Ők voltak az első világháború lovagjai

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1890-ben indítottak nyolc önkéntes tiszt számára egy ballonostanfolyamot, három évvel később pedig életre hívták a katonai repülés első hivatalos, ballonalakulatként működő szervezetét. A repülés óriási változásokon ment keresztül a századfordulón, a ballonok helyett már léghajók és repülőgépek uralták az égboltot a háború előestéjén. A Szerbiának szóló hadüzenet idején a kevéssé iparosodott Monarchia is csatasorba tudott állítani harminckilenc repülőgépet. Ehhez képest nagy ugrást jelentett, hogy 1918 októberének végére közel ötezer szárazföldi és több mint négyszáz vízi repülőgép, valamint megközelítőleg ötezer repülőgépmotor került ki a birodalom gyáraiból. Ez a kapacitás az antantállamok teljesítőképességétől jócskán elmaradt, minőségi szempontból viszont egyértelműen megállták a helyüket az osztrák–magyar gépek.

A háború elején mindkét fél hadvezetésében akadtak szkeptikusok, akik kétségbe vonták a repülők hasznát. Az 1914-es év hadmozdulatai azonban bebizonyították, hogy a lovasság a megnövekedett tűzerő miatt alkalmatlan a felderítésre. Ekkor vált egyértelművé, hogy ezt a feladatot a repülők képesek a legjobban ellátni: fényképezőgépekkel szerelték fel őket, így pontos képet tudtak adni az ellenség állásairól, tüzérségének elhelyezkedéséről. Arról azonban nem volt határozott elképzelés, hogy miként lehetne ezeket az ingatag, biztonságosnak aligha nevezhető gépeket harci eszközként alkalmazni. A korai időszakban ha két ellenséges felderítő találkozott a levegőben – bár ilyen feltehetően ritkán esett meg –, intettek egymásnak, és haladtak tovább. Mégis hamar sor került az első repülők közötti összecsapásra: 1914 szeptemberében egy orosz pilóta gyakorlatilag rávezette a gépét egy osztrák-magyar repülőre. Mindketten meghaltak az akcióban. Rövidesen a pilóták gránátokat kezdtek el dobálni a gépekből, kézifegyverekkel tüzeltek egymásra. Ezzel párhuzamosan megjelentek a fixen felszerelt géppuskák is, eleinte főként a repülők hátulján, külön kezelőszemélyzettel. Fontos látni, hogy mivel a katonai repülés terén minden újdonságnak számított, folyamatosan kísérleteztek a felek, tanultak egymástól. Áttörést jelentett, amikor a németeknek sikerült kifejleszteniük egy szinkronizáló szerkezetet, amely segítségével a gép orrára tudták helyezni géppuskát úgy, hogy ne tegyen kárt a propellerben. Alapvetően azonban a világháború végéig a felderítés maradt a repülők elsődleges feladata.

A katonai repülés kezdetleges körülményei különös helyzetet teremtettek. A háborúban gyalogos katonák tömegei csaptak össze és hullottak el a géppuskatűzben, az égen viszont eleinte csak néhány repülő végzett felderítő akciókat. Persze ezek a fából és vászonból készült gépek önmagukban is elég veszélyt jelentettek a pilótákra. Mindenesetre a háború kezdetén a repülők gyakorta egy az egy ellen, esetleg kisebb csapatokban csaptak össze.

A pilóták között kialakult egyfajta kölcsönös tisztelet, hiszen már azzal is kockázatot vállaltak, hogy repültek.

A konfliktus első évében frontbarátkozásokról számoltak be a hírek – gondoljunk csak a karácsonyi tűzszünetre a nyugati fronton –, és a pilóták is emberi módon jártak el egymással szemben, már amennyire ez a fogalom háborús körülmények között értelmezhető. Így ha egy repülő harcképtelenné vált, és kényszerleszállást kellett végrehajtania, akkor már nem lőttek rá. Ahogyan a tengerészek kötelességüknek érezték az ellenség matrózainak kimentését a vízből, úgy a pilóták sem törekedtek – amennyiben a helyzet ezt megengedte – a harcképtelen ellenség elpusztítására.

