomataként ott volt a célkeresztben, jó és rossz kommunistákkal is találkozott szakmai életében. Az ő szempontjából az előbbiek közé sorolta a néprajztudós Ortutay Gyulát, aki felvette őt az MTA Néprajzi Kutatóintézetébe, és segítette a pályáját. Szövetségese volt még az akkori bíboros, Lékai János, akivel együtt hozták létre a népi vallásosság tárgyi hagyatékának múzeumát Esztergomban.
A kutatásait Közép-Európára és az egész kontinensre kiterjesztő Erdélyi Zsuzsannát jóval ötven éves kora felett érték el az elismerések. Kapott Európa-díjat, Kossuth-díjat, a Nemzet Művésze lett.
Január 10-én volt születésének 105. évfordulója.
