A jerikói rózsa vízbe mártva
Bizánc eleste óta a legnagyobb méretű kulturális exodus – így vélekedett Arthur Koestler a zseniális magyar természettudósok kirajzásáról. A közös nyelvük és lenyűgöző problémamegoldó képességük miatt az Egyesült Államokban marslakóknak nevezett tudósok, Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő, Szilárd Leó és a többiek a 20. század elején a legjobb, meghökkentően modern szemléletű magyar középiskolákban nevelődtek.
Hogyan kezdődött például a latinoktatás a piaristáknál? Úgy, hogy azt mondták a fiúknak, fedezzék fel a környéket, keressenek latin feliratokat, másolják le őket, majd jöjjenek vissza az eredménnyel. A tízéves srácok nyakukba vették a várost, bementek templomokba, múzeumokba, emléktáblákat, szobrokon lévő feliratokat nézegettek és másoltak. Visszaérkezve a tanár sorra vette a hozott szövegeket, és azok alapján kezdte magyarázni a latin nyelv szavait, rendszerét, logikáját. Az atomfizika iskolai tanításának úttörője, a szerzetes Öveges József ugyanebben a szellemben hasonlította a tankönyveket a jerikói rózsához, amely száraz és csúnya, ám ha vízbe teszik, csodálatos virág lesz belőle: ugyanígy nyílik ki a tudás, ha a tananyagot egy jó pedagógus segítségével sajátítja el a kíváncsi diák. A piarista, a fasori evangélikus és a Mintagimnáziumban nem szakbarbárokat neveltek, nagyon komolyan vették a humán tárgyakat és a művészeteket. Arra törekedtek, hogy az elsajátítandó ismeretekhez élmény és érzelem tapadjon. Csoda-e, hogy a kreativitás kifejlődött a tudósnagyságokban?
A modern világ megteremtésében oroszlánrészt vállaló zsenik egymástól néhány utcányira koptatták a középiskolák padjait, tanítványaikra koncentráló, jól fizetett, alkotó tanárok mentorálásával. Ezek egyike volt Rátz László, akiről díjat is elneveztek, ez a Rátz Tanár Úr életműdíj, és a természettudományokat magas színvonalon oktató pedagógusok kaphatják. A tanárember egy soproni vaskereskedő hat gyermekének egyike volt, az egyetemen Eötvös Loránd tanítványa lett, majd a sokak szerint világelső fasori evangélikus gimnáziumban matematikát és rajzoló geometriát tanított, többek között Neumann Jánosnak és Wigner Jenőnek. Mindkét fiúval és sok más diákkal külön foglalkozott, figyelte, mennyivel járnak előrébb kortársaiknál, könyveket adott a kezükbe, izgalmas problémákat tárt eléjük. Rátz tanár urat hamarosan igazgatónak nevezték ki, ám öt év után visszaadta a megbízást, inkább folytatta a tanítást. Rendszeresen vitte kirándulni a fiúkat, dal- és zeneegyesületbe járt, olvasott, zenélt. Családot nem alapított, ugyanúgy mindene volt az oktatás, ahogy a szerzetes tanároknak. Világhírű tanítványai, Wigner Jenő, Neumann János, Harsányi János és Stein Aurél életük végéig hálásan emlegették a nevét.
Tehetség? Az nem számít! – A Kodály-módszer
Ritmus, dallam, ének, hangok, hangközök, kottaolvasás, öröm. Tehetség? Másodlagos. Kodály Zoltán írta, mondta és vallotta, hogy a zene mindenkié, csak oda kell adni az embereknek. Amikor 1950-ben Kecskeméten megalakult az ország első ének-zene tagozatos általános iskolája, a mester nem engedte, hogy válogassanak a jelentkező gyerekek közül. Nem az adottság számít, hanem a módszer és a heti öt énekóra, ez volt a meggyőződése. A ritmusgyakorlatok, a közös éneklés, az élmény. És persze a népdalok, melyeket Kodály zenepedagógiai módszere alapjává tett. Ez a tiszta forrás, a földművelő ember évszázadok alatt kikristályosodott művészete.