Ennek következtében a katonai repülés sokak szemében egy igazságosabb, sokkal inkább az egyén teljesítményétől függő, hősies harcnak tűnt ahhoz a mészárláshoz képest, amelyet a nyugati, a keleti vagy az olasz front jelentett a gyalogos katonáknak. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a repülés a kor csúcstechnológiájának számított, így akik részt vettek benne, könnyen a figyelem középpontjába kerültek. A háborús propaganda e tényezőket figyelembe véve igyekezett egyfajta lovagi kultuszt építeni a pilóták köré, akik erre több esetben rá is játszottak. A háború elnyúlásával, az áldozatok számának rohamos növekedésével aztán egyre brutálisabbá vált a harc, és az emberi gesztusok – amelyek korábban sem számítottak tömegjelenségnek – szinte eltűntek. A repülőgépek fejlődésével és számának növekedésével a pilóták is egyre nagyobb kötelékekben harcoltak, így már lehetőségük sem adódott a lovagias harcmodorra.

A világháború legismertebb, egyben legsikeresebb pilótájának Manfred von Richthofen, „a vörös báró” számított. Arisztokrata származása kiváló alapot szolgáltatott a háborús propagandának, hogy kiemelje lovagias tetteit. Egyébként Richthofen sikerének a kulcsa – tehetsége mellett – abban rejlett, hogy rendkívül fegyelmezett volt, és követte azokat a repülési alapelveket, amelyeket parancsnoka, Oswald Boelcke rögzített. Az alapelveknek több verziója is létezik, de tartalmuk nagyjából azonos: „Próbálj még a támadás előtt előnyre szert tenni. Ha teheted, tartsd a napot a hátad mögött. Mindig fejezd be a támadást, amelyet már elkezdtél. Csak akkor tüzelj, ha az ellenség már lőtávolon belül és pontosan a célkeresztben van. Akkor támadj, amikor az ellenség a legkevésbé számít rá, mással van elfoglalva: fényképez, bombát dob le. Ne próbálj menekülni, ha az ellenség vadászai meglepnek, próbálj szembefordulni velük, és támadj. Mindig tartsd szemmel az ellenséget, ne hagyd magad megtéveszteni. Ha az ellenséges gép megsérült, kövesd, amíg le nem zuhan, hogy biztos lehess abban, nem színlel. Az ostoba hősködés csak halálhoz vezet. A pilóták csapatban harcolnak, és minden esetben követik a vezetőik utasításait.” E parancsok alapján kétség sem fér hozzá, hogy a háború későbbi szakaszában a hatékonyság volt a vezérelv a repülőgépes harcban is, a hősies tetteknek minimális teret hagytak.

Kimagasló bátorsága és emberséges harcmodora okán vált legendás alakká az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legsikeresebb pilótája, a 19 igazolt légi győzelmet arató Kiss József. Kiss 1896-ban született Pozsonyban, édesapja kertész volt a hadapródiskolában. Gép-, épület- és műlakatosnak tanult a pozsonyi Állami Fémipari Szakiskolában, ezt hagyta ott, amikor 1914-ben önként belépett a seregbe. A kiképzést követően gyalogosként került az orosz frontra, s 1915 elején a Kárpátokban, a Nida folyónál zajló harcokban megsebesült. Felépülése után azonban nem tért vissza az alakulatához, hanem a Császári és Királyi Légierőhöz jelentkezett. Tizedesként került az olasz frontra, a Pergine repterén szolgáló 24. repülőszázadhoz, ahol megkapta táboripilóta-jelvényét. 1916 júniusában szerezte meg első légi győzelmét egy felderítőgéppel, ugyanezen év augusztusában túlerővel szemben harcolva sikerült földre kényszerítenie egy olasz bombázót osztrák–magyar területen. A pilóta meghalt, a személyzet többi tagja túlélte az ütközetet, őket elfogták. Szeptemberben ismét sikerült leszállásra kényszerítenie egy olasz bombázót, ám ellenséges területen, így azt végül az osztrák tüzérség megsemmisítette. Még ugyanezen hónapban őrmesterré léptették elő.

