A tanítás egykor klasszikusan férfifoglalkozás volt. Mi vezetett oda, hogy mára ennyire elnőiesedett a szakma?
Azzal, hogy a második világháborút követően a nők megvetették a lábukat a munkaerőpiacon, sok minden megváltozott az oktatásban is. Fontos leszögezni, hogy nem helytálló a szakma elnőiesedéséről beszélni, mert nem a nők szorították ki a férfiakat. Alapvetően a férfiak hagyták el a pályát, őket pótolták a nők, ezért is van az, hogy napjainkban a legnagyobb munkaerőhiány a hagyományosan férfiak tanította tantárgyak – fizika, kémia, biológia – esetében van. A férfiak elszivárgásának több oka is volt. Az ötvenes évek első felét szoktuk fordulatként jelölni.
Az államszocializmusban a pedagóguspályát egyszerűnek és direkt kockázatoktól mentes szakmának ítélték, ebből következett, hogy a tanárokat nem fizették meg igazán, éppen elfogadható, átlagos diplomásbért adtak nekik. Eleinte ehhez a fizetéshez magas társadalmi presztízs társult, ám ahogyan a bér értéke folyamatosan csökkent, a szakma megbecsültsége is romlott.
E kettős terhelés mellett lett túlnyomó a női pedagógusok aránya, hiszen azok a férfiak, akik keresőképesek, családfenntartók akartak maradni, ha elvégezték is a főiskolát, egyetemet, nem engedhették meg maguknak, hogy a pályán maradjanak. Ez a jelenség a mai napig velünk van, nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett világban szinte mindenhol.
Mennyire mondható átlagosnak a magyarországi helyzet?
Az alapvető motívumok Európa-szerte hasonlók. Mindenhol igaz, hogy az oktatási rendszerben a legkevesebb férfi a kisgyermekkori nevelésben van, alsó tagozaton valamivel többen, de még nagyon kevesen dolgoznak, felső tagozaton már picit jobb a helyzet, és a középfokú oktatásban találja meg a helyét a legtöbb férfi pedagógus. Az is tény azonban, hogy az OECD-átlaghoz képest Magyarországon rosszabb a férfi-női arány a pedagógusok között, mint máshol. Érdekes, hogy például Japánban a mai napig szinte fele-fele arányban vesznek részt férfiak és nők az oktatásban, magasabb a szakma, sőt mesterség társadalmi elismertsége, s kevésbé jelennek meg azok a sztereotípiák, hogy egy nő inkább gondoskodó, kedves, a férfi pedig erőskezű, fegyelemre tanít.
Magyarországon ezek a sztereotípiák sokakban mélyen élnek. Édesapám alsós tanító, és volt olyan osztálya, amiben huszonpár fiú mellett néhány lány volt, a párhuzamos osztályban pedig huszon-egynéhány kislány és pár fiú ült a tanár nénivel szemben, mert a környékről az összes nehezen kezelhető kisfiút apukámhoz íratták.
Sajnos ha az egyik nem túlsúlyba kerül – bármilyen szakmában –, akkor felerősödnek a sztereotípiák, és sok esetben félreviszik az ítéletalkotást. Szülőként szerintem az elsődleges szempont a pedagógusválasztáskor a tanár személyisége, felkészültsége, kompetenciája kellene hogy legyen, nem pedig a neme.
Számos kutatás igazolja, hogy a pedagógus és az oktatás minősége a lényeges. Sajnos ezek a tényezők szorulhatnak háttérbe, ha arra figyelünk, hogy tanár néni vagy tanár bácsi oktassa a gyerekünket – holott bizonyíték nincs rá, hogy megalapozott lenne ez a sztereotip gondolkodás.
A bérrendezésen túl mit lehetne tenni, hogy több férfit vonzzon a pedagóguspálya?
Három szempontról érdemes beszélnünk, és ebből csak egy a béremelés. Utoljára a kétezres évek elején volt a tavalyihoz hasonló bérrendezés, mert a kilencvenes évek végére egészen kritikus állapotok uralkodtak el, ami miatt alig maradt férfi a pályán. Az akkori bérrendezés nem tudta kezelni a kicsúcsosodó problémákat, trendszerű változás nem következett be, azután pedig nagy léptékű emelés – a pedagóguséletpálya-modell bevezetése ellenére – 2023-ig nem történt. Amíg a fiatalok nem érzik úgy, hogy érdemes más szakmákkal szemben a pedagóguspályát választani, és nem bíznak abban, hogy jól megélnek majd az oktatásból, nehéz bármin változtatni. A fizetésen túl közös társadalmi érdek lenne visszaadni a pálya megbecsültségét, ez a második szempont. Ebben hatalmas szerepe lenne például a sajtónak, jó volna, ha a köztudatban élő pedagóguskép pozitívabb volna. A harmadik lényeges dolog az lenne, hogy az iskolai képzés változtatásával egy pályakezdő is úgy érezhesse, döntő szava van az események alakulásában a maga területén. Mindenki számára fontos látni, hogy a munkájának értelme van, az ő meglátásai fontosak, a feladataiban helye és tere van az egyéni szakmai kiteljesedésnek. Minél inkább támogatjuk a tanárok felelősségvállalását, önállóságát, az iskolai életben való aktív szerepét, annál több nőt és férfit csábíthatnánk vele a pályára.
