
Helyre, tétre, befutóra
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
A Széchenyi medencéjében
Bizonyára mindannyiunk számára ismerős az érzés, amikor egy idegen országba érve már-már a földönkívüliek naiv rácsodálkozásával szemléljük az addig terra incognitának számító városok tereit, utcáit és házait, a bennük élők hétköznapjait. Sőt még annak is akkurátus figyelmet szentelünk, miként szemetelnek az utcán a helybéliek, hogyan fogják a kávéscsészéket és italospoharakat a napfényes teraszok és félhomályos kocsmák asztalainál, milyen módon ölelkeznek vagy veszekednek egymással a kapualjakban és buszmegállókban. Az ízek, illatok és szagok, a színek, fények és hangok lokális jellegzetességeiről nem is beszélve; ezek együtt adják ki kvázi földönkívüli mivoltunk számára a nagy egész képet.
Az eredetileg szobrásznak tanuló Marcus Goldson Angliából érkezett a kilencvenes évek elejének forgatagába, a szocializmus után rászakadt szabad világban lázasan önmagát kereső, ellentmondásokkal teli Magyarországra. Budapesten letelepedve azonnal megfogta közép-európaiságunk hamisítatlan, se nem keleti, se nem nyugati egzotikuma, amit először a kívülálló rácsodálkozása, majd az évek múlásával a már a bennfentesekre jellemző éles megfigyelőképesség határozott meg – és határoz meg a mai napig. Mert ne legyenek kétségeink, Goldson bizonyos értelemben mára ugyanúgy egy lett közülünk, ahogy számosan azon alkotók közül, akik főként a dualizmus korában hazánkban letelepedve adtak hozzá fontos impulzusokat a magyar kultúrához.
Megfigyelései rögzítésének elmaradhatatlan eszköze virtuóz szabadkézi rajztudása. Amióta Budapestre érkezett, vázlatfüzetével járja a várost, hogy mindent és mindenkit megörökítsen, ami és aki felkelti érdeklődését. A 21. században különös jelentősége van annak, ha egy alkotó ennyire klasszikus módon, a jelhagyás hagyományos eszközeihez, papírhoz és grafithoz nyúl. A vázlatokat már a műteremben, akvarellel önti végső formába és alakítja autonóm képpé, hogy végül megkapjuk azt a színekben és tömény életszeretetben vibráló világot, ami a munkáit jellemzi. Marcus Goldson másik két nagy titka a pontos megfigyelés és az a szeretetteljes irónia, amivel életet lehel munkáiba. Ily módon tárgyilagosan hiteles képet ad mindarról, amit Budapest utcáin, kocsmáiban, közlekedési eszközein, jellegzetes fürdőinek medencéiben megfigyel, mindezt pedig saját szűrőjén átalakítva prezentálja nekünk. Ugyanez elmondható a képeit élettel megtöltő alakokról is. Minden egyes embert, vagy ha úgy tetszik, embertípust – a Józsefvárostól a Belvároson át Lágymányosig – a valóságból vesz, ám szereplőit már kedvére és az adott kép koncepcióját figyelembe véve variálja.
Goldson egyben a múló idő krónikása, amit mi magunk is felfedezhetünk, ha centiméterről centiméterre vizsgáljuk képeit. Említett precíz megfigyelőképessége segítségével olyan utcarészleteket, kocsmákat és kávézókat is megörökített, amelyek ma már nem léteznek, vagy ha igen, a felismerhetetlenségig átalakultak. Hasonlót tapasztalunk a tárgyi világ, a ruházatok, sőt az évtizedek során megállíthatatlanul átalakuló szokásaink változásai kapcsán is: a folyamatosan gyarapodó Budapest-sorozatban mindez nagyon jól megmutatkozik. Goldson világa elvarázsol bennünket, miközben nem győzünk elmerülni képei igazságtartalmában – egy létező és nagyon szerethető magyar valóság tükrei ezek.
Budapesten letelepedve Goldsont azonnal megfogta közép-európaiságunk hamisítatlan, se nem keleti, se nem nyugati egzotikuma
Uránia mozi
Csendélet, Sobieski János utca
My neighbourhood
Bartók Béla út
Túró Rudi
Művész Kávéház
Fény utcai piac
A Széchenyi medencéjében

Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.

Tábori kórház a hegyek között. Fegyelem, készültség, lőtt sebek, kiszámíthatatlanság. Egy baleseti sebészeti ügyelet sem nyugalmas, de harci cselekmények közben vagy után katonakórházban szolgálni szélsőségesebb feladatnak tűnik. És akkor még nem beszéltünk a vulkánokról.

Itt nem igazán érdemes áldozni annak a tantételnek, amely szerint Erdély minimum az ókor óta ősi román föld, és a magyarok csak betolakodók voltak. Magna Hungaria sorozatunk hetedik része következik.

Győrffy Ákos költő, író, ambientzenész, dunakanyari erdőember ma 50 éves. Néhányan hétről hétre találkozunk, dolgozunk a szövegeivel, vagy csak megnyugvást és vigaszt találunk bennük.