Nem sokkal ezután a felderítők kísérése végett vadászrepülőkkel látták el a századát, és ő is vadászpilótaként harcolt tovább. A következő év júniusában két légi győzelmet is aratott, lelőtt egy vadászgépet, és földre kényszerített egy felderítőt. Utóbbi legénységét elfogták. Az ötödik légi győzelmével elérte az ászpilótastátuszt, majd júliusban törzsőrmesterré léptették elő, pár hónappal később pedig megkapta a tiszthelyettesi kinevezését is. Utolsó győzelmét 1918 januárjában aratta, egy felderítőt lőtt le. Másnap egyedül vett üldözőbe egy olasz gépet, ám az ellenséges repülő megsegítésére egy hármas kötelék jelent meg. Kiss József géppuskája harc közben felmondta a szolgálatot, így menekülőre fogta. Találat érte a hasán, s csak úgy sikerült egérutat nyernie, hogy egy szurdokba vezette a gépét. Végül visszajutott a perginei reptérre, de landolás után eszméletét vesztette. Mivel nem volt tiszt, nem vették előre a kezelés során, egy barátja kényszerítette az éppen étkező orvost, hogy azonnal műtse meg. Beleinek egy részét eltávolították, így mentették meg az életét. Ezt követően – nem tudni, hogy a kifejezett kérésére-e – visszakerült a szolgálatba. Sejthető, hogy hajtotta a tiszti rang elérése, amire érettségi hiányában, valamint alacsony származása miatt egyébként nem sok esélye volt. Emberséges harcmodorát ez is indokolhatta; elképzelhető, hogy amikor tehette, ezért igyekezett a földre kényszeríteni az ellenséges repülőket, noha le is lőhette volna őket. Az elfogott gépek vizsgálata értékes információkkal szolgálhatott az ellenség erejéről, valamint a hadmérnökök is átültethettek egyes technikai megoldásokat a saját gépeikbe. A kiforratlan és kísérletező katonai repülés korában ez óriási értéket jelentett.

Mire visszatért, már csak az egészségi állapota okán sem lehetett régi önmaga az egyébként rendkívül tehetséges pilóta, és az antant repülői is jelentős létszámbeli fölényre tettek szert. Utolsó repülőútján két társával kötelékben repülve keveredtek heves harcba. Az ütközetben egy kanadai pilóta kilőtte a gépét, amely egy sziklának csapódott. Kiss halála után nem sokkal érkezett meg az értesítés, hogy IV. Károly jóváhagyta tartalékos hadnagyi kinevezését, ami példátlannak számított a Császári és Királyi Légierő történetében. Egyes visszaemlékezések szerint temetésekor ellenséges gépek jelentek meg az égen, de bombák helyett egy koszorút dobtak le, amelyen az a felirat állt angolul, olaszul és franciául, hogy „Utolsó üdvözletünk a bátor ellenfélnek”. Arra, hogy valóban így történt-e, meggyőző bizonyítékunk nincs, felvetődik ugyanis a kérdés, hogy vajon honnan tudták az ellenséges pilóták, mikor lesz Kiss temetése. Persze nem zárható ki, hogy valóban így zajlott le a magyar ászpilóta búcsúztatása. Hihetetlennek tűnik, de Kiss emlékét olasz területen is őrizték,

kiemelkedő teljesítménye mellett értékelték, hogy több alkalommal életben hagyta az ellenséges repülő legénységét.

Ezenfelül olasz menyasszonyának is köszönhető, hogy az emléke fennmaradt. Enrica Bonecker (utóbb Boneccher) később sem házasodott meg, ötvenkét évig látogatta vőlegényének sírját a helyi katonai temetőben.

Borítókép: Kiss József egy Albatros D.III típusú repülőgépben. Wikipedia