Ha már sajtó: ön mely pontokon formálná a pedagógusokról kialakult képet?
Például fontosnak látom tisztázni, hogy ma ha egy pedagógus tisztességesen felkészül az óráira, megtartja őket, esetmegbeszéléseket folytat, részt vesz a tantestületi értekezleteken, és elvégzi az adminisztratív teendőit, már bőven több mint heti negyven órát dolgozik. Tehát a tanárok nem huszoniksz órát dolgoznak egy héten, és régóta nem pihennek nyáron két és fél hónapot.
Az általánosságok szintjén mit tudunk azokról, akik most pedagógusként dolgoznak?
Hazánkban a kétezres évek eleje óta vizsgálják, kik maradnak a pedagóguspályán a kedvezőtlen feltételek mellett. Az derül ki, hogy nagy átlagban főleg olyanok, akik a saját képességeiket vagy lehetőségeiket nem tartják elég jónak ahhoz, hogy váltsanak.
Jellemzően a nők könnyebben elfogadják a kevésbé méltó helyzeteket, és maradnak még akkor is, ha volna lehetőségük váltani. Szintén jellemzően a nők azok, akiket a pedagógusszakma előnyei valamelyest kárpótolnak a nyilvánvaló veszteségekkel szemben.
Tehát azok az okok, amik oda vezettek, hogy egyre kevesebb a férfi az oktatásban, a színvonal romlásához is vezetnek.
Így van. Ma sajnos azok maradnak a pályán, akik valamilyen szempontból gyengébbek: statisztikák alapján nem a legjobb képességű tanárok dolgoznak az oktatásban, és nem feltétlenül a legkiválóbb eredményekkel végző diákok jelentkeznek a pedagógusképzésbe. Fokozottan igaz mindez olyan falusi iskolákra, ahová hátrányos helyzetű közegből érkeznek a diákok. Itt még magasabb a mobilnak számító tanárok fluktuációja, tehát aki ott marad, az általában gyengébb valamilyen szempontból. Ráadásul ilyen közegben jellemzően nehezebb a munka, például gyakoribb, hogy az elérhető pedagógusoknak képesítés nélkül kell órát tartaniuk más szaktárgyakból, mert nincsenek elegen. Ez megint csak befolyásolja az oktatás minőségét, ahogyan a pedagógus szakmához és önmagához fűződő viszonyát is. Természetesen vannak modellértékű gyakorlatok egyiskolás településeken is, most a nagy átlagról beszélünk.
Pszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy a nemi szempontból vegyes csoportok általában hatékonyabbak. A tantestületekre milyen hatással van a nemi arány eltolódása?
Mind a tanárokra, mind a gyerekekre negatívan hat a kiegyenlítetlenség. A sokszínűbb csoportokban általában több teret kap a kreativitás, a kísérletezés, könnyebben meghonosodnak új irányzatok. A kutatásokból látszik, hogy azok a nők, akik női túlsúlyú tantestületben dolgoznak, sokszor nem érzik jól magukat, túlterheltek.
Ennek következménye, hogy az általános jóllétük csökken, ami aztán hatással van a környezetükre, munkahelyen kívüli életükre. Sok ember belelát gyerekek, rokonok, barátok révén, hogy mi zajlik az oktatási intézményekben, s ha egy túlterhelt, magát nem jól érző pedagógus elbeszéléseiből ismerjük meg a működést – mi magunk is látjuk, hogy ez tömeges jelenség –, paradox módon tovább romlik a szakma társadalmi presztízse.
Említette, hogy a gyerekekre is negatívan hat a jelenlegi helyzet.
