„Gombház, ha leszakad, lesz más” – állítja a mondás, ha valami kis értékű dolog elveszik. De mi is volt az a gombház? Ehhez vissza kell mennünk a gomb eredetéhez.
A gomb őse a csomó volt. Ősünk a mellén nyitva levő ruhát övvel nem tudta a testéhez szorítani, ezért az övet két kisebb darabra vágta, majd a ruha mellrészéhez varrta és megkötötte. Egyszer talán a túlságosan szorosra húzott kötést nem sikerült kioldania, ezért eltépte a csomó mellett, így az egyik kötőn ott maradt a bog. Így jöhetett rá a gombolásra – a másik kötőre csak hurkot készített, és abba bújtatta bele a bogot. Ez a hurok lett a gombház.
Később eleink rájöttek, hogy a csomó tartósabb anyaggal, például fával, csonttal, fémmel is helyettesíthető. Ráadásul, ha díszes sodratokból készítik sokkal csinosabbak is lesznek a ruhák, így született meg a gombkötő-mesterség.
Honfoglalás kori sírokból ugyan már előkerültek fémgombszerű tárgyak, de lehet, hogy azokat még nem gombként, hanem csak díszként használták. A gomb szó 1211-ben fordul elő először okleveleinkben, személynévként, és a gomb szó jelentése akkoriban még a bimbó volt. Valószínűleg a XIV. században terjedt el igazán a gombhasználat.
Az első gombkötő céhek pedig itthon csak a XVI. század elején jöttek létre. A gombkötők védőszentje Szent Mihály volt, akinek képét a győri gombkötő céh 17. századi behívótáblájára is ráfestették, de védőszentjükként tisztelték később Szent László királyt is, akit díszes, zsinóros magyar ruhában ábrázoltak.
| A gombkészítő mesterek a gombokat általában fa alapra kötötték, majd a kívánt minta szerint rakták fel rá a fonalat vagy sodrást. Az így kialakult minta közeit tűvel varrták ki azonos vagy többszínű fonállal, sodrással kitöltve. A művelet során a gomb először sima gomb és utána kupolás lett, majd gömbölyű és szögletes pamut belet tettek rá és ezt fonták körül selyem, teveszőr, arany, ezüst fonállal. Alul lett egy pöcök amivel fel lehetett varrni. |
A gombkötéssel és a középkori gombok változatosságával és áraival kapcsolatban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1627. évi árszabásából sok érdekes részletet megtudhatunk:
„Tizenkét pár száras gombot arany fonallal elegy szőttett, kinek vitézkötése és royttya is arany fonal [adgyanak] húsz forinton… [Keskenyebb] száras gombnak, az minemütt tizennyotzat szoktak mentére tsinálni, tiszta ezüstből vagy aranyból szőttnek párját hatvan pénzen… Keskeny szöves száras gombnak párját, kinek az házánál és végin arany vagy ezüst fonal gombotska vagyon, huszonöt pénzen… Dolmányra való vont arany, vont ezüst és szkófium arany, szkófium ezüst, selyem tekerésre tsinált völgyes öreg gombokat hármával adgyák egy forinton… Középszerű azon féle keregdéd gombot négyével egy forinton… Dolmányra való öreg völgyes selyemgomb fejet nyoltz pénzen… Kerekdéd völgyetlen apró gombot eggyet három pénzen…”
Aki gombkötő akart lenni, háromévi inaskodás után szabadult fel legénynek, aztán sok évnyi vándorlás következett, majd a legények életét a szigorú céhszabályzat határozta meg, mint más mesterségeknél is. Mestert csak a céh avathatott, céhes tanulás és a remek-tétel után. Aztán már csak két kötelezettséget kellett teljesítenie, a céhlevelekben így írnak erről: „Annak utána egy esztendő alatt feleséget venni, és az mestereknek tisztességes ebédet tartozik adni, mely ebédre az mesterek feleségestől menjenek.” Céhen kívüli gombkötő nemigen volt, esetleg a módosabb főúri udvarokban dolgozott egy-egy konvenciós mester.
A XVIII. századra a gombnak kevesebb típusa és egyszerűbb formája lett, és nagyobb teret kapott a paszomány, a dolmány vagy mente egész elejét betöltötte, még az ujjak végére is jutott belőle. Ekkortájt a gombkötőket paszományosoknak is hívták. A XIX. század elején aztán a fémgomb jött divatba, főleg rézből, aminek már füle volt.
Az ilyen füles gombot pitykének nevezték.
A Honművész 1839-es májusi számában érdekes részleteket olvashatunk egy pesti gombkötő mesterről és termékeiről.
„Alulirtt hálásan köszöni azon kegyes bizodalmát ’s pártfogást, mellyben öt mind a’ közelebb mind a’ távulabb lakó minden rendű t. cz. uraságok műveinek méltánylása által több év óta (kígyó utsza szegletén levő boltjában, szembe az uri utszával, 434.sz. a. „Mátyás király“ czimképe alatt) részesíteni méltóztattak. Egyszersmind kifejezhetetlen édes örömérzettel jelenti, hogy ég kegyelmével szerencsétlen helyzetéből, mellyben mint világtalan három évig szenvedett, annyira kigyógyult, hogy munkálatait tökélyesen ’s kívánat szerint maga rendezheti.
Minek következtében értesíti t. cz. pártfogóit, hogy boltjában a’ legújabb divat szerint készült többféle magyar öltözetekre, hasonlóképen cs. k. tiszti egyenruhákra (uniformisokra) való gombkötő munkák, azokhoz tartozandó arany, ezüst, és selyem vitéz kötések, övek , mente- és kardkötök, kócsagtollak, arany és ezüst foglalásokkal, nem különben libériákra való zsinórok válogatható mennyiségben mindenkor készen és legillőbb áron találtatnak. (…) Pesten 1839. ápril 23-kán, Szilágyi István, polgári gombkötő.”
1872-ben felszámolták a céheket, ettől kezdve a gombkötők a paszományosokkal tömörültek egy ipartestületbe, a két szakma ekkor már teljesen összeolvadt. A gombkötőmesterség a múlt század fordulóján kezdett el kikopni a hazai kézműves mesterségek közül. 1890-ben Magyarországon a három nagyobb létszámú vállalaton kívül már csak 233 mester kötögette a gombot, és ők is egyre inkább paszománykészítéssel foglalkoztak.
• • •
Hosszú évszázadokon át a gyertyakészítőknek köszönhették elődeink a fényt az éjszakákban. Egyszervolt szakmák, 3. rész:
Már 1777-től volt közvilágítás Budán | Magyar Krónika
Hosszú évszázadokon át a gyertyakészítőknek köszönhették elődeink a fényt az éjszakákban. Majd az elektromos villanyvilágítás létrehozásában szereztek elévü …
Forrás:
Bogdán István: Régi magyar mesterségek, Magvető kiadó, 1973.
Honművész, 1839. május, 35. szám. Egy gombkötő mester ajánlója.
Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.
