SZÖVEG: FARKAS ANITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Az apa Hauszmann Alajos ükunokája, a fiú kettős örökségként viszi tovább a Lechner-ágat is. Seidl Tibor és Krisztián nemcsak a magánéletben őrzi a híres ősök szellemiségét, hanem a munkában is: mérnökként és építészként az ő nyomdokaikon is haladva szövik újra Budapest városképét.
Ha valaki Hauszmann-, illetve Lechner-leszármazott, az predesztinálja is, hogy hasonló pályára lépjen?
Seidl Tibor: Hogy az ember világ- és munkaszemlélete hogyan alakul ki, abban nyilván meghatározók a családi hagyományok: amit otthonról hozol, azt viszed a halálodig a hátadon. Ahogyan minden családban, úgy a miénkben is gyakran szóba került az ősök foglalkozása, és mivel erről a felmenőink nemcsak úgy mellékesen, hanem a megfelelő súllyal és tisztelettel beszéltek, számomra mondhatni magától értetődött az építészgyökerekhez való csatlakozás. Azt, hogy végül mégis mérnök lettem, a nagybátyámnak, Seidl Ambrusnak köszönhetem, aki a legtöbbet és a legalaposabban kutatta Hauszmann Alajos életét, összerendezte és körülbelül húsz évvel ezelőtt megjelentette a naplóját is. Ő javasolta az érettségi környékén, hogy jelentkezzek inkább mérnöknek, mert akkor legalább tudni fogom, mitől marad állva a ház, amit tervezek. Soha nem bántam meg, hogy megfogadtam a tanácsát, annál is inkább, mert az egész pályám alatt végig „épületközelben” voltam, még akkor is, amikor például a szoftveres világban építészeti tervezőprogramokkal foglalkoztam.
Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy a családban eddig minden egyes nemzedékben akadt valaki, aki hivatásának az építészetet választotta.
S. T.: Ilyen erős hatások közt biztosan nem. Persze ehhez az is kellett, hogy Hauszmann Alajos veje is rögtön építész, a felsőbányai származású Hültl Dezső legyen. Ő műegyetemi diákként csatlakozott az ükapám híres vasárnapi ebédjeihez, ahova mindig az általa legtehetségesebbnek gondolt diákokat hívta meg. Hültl pedig addig-addig járt a házhoz, míg kiderült, az érdeklődés messze túlmutat a szakmaiságon, inkább Hauszmann Gizellának szólt. Aztán jött a már említett Ambrus nagybátyám, őt követte a lánya és a festőként-grafikusként is igen tehetséges unokája, engem pedig Krisztián fiam. Ő ráadásul kapott egy pluszmegerősítést a pályaválasztásában, hiszen a feleségem Lechner-örökös, anyósom Ödön dédunokája.
Seidl Krisztián: Akárhova nézünk, minden nemzedékben volt eddig valaki, aki továbbvitte Hauszmann Alajos tehetségét, és nem csak építészeti értelemben. A Hültl-lány dédanyám például fantasztikusan festett és rajzolt, amikor kitelepítették őket az Alföldre, saját maga illusztrálta kis leveleket küldött haza a rokonoknak. Az ehhez hasonló példák nyilván kisugároztak mindannyiunkra, és persze azt is láttuk a születésünktől fogva, hogy itt egy Hauszmann-portré lóg a falon, ott az egykori fotelja áll, az íróasztalon meg az írószertartója, amelyet mi, gyerekek a rajta lévő kis szobor miatt azóta is csak oroszlánnak hívunk. A családban mindenkihez kerülnek hasonló tárgyi emlékek is a sok újra és újra elmesélt történet mellé, még ha ezeknek az igazi jelentőségét csak a kamaszkorunktól kezdve fogtuk fel igazán. Én egyébként sokáig nem voltam olyan biztos magamban a továbbtanulás tekintetében, mint az édesapám. Klasszikus tinédzserként az egyházi pályától a színészeten át a zenéig sok minden vonzott. És ha igaz a mondás, hogy az építészet a megfagyott muzsika, talán mégsem választottam olyan rosszul.
