„Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik” – tartja a mondás. De hogyan kapcsolódnak a libák Szent Mártonhoz, és honnan ered ez a szólás? November 11-e, Márton napja gazdag néphagyományokban. Ezek a szokások az emberiség múltjában gyökereznek, sok hagyomány, köztük a Szent Márton-napi lakomák szokása is a római időkre nyúlik vissza. Azokban az időkben a téli évnegyed kezdő napján nagy lakomákat tartottak az újborból és az új termésből, mert hitték, hogy ezzel biztosítják a következő évi jó termést. A szokás a későbbiekben is fennmaradt, mert erre a napra esett a gazdasági munkák lezárása, amelyet már a természet – és azzal együtt az ember – pihenő időszaka követett.
Szent Mártonról már életében legendák keletkeztek, jósága és segítőkészsége miatt közszeretetnek örvendett. Hívei Turones, a mai Tours városának polgárai 371-ben püspökké akarták választani, szerénysége és alázatossága azonban nem engedte, hogy elfogadja a felkérést. Tiltakozott a megválasztása ellen: a legenda szerint egy libaólban próbált elrejtőzni, a ludak azonban hatalmas szárnycsattogtatással, hangos gágogással elárulták. Így hívei rátaláltak, és ezek után már ő sem tiltakozhatott megválasztása ellen. Püspökké szentelték, és haláláig szolgálta a közösséget Tours-ban.
Miért lett Szent Márton Magyarország patrónusa? | Magyar Krónika
Libator, újborkóstolás, időjóslás, lámpás felvonulás: Szent Márton emléknapjához a magyar néphagyományban számos szokás és hiedelem kötődik.
A rómaiak lakomáin is szerepelt a lúd, amely a hadisten, Mars szent madara volt. Egy római történet szerint a ludak a Márton-legendai szerepükhöz hasonlóan gágogással tettek nagy szolgálatot: Rómát mentették meg azzal, hogy hangoskodásukkal felébresztették az alvó rómaiakat, és megakadályozták a gallok támadását. A rómaiak a ludat „avis Martis”-nak nevezték, ami Mars isten madarát jelenti – ezt vihette tovább a köznyelv Márton madarának.
Márton a magyar népi hitvilág kiemelkedő alakjává vált, emléknapjához számos népszokás és hiedelem fűződik. November 11. a középkorban a mezőgazdasági munkák befejezésének és a járandóságok megfizetésének napja volt, ahogyan arra a következő mondás utal: „Szent Márton napján valamint régi szokás volt, most is, akiktül mi lehet, megadassék.” Határnapnap volt, ekkor járt le az áprilisi Szent György-nap óta kint legeltető pásztorok szolgálata, amit ekkor újítottak meg, és ekkor kapták meg a bérüket is, amihez általában egy liba is járt.
A pásztorok a gazdának viszonzásképpen egy többágú vesszőt ajándékoztak, amelyet Márton vesszejének neveztek, és úgy tartották, hogy minél több ága van, annál többet fialnak majd a disznók. Ezen a napon rótták le a jobbágyok is tartozásaikat, ezek voltak a Márton-napi járandóságok. Szokás volt az is, hogy Márton napjának estéjén a pásztorok végigjárták a házakat, köszöntőt mondtak, és a favesszők dúslombú ágaiból ajándékoztak a gazdáknak. Ez a szokás arra a legendára vezethető vissza, mely szerint egyszer disznóvész dúlt, és az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz segítségért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, és így majd meggyógyul. A frissen vágott, zöldellő ág archaikus gonoszűző, termékenységvarázsló eszköz, amely más szentek napjaihoz is kötődik.
Márton napja a karácsony előtti negyvennapos böjtöt megelőző időszakra, a kisfarsangra esik, ekkor tartják a bálokat és vásárokat is. Szent Márton napján az egész országban nagy lakomákat rendeztek, mert ilyenkor már le lehetett vágni a hízott libát. A Márton-napi szárnyaslakomához kapcsolódott a szólás: aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik. A szárnyas mellcsontjából jósoltak is: ha a csont barna és rövid, akkor sáros lesz a tél, ha viszont hosszú és fehér, akkor havas.
De nemcsak a csontból következtettek a várható időjárásra, hanem abból is, hogy épp aznap milyen volt az idő. Ugyanis ha Márton napján enyhe idő volt, kemény telet vártak, ha azonban hideg volt, könnyű télre számítottak. A mulatozásnak kedvezett az is, hogy a hagyomány szerint minél többet isznak e napon, annál egészségesebbek lesznek. A középkorban a jeles szent tiszteletére újbort ittak, a szokást úgy nevezték, hogy koccintottanak Szent Márton poharával. A hagyomány szerint ezen a napon kóstolták meg a kiforrott újbort, ahogy szólás tartja: Márton az újbor bírája.
Szent Márton a lemondás szentjeként életét az emberek védelmének, megsegítésének szentelte. A Márton-napi felvonulás szokása német nyelvterületről terjedt el: a felvonulók fáklyákat emelnek a magasba, hogy a fény Szent Márton jóságának és tisztaságának erejét sugározza szét. Ez a szokás egyre népszerűbb: számos óvoda és iskola szervez Márton-napi felvonulást, amely során a családok saját készítésű lámpásokkal járják be a települést, hogy legyőzzék a korán érkező sötétséget, és szétsugározzák a Szent Márton jó cselekedeteit jelképező fényt.
Kiemelt fotó: Hölvényi Kristóf