MTI Fotó: Molnár Edit
Adottságaitól függetlenül mindenki képes eljutni magas színvonalú teljesítményig, bizonygatta eltökélten Kodály; elméletét elhivatott zenepedagógusok valósították meg. Az elsőt, a kecskeméti iskolát Nemesszeghyné Szentkirályi Márta vitte sikerre, majd jött Andor Ilona, Sebestyénné Farkas Ilona, Kokas Klára, a Lukin házaspár, Katanics Mária és még oly sokan, akik csiszolták a világhírű magyar módszert, sok-sok énekelni szerető embert nevelve. A gyerekek mindennap foglalkoztak zenével. A tapsolós, dobolós ritmusgyakorlatok, a hangok megismerése és elkülönítése után megtanulták a szolmizációs kézjeleket, tudtak kottát olvasni, és ami a legfontosabb: énekeltek. Merthogy mindennek ez a kulcsa. Az éneklő ember nem szorong, az éneklő ember boldog, aki pedig kórusban énekel, az személyiséget építő közösségi élményhez jut. Mindez nem lila művészkedés, hanem bizonyított tény. A zenével napi szinten foglalkozó gyerekek jobban teljesítenek az iskolában, és a lelkük is egészségesebb.
GYIK Műhely: Előbb láss, aztán nézz
Itt aztán nem kell rendesen ülni. Vannak festékfoltos székek, párnák és egyéb ülőalkalmatosságok, de lehet hasalni, guggolni, sőt gurulni, létrára mászni, égbe nézni, töprengve a semmibe bámulni. Óvatoskodás nélkül festeni mezítláb, fejlámpával hadonászni, faragni, vésni, még szőni is. A Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti, avagy GYIK Műhely a magyar vizuális nevelés fontos bázisa, ahol a gyerekeket mindenekelőtt megtanítják látni. Nem a festés és formázás technikáját kell elsajátítania az alkotó embernek, hanem szert tennie a látás képességére. Ezt célozza az oktatás a GYIK-ben immár évtizedek óta, amióta Szabados Árpád és Várnagy Ildikó elképzelései mentén elindult a munka a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeletén. Nemrég a műhely átköltözött a Marczibányi térre, és új helyszíne is lett a szentendrei MűvészetMalomban.
A különböző korosztályokban a gyerekek eltérő, de mindig kreatív feladatokat kapnak. Készítenek rovarhotelt, léghajót, űrruhát, társasjátékot, agyagvárost és papírbolygót, játszanak a fénnyel, a hanggal, a térrel, az idővel, még a széllel is, s közben a kartontól a fűszereken át a régi magnószalagig megannyi anyagot használnak. Festenek, rajzolnak, vágnak, ragasztanak, installálnak, teremtenek, alkotnak, játszanak, fejlődnek. Tökéletes flow-élmény. Közben megismerkednek más kultúrákkal is, de legtöbbet mégis a fantázia világában időznek. Sok mindent megtanulnak, köztük a legfontosabbat: kifejezni önmagukat.
Kérek még egy gyereket! – Tehetségtámogatás Erdélyben
„Nekem hatalmas segítség volt ez. Meg tudtam venni minden hónapban a buszbérletem, a füzeteim, sokszor ebből vett nekem anyu nadrágot. Apunak sokáig nem volt munkája, anyunak a mai napig sincs. […] Minden egyes lej számított. Ezzel a segítséggel a szüleim hitét is visszaadta a világba, ők is nagyon örültek neki, és nekik is nagyon fontos volt, hogy valaki hisz bennem. Ha ők mindent nem is tudtak megadni, Ön pótolta ezt. Ezért mindhárman hálásak leszünk, ameddig élünk.
Nagy szavak ezek, de az ösztöndíj akkor jött, amikor sehonnan nem kaptunk segítséget. Köszönöm ezeket az éveket, köszönöm a hitet, az önzetlenségét és azt, hogy léteznek még ilyen emberek.”
A levelet egy Hédi nevű lány írta annak a támogatónak, aki a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület révén éveken át minden hónapban pénzzel segítette őt. Azért, hogy tanulhasson. A Móricz regényhőséről elnevezett egyesületet két nyelvészprofesszor, a kolozsvári Péntek János és a budapesti É. Kiss Katalin indította, mert segíteni akarták az erdélyi oktatás ügyét. Az alapítás óta eltelt több mint húsz évben ezerötszáznál is több diák kapott rendszeresen ösztöndíjat, amiből buszbérletet, télikabátot, cipőt, tanszert vehetett, fizethette belőle az angolóráját vagy az iskolai ebédjét. Arra költhette, amire szüksége volt, hogy eredményesen tanulhasson. Mindezt azoknak köszönhetően, akik vállalják, hogy évente legalább 180 ezer forinttal támogatnak egy gyereket. Ez az összeg egy fél ösztöndíjat jelent, de természetesen lehet teljes ösztöndíjat, évi 360 ezer forintot is vállalni. A támogatók többnyire magánszemélyek, de vannak munkahelyi közösségek, baráti társaságok Budapesttől Washingtonig mindenhol. Emberek, akiknek fontos az erdélyi oktatás, értelmiség, az erdélyi magyar jövő.