Seidl Krisztián a Zoboki Építésziroda munkatársaként mások mellett a Magyar Állami Operaház felújításán dolgozik éppen. Korábbi részt vett a Kőbányai Polgármesteri Hivatal Ügyfélközpontjának tervezésében is – a 2018-ban Budapest Építészeti Nívódíjával kitüntetett épület éppen a Lechner-remekmű Szent László-templom szomszédságában áll
A többek közt Seidl Tibor által 2013-ban alapított Hauszmann-díj ma a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának legrangosabb, a pályakezdők lehetőségeit is nagyban meghatározó kitüntetése. Az elismerést évente öt olyan fiatal építész kaphatja meg, akik az adott naptári évben a karon diplomát szereztek
A Várnegyed rekonstrukcióját célzó Hauszmann-program részeként az egykori lovarda és a főőrségi épület az eredeti tervek alapján épült vissza. Milyen érzés teljes pompájában látni az ópapa keze munkáját?
S. T.: Amikor először voltam a lovardában, úgy éreztem, szinte megüt a tér. És ha az ember azt is tudja, hogy az öregúrnak milyen gondolatai voltak tervezés közben, milyen történetek estek meg vele, az még kedvesebbé teszi ezt az önmagában is fantasztikus látványt. A már említett naplóban írja például, miféle gazdasági megoldásokat kellett bevetnie, hogy minden álmát maradéktalanul megvalósíthassa. Elérte például, hogy Ferenc József a Vár építésére szánt éves keretet egyben, már január–februárban rendelkezésre bocsássa, majd az összeget Hauszmann befektette értékpapírokba, és a nyereségből képeket, bútorokat, szőnyegeket vásárolt az épületek berendezéséhez. És ugyanígy eszembe jutott az ükapám akkor is, amikor Jordániában vagy Olaszországban jártam: hosszú időt eltöltött ezeken a helyeken tanulmányozva a helyi építészetet is a világlátás mellett. Itália különösen nagy hatással volt rá, ha látok egy olasz reneszánsz épületet, tudom, hogy ott vannak a gyökerei számtalan hazai munkájának. És most még csak az építészről beszélek, nem az emberről, akit a budapesti New York-palota megépítésekor hiába csábított a New York Life Insurance Company biztosítótársaság a tengerentúlra, nem ment el, mert nem szerette volna hónapokra magára hagyni a családját. Persze a gyerekeknek már a könyökükön jön ki az összes ilyen történet. Ez azonban nem baj, mert így biztos, hogy ők is tovább fogják majd mesélni őket a sajátjaiknak.
Sőt, Krisztián révén még újabb történetek is kapcsolódhatnak a már meglévőkhöz, hiszen a Pécsi Tudományegyetem Breuer Marcell Doktori Iskolájának másodéves hallgatójaként Hauszmann Alajos és Lechner Ödön kapcsolatát kutatja. Kihagyhatatlan ziccer?
S. K.: Olyasmi. Sok mindennel próbálkoztam előtte, balatoni építészettel például, de a kettejük találkozását annyira erőteljesnek éreztem, és ennek feltérképezése annyira nyilvánvalóan a legtesthezállóbb feladat számomra, hogy kénytelen voltam beletörődni a sorsomba. A téma persze nem csak a személyes érintettségem miatt érdekel nagyon. Izgalmas aprólékosan megvizsgálni, mi lehetett az oka, hogy két ember ennyire hasonló családi közeggel és pályakezdéssel hogyan indult el mégis látszólag teljesen különböző irányba. Hauszmann a historizmust tartotta nagyra, és a klasszikus építészetet folytatta az előző korok stílusaihoz visszanyúlva, Lechner pedig az új, kísérletezős, inkább a népi építészetből ihletet merítő irányzatot érezte igazán magáénak. A felszín alatt mégis rengeteg a hasonlóság köztük, például hogy mindketten nagyon szerették a Zsolnay kerámiákat, és nagyon hittek a fiatalokban, fontosnak tartották patronálni az utánpótlást. Igaz, Hauszmann ezt műegyetemi tanárként, majd az intézmény rektoraként és a klasszikus építészeti oktatás kiemelkedő alakjaként egy hierarchikus, patriarchálisabb rendszerben képzelte el. Lechner ezzel szemben a szabad mesteriskolás vonalat képviselte, szeretett a hallgatókkal együtt üldögélni a Japán kávéházban festők, költők, színészek és mindenféle bohém figura társaságában. A lényeg, hogy mindketten dinasztiát építettek, szakmai értelemben is. És ez is nagyon izgat, a tudás átadásának láncolata, hogy ki kinek a műtermében dolgozott, kinek nyújtotta át a stafétabotot, és az így megőrződött jellemző gondolkozásmód és stílusjegyek hogyan mutathatók ki akár a mai építészek munkáiban. Mint a sztárhegedűsöknél: ők évszázadokra vissza tudják vezetni a hasonló mester-tanítvány viszonyokat.
