Vízkereszt, az Epiphania Domini, „az Úr megjelenése” elnevezésű, január 6-án tartott ünnep magyar neve. Epiphania görög szó, megnyilvánulást jelent, a pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette. Jankovics Marcell Jelképkalendáriumában olvashatjuk, hogy a pogány kori ünnep időpontja is az év elejére eshetett, a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör része volt.
Epiphania ünnepe a 3. században tűnt fel a keleti egyházban. Krisztus születésének napjaként ünnepelték, majd annak időpontjának változásával az Epiphania új jelentést kapott, és a háromkirályok, illetve Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. E napon emlékezünk meg Jézus első csodájáról, a víz borrá változtatásáról is, mert e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”. Krisztus keresztségének emlékére vízkeresztkor tömjént és vizet szentelnek, az ünnep magyar neve e szokásból származik.
Ezen a napon jelent meg az új csillag a bölcseknek, erre utal a világosság ünnepe elnevezés is: a háromkirályok az égen feltűnő csillagjelre indultak el napkeletről Betlehembe, hogy láthassák Jézust. Jankovics Marcellnál olvashatjuk, hogy az eredeti perzsa történetben mágusok szerepelnek, akik minden évben egy barlangba vonultak vissza, és ott imádkozva várták, hogy a Szerencse csillaga fölkeljen és egy kisfiú alakjában a földre szálljon. Amikor a gyermek megszületik a barlangban, a mágusok koronáikat a lába elé helyezik. A koronák említése lehetett az oka annak, hogy a napkeleti bölcsek az idők során királyokká váltak. Létszámuk sokáig váltakozott, végül a három ajándék miatt lett három a számuk.
Az ajándékokat jósértelműnek tartották: az arany Jézus királyságát, a füstölni való tömjén istenségét, a balzsamozásra szolgáló mirha halálát jelképezte. A királyok nevei – Gáspár, Menyhért, Boldizsár – perzsa, héber, illetve babiloni eredetűek, a 9. századból már van róluk adat.
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében olvashatjuk, hogy a háromkirályok legendájának első ismert magyar nyelvű följegyzései a 16. század elejéről származnak. Gáspár, Menyhért és Boldizsár az utasok, útonjárók, vándorok, zarándokok, valamint a vendégfogadósok patrónusa lett. A vendégfogadók nevükben és címerükön is őrizték a három királyt – három koronát vagy három szerecsent – az útra indulók pedig térdükre kötötték a nevüket, bízva abban, hogy így nem fáradnak el, és elkerülnek minden veszélyt.
E szokás maradványa élt tovább abban a hagyományban, amellyel az esküvőre menet a menyasszony és a vőlegény cipőjébe, csizmájába Szűz Mária képével díszített régi ezüstpénzt, máriahúszast tettek, hogy ha rontásba lépnének, ne foghasson rajtuk. A népi hiedelem szerint azokat, akik az ünnep előestéjén minden évben böjtöt tartottak, haláluk óráján a háromkirályok vezetik Jézushoz.
Egy mohácsi sokác monda szerint egy házaspár magában élt, messze kint az erdőben. Az ember jó halálért mindig a háromkirályokhoz imádkozott, az asszony azonban kicsúfolta őket. Amikor az ember meghalt, felesége egyedül virrasztott mellette. Úgy éjfél felé észrevette, hogy három ember lép be a szobába. A szenteltvíztartónál álltak meg. Éjfélkor a halott tiszteletadásból fölemelte a fejét, mire az első látogató megintette az ujjával. A halott visszafeküdt. Majd másodszor felült, akkor meg a második vendég intett neki. Harmadszorra már fölállott. A harmadik ember is intett, hogy csak nyugodtan feküdjék vissza. Éppen éjfél volt, amikor a három ember odafordult az asszonyhoz: mi vagyunk a háromkirályok. Az uradért jöttünk, mert mindig imádkozott hozzánk. Egyedül féltél volna, ha az urad fölkel, és látatlanul követ bennünket. Ezután elmentek, az ember lelkét is magukkal vitték.
A naphoz kapcsolódó szokás volt a csillagjáték, amely során a hívek körmenetében jelenítették meg a csillag föltűnését, Heródes cselvetését, a csillag újabb feljövetelét, és hódolatot a jászolban fekvő Kisded előtt. Janus Pannonius 1450 tájáról származó In Epiphaniam költeménye is egy ilyen élőkép vagy bábjáték magyarázatául szolgálhatott. A felvonulás a barokkban az angyalnak és királynak öltöztetett, fából faragott napot és holdat, címeres pajzsokat tartó gyerekek menetével egyre látványosabbá vált. A csillagjáték hagyománya részben a vízkereszti házszentelésre induló menet, részben a háromkirályjárás ünnepi szokásába olvadt.
A hagyomány szerint vízkereszt tájékán három fehérbe öltözött fiú vagy lány járt házról házra a településen. Egyikük vitte a hatágú csillagot, amelynek a közepébe gyertyát tettek. A háziaktól megkérdezték, hogy szabad-e bejönniük a csillaggal háromkirályt köszönteni? Ha beengedték őket, énekeltek a családnak. A 19. századra már rugós szerkezetű csillagot vittek, amelyet a csillagvivő ki-kiugrasztott az éneklés közben.