Az iskolában nemcsak a hivatalos tanterv alapján oktatják a gyerekeket, hanem a rejtett tanterv által is. Ez utóbbi abból áll össze, amit a pedagógus mint személy képvisel az iskolai helyzetekben: megjelenhet például a döntései által felvázolt értékrendben, a pedagógiai gyakorlatában, de akár félszavakban is, amelyekkel két feladatot összeköt. Ezek éppúgy hatnak a gyerekekre, mint az elmondott tananyag, és ha nincs a tantestületben férfi, egysíkú lesz a rejtett tanterv. A mai gyakorlatban az iskolás fiúk is a tanárnők modelljeit követik, tőlük lesik el azt is, amit adott esetben üdvös volna férfiaktól elsajátítani, az pedig szinte meg sem tud jelenni az iskola falai között, hogyan beszél egymással, hogyan működik együtt egy férfi és egy nő kolléga. Érdekes az is, hogy még a nyolcvanas-kilencvenes években is jellemző volt az általános iskolákban, hogy a női pedagóguskart férfi intézményvezető irányította, így a gyerekek rögtön olyan hierarchikus renddel találkoztak, ahol a férfi a főnök, a nők a beosztottak. Ez az arány változik a kilencvenes évek óta, mára talán meg is fordult, az általános iskolákban már több az intézményvezető nő. Sokat dolgozom pedagógus nőkkel, akik gyakran mondják, hogy nem szívesen lépnek ki a komfortzónájukból, nem elég kísérletezők, jobb is lehetne az önértékelésük. Ezeket a női mintákat is megérzik a gyerekek.
Egyes kutatások szerint a fiúk iskolai teljesítményének romlása párhuzamba állítható a tanártársadalom nemi arányának eltolódásával. Ez valóban így lehet?
A mintakövetés révén bizonyos területek felé tereljük a fiúkat és a lányokat, csakhogy azzal, hogy szinte kizárólag női mintát látnak a gyerekek az iskolában, nehéz helyzetet teremtünk.
A mai tanári modell a humán területek felé sodorja a lányokat és a reál irányába a fiúkat, vagyis leegyszerűsítve úgy érzékelhetik a gyerekek, hogy az olvasás inkább lányos, a számolás inkább fiús dolog. A vizsgálatok is alátámasztják ezt: itthon azt látjuk, hogy a fiúk a PISA-felmérésen a lányokhoz és önmagukhoz képest is évről évre rosszabbul teljesítenek a szövegértéshez kapcsolódó feladatokban.
Ennek oka, hogy a lányok jobban tudják követni a női pedagógus modelljeit, inkább magukénak érzik a humán területeket, mint a fiúk. Emellett elfogadóbbak vagyunk a fiúkkal szemben, ha nem jó a szövegértésük, és inkább a reál képességeiket fejlesztjük, amivel újratermeljük a problémát. Ha több férfi pedagógus lenne, már korán mintákat nyernének a gyerekek arról, hogy mind a humán, mind a reál területen helyük van a lányoknak és a fiúknak is.
Hogyan segíthetünk ezen a helyzeten szülőként?
Volt egy közös kutatásunk a Szabó Ervin-könyvtárral, ami egyértelműen rávilágított arra, hogy az alsó tagozatos fiúkat hatékonyabban lehet olvasásra bírni, ha természettudományos, ismeretterjesztő irodalmat adunk a kezükbe, mint ha a megszokott, jellemzően szépirodalmi szövegekkel küzdenek. A szövegértésük javításának alapvetése lenne, hogy érdeklődési körüknek megfelelő olvasásélményt szerezzenek, vagyis ha szülőként nem csak a kötelezőket olvastatjuk velük, ha találkoznak nekik tetsző irodalommal is, már sokat tettünk azért, hogy a nekik megfelelő irányba tereljük őket.
Sokat beszéltünk az általános iskolákról. Mi a helyzet az óvodákkal, a középiskolákkal és a felsőoktatással?
Minden szinten szerencsés lenne – mind az intézményfejlesztés, mind az egyéni tanulói fejlődés szempontjából –, ha a két nem aránya közeledne egymáshoz. Arról is érdemes szót ejteni, hogy az egyetemi szinten megfordul a nemek aránya, ott a férfi oktatók kerülnek túlsúlyba, a női oktatók előmenetele nehezebb, jellemzően azért, mert a gyermekvállalás és a karrierépítés évei egybeesnek, tehát más irányba billen a mérleg, és a mai akadémiai gyakorlatban ennek nem igazán vannak meg a kiegyenlítési módjai.
Reális célkitűzés a nemi kiegyenlítődés az oktatásban?
Az ismert történeti háttérrel, Európa mai viszonyai között idealisztikus elképzelés a fele-fele megoszlás, de ha húsz százalékkal növekedne a férfiak aránya, már kedvező változásokat érhetnénk el.
2024-ben futott le az első olyan egyetemi jelentkezés, ahol más szakterület ismeretét bizonyító diplomával, például mérnökként, gyorsított tanárképzésre lehetett jelentkezni. 2024 nyarán csak az ELTE-re 2500 főt vettek fel pedagógusképzésre, ilyen szép számra évek óta nem volt példa. Sok ponton persze kérdéses még, hová vezet mindez, mert mint a beszélgetés elején szóba került, csak a minőségi pedagógusok tudják minőségivé tenni az oktatást magát, nem a más szakmákból csak a kényszer okán tanárrá válók.
Nyitókép: A Magyar Királyi Állami Árpád Reálgimnázium tanárainak 1937-es csoportképe (Fortepan)