Általában két nagy műemlékes gondolkodásmód ütközik a visszaépítések terén. Az egyik csoport szerint ha egyszer valami elpusztult, teljesen új kell helyette, a másik úgy véli, egy lerombolt épületet eredeti állapotába visszaépíteni, belül persze modern technológiai megoldásoknak helyet adva, egyáltalán nem ördögtől való. Önök mit gondolnak erről?
S. T.: Inkább az utóbbi pártján állok. Itt van például a Hauszmann Alajos és Hültl Dezső tervezte Vöröskereszt Egylet-székház a Dísz téren. Az eklektikus stílusú, ötszintes épület, amely 1920-tól a Magyar Királyi Külügyminisztériumnak adott otthont, súlyosan megsérült a második világháborúban. Annak ellenére, hogy könnyen megmenthető lett volna, 1946-ban lebontották, a maradékát egy filmforgatás kedvéért élőben felrobbantották, a helyén évtizedekig szégyenletes bóvlivásár volt. A Hauszmann-terv szerint most ez az egykori székház is hamarosan újraépül az eredeti formájában, és patinás irodaházként működik majd. És ha egy épületnek, hasonlóan a teljesen rendbe rakott karmelita kolostorhoz, a lovardához vagy a főőrségi épülethez, valamilyen új, élő és valós funkciót is képesek vagyunk találni, szerintem teljesen jogos lehet a visszaépítés. A modern házakkal amúgy is az a baj, hogy bármennyire helyes is egy kis modern épület, ha jön egy új divat, rohamtempóban lebontják, hogy helyet adjon egy még nagyobbnak, még modernebbnek. Így viszont nemcsak az épületek maradnak meg, hanem a régebbi korok lenyomatait is képesek vagyunk teljes szépségükben továbbvinni.
S. K.: Valószínűleg ez a magyar virtus: ahogyan a politikai kérdésekben vagy a foci kapcsán is pillanatok alatt ölre megyünk, az építészetről is mindenkinek megvan a maga véleménye. Nyilván szakmailag én is tudnék érvelni a visszaépítések ellen, különösen ha az így felhúzott épületek csak amolyan turistacsalogató Patyomkin-díszletek. De a családi érintettség miatt szívből örülök neki, hogy a felelősök ez esetben nem ezt az utat választották. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a szépapám vízióit az egész város teljes valójában megismerheti. Még boldogabb lennék, ha a Hauszmann-program csak egy kezdeti lépés volna az ország műemlékeinek helyreállításában, és lenne egy Ybl-, Hild-, Alpár-, Giergl-programunk is, hogy az ország újra a boldog békeidőbeli fényében pompázzon. A Hauszmann-program méltó zárása lehetne az ópapa omladozó velencei kastélyának rendbetétele, a Lechner-program nulladik lépése pedig az utóbbi évtizedben hányatott sorsú Iparművészeti Múzeum felújítása, hogy újra az egész világ a csodájára járhasson.
Több mint hetven éven át egy indián törzs táborozott a Dunakanyarban. A harmincas évek egyik legismertebb tudósa, Baktay Ervin alapította. Évtizedekig harmóniában éltek a természettel, a táborban többgenerációnyi indián nőtt fel. Aki ott volt, lélekben indiánná lett mindörökre.
Vannak hivatások, amiket mintha szuperhősökre szabtak volna. Olyanokra, akiknek nem emelkedik meg a pulzusa, amikor nyolcvanhét méter magasan megbillenti őket a szél, és akik egy hajszálvékony repedést is észrevesznek az acélban. Négy hídmester dolgozik a fővárosban, közülük Tóth Krisztiánnal jártuk be Budapest egyik rejtett és különleges világát.
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
A Mohács alatti digáncsi mellékágban három hajóroncs rejtőzik az iszap alatt, melyek eredetéről máig csak találgatni lehet. A helyszín megközelíthetetlensége és a Duna lassú munkája csak még titokzatosabbá teszi őket. Cikkünk bemutatja a roncsok felfedezésének körülményeit és lehetséges történetét.