A víz- és tömjénszentelésből fejlődött ki a házszentelés vagy koleda szokása. A vízzel együtt – vagy előtte – krétát is szenteltek, amellyel a pap a házak bejáratára felírta a három szent király nevét és az évszámot.
A pap a kántorral, ministránsokkal sorra járta a házakat, a megszentelt otthonokban vendégül látták őket, és adományokat is kaptak. A szentelt krétához is több helyen fűződtek jellegzetes hiedelmek. Ezek egyike szerint el kell lopni, amikor a pap nem néz oda, és ezzel kell majd az éjféli misén a lucaszék körül bűvös kört vonni. Szokás volt, hogy karácsony éjszakáján a gazda ezzel a krétával vont keresztet az istállók, ólak ajtajára.
Vízkereszt napján kenyeret, sót, krétát, hagymát, sokszor almát is vittek a szentelésre a templomba. Otthon minden családtag kapott egy darabka sózott kenyeret és egy harapást az almából. A megmaradt sót részint a sótartóba tették, részint pedig kenyéren a jószágnak adták. A hagymát az aznapi főzéshez használták. Fokhagymát, kukoricaszemet is szenteltettek, a fokhagymát sárgaság és fejfájás ellen, a kukoricaszemet fogfájás ellen hordták magukkal. A gyermekek szentelt almát és cukrot kaptak.
A szentelt vízből a hívek annyit vihettek haza, amennyit csak akartak, ezért hatalmas dézsákat helyeztek el a templomfolyosón. A szentelt víz hazaszállításához is kapcsolódtak hiedelmek, az üveget nem volt szabad bedugni, mert angyalok ültek rajta. Akik korsóban vitték haza a szenteltvizet, azok utána áttöltötték egy üvegbe, és abban tették el, hogy szükség esetén felhasználhassák, elővegyék. A korsót pedig összetörték, nehogy akaratlanul is megszentségtelenítsék.
Szokás volt az is, hogy a háromkirályokra gondolva három templomból vittek haza szenteltvizet. Az előző évről megmaradt szentelt vizet, amikor az újért mentek, a gyümölcsfák tövébe öntötték, hogy bőven teremjenek.
A hazahozott szenteltvízzel először az udvart, istállót szentelték fel, majd a lakószoba négy sarkába hintettek. Szokás volt, hogy a ház ajtaja előtt keresztalakban a földre öntenek, hogy óvjon a gonosztól, a szoba falaira és a háztető csücskére is hintenek, hogy tűzvész és villámcsapás ellen védjen. A kenyérre is öntöttek, és a családtagok sorra ittak is belőle. Szénát, ekevasat tettek az asztal alá, megöntözték a szenteltvízzel, majd a szénát megetették a lovakkal, hogy egészségesek legyenek, az ekevasat pedig visszatették az ekére, hogy jó termés legyen. Öntöttek a kútba, majd a temetőben a családtagok sírjára. A legényei, fiatal házasemberek feldíszített lovakon kilovagoltak a hófödte mezőkre, szőlőkbe, hogy azokat is megszenteljék, a gazdák a határba indultak, hogy földjeiket, vetéseiket hintsék meg.
Az ünnepen szentelt vizet háromkirályok vizének is nevezték, és az esztendő – illetve az emberélet – során a legváltozatosabb módon használták fel. Bálint Sándornál olvashatjuk, hogy a víz nemcsak a testi mosakodáshoz szükséges archaikus jelkép, hanem a lélek megtisztulásának is eszköze.
A szenteltvízzel nemcsak áldásokat és ördögűzéseket végeztek, de a nép körében a legkülönbözőbb bajokra is használtban volt. Alkalmazták szem-, fej-, fül és torokfájásra, de öntöttek az újszülött első fürösztővizébe is, meghintették vele az ellő tehenet, az esküvőre induló menyasszonyt és vőlegényt, a szekérre feltett vetőmagot, a betegágyat, a vásárban vett új jószág kötőfékjét, a bevonuló katonafiúkat. A háznál felravatalozott halott mellé tették a szenteltvizet és rozmaringszálat, egyes helyeken búzakalászt állítottak bele, a látogatók pedig imádságuk elvégzése után meghintették vele a halottat.
Vízkereszt napjához időjárásjóslások is kapcsolódnak: „ha vízkereszt vizet ereszt, izikedet padra rekeszd”, „ha vízkeresztkor megcsordul az eszterhéj, az íziket rakjátok el, mert hosszú lesz a tél” A rigmusokban szereplő ízik a fűtésre is használt takarmánymaradékot, nádtörmeléket, kukoricaszárt jelenti. Hittek abban is, hogy ha a pintyőke vízkeresztkor iszik a kerékvágásból, akkor elég eső lesz nyáron.
Kiemelt kép: Gentile da Fabriano alkotása