Olyan gyerekek pályázhatnak, akik már befejezték a hatodik osztályt az erdélyi magyar oktatás bármelyik iskolájában, a 10 pontos rendszerben legalább 8,5-es az átlaguk, és a család egy főre jutó jövedelme egy meghatározott szint alatt van. Akit a kuratórium és a lehetőségek beemelnek a programba, és később is megfelel a feltételeknek, annak az érettségi vizsgáig tart a segítség. S mivel gyakran szoros kapcsolat alakul ki a támogatók és a gyerekek között, létrejött a Barátság program, hogy az immár egyetemre járó diák kezét se kelljen elengedni. A személyes kapcsolat persze csak lehetőség, de sokan élnek vele. Vannak, akik interneten ad angolórát a „gyereküknek”, mások meghívják nyaralni, vagy elutaznak hozzá. Van olyan egykori diák, aki maga is támogató lett, és van olyan támogató, aki ha nagyobb összeghez jut, nem a bankba viszi, hanem kér még egy gyereket „Nyilas Misiéktől”. Ez a program jóval többről szól, mint a pénz. Hitet ad, ösztönöz, megerősít, és a bizalom, a szeretet szálait sodorja a határon innen és túl élők között.
Nem csoda, de csodálatos: a hejőkeresztúri iskola
Képzeljünk el egy olyan nyolcadikos nyelvtanórát, ahol az első fegyelmező hang, egy közepes erősségű „pszt!” csak a negyvenedik percben hallható. Addig nincs rá szükség. Mert a gyerekek öttagú csoportokban dolgoznak, haladnak a közös feladattal. Figyelik az időt, rögzítik, amit kell, készítik a beszámolásra kijelölt tanulót a megszólalásra.
Csodaiskolának is nevezték már, pedig nincs benne semmi csoda. Egyszerűen működik. A Komplex instrukciós program (KIP) egy magyar innováció, melynek alapjait a Stanford Egyetem szakemberei fejlesztették ki heterogén összetételű tanulócsoportok oktatására. A hejőkeresztúri IV. Béla Körzeti Általános Iskolában pedig bebizonyították, hogy ezzel a módszerrel megoldható a magyar oktatás két alapproblémája: a fegyelmezés és a motiválatlanság. A zömében hátrányos, sőt halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő intézménynek évek óta csodájára járnak, teljes joggal. A csoportmunkára építő programhoz ugyanis társul még a táblajátékok kiemelt – és órarendbe is beépített – használata. Ez már saját fejlesztés. A sakk, a dáma, a surakarta, a tamba, mankala és a többi játék fejleszti a logikát, a térlátást és sok egyebet, ráadásul sikerélményt ad, a gyerekek pedig remekül szerepelnek különféle világversenyeken. A magyar oktatás sajnos nem éppen sikerélmény-alapú, de Hejőkeresztúron ez a tételmondat: mindenki jó valamiben.
Az iskola volt igazgatója, K. Nagy Emese a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének főigazgatójaként most a tanárképzés szintjén igyekszik tenni a változásért, azért, hogy a módszer egyre több helyen alapja vagy része legyen az oktatásnak. Az iskola vezetését pedig egy egykori diák, a bizalomról, az emberségről és a demokratikus döntésekről hasonlóan vélekedő Veres Gábor vette át. Nem túlzás, hogy a hejőkeresztúri ma az ország egyik legjobb iskolája. Ahol nincs fülsiketítő zaj a szünetekben, mert a gyerekekben nem keletkezik tombolásra késztető feszültség. Ahol megkérdezik a tanulóktól, mit vennének egy elnyert pénzösszegből, és ha ők tükröt szeretnének a mosdókba, akkor tükröt kapnak. Ahol nem a gyereket büntetik, ha a szülőnek nincs pénze, hogy tornaruhát vegyen, vagy nincs otthon asztal, ahol elkészíthetné a gyerek a házi feladatot. Amúgy a házi feladatról is másképp vélekednek ebben az iskolában.
A nemzedékek közötti párbeszédre, tiszteletre és együttműködésre épített rendszer olyan eredményes, hogy egyre több szülő akarja ebbe az iskolába járatni a gyerekét. Mert látja, hogy itt minden diák jól érzi magát, értékes tagja lesz a közösségnek. Látja, hogy a szabályok működnek, van önbizalom, udvariasság, türelem és kitartás. Most éppen új szabadidőszoba készül számítógéppel, játékokkal, mindenféle izgalmas és marasztaló lehetőséggel. Kell-e mondani, hogy a tervezésében részt vettek a gyerekek is?
