Itt a kezem, nem disznóláb, mondjuk ma is tréfásan miközben kezet nyújtunk. Honnan származik ez a mondás és miért pont arról kell meggyőznünk azt, akit üdvözlünk, hogy a kinyújtott kezük nem a disznó lába?
Volt idő, amikor ezt a szólást nem tréfából mondták, hanem nagyon is komolyan. Erdélyi János Magyar közmondások könyvében olvashatjuk, hogy az alkudozások során a régi jó magyar szokás szerint e szólás kimondásával, a kéz odanyújtásával kötötték meg a szerződéseket. A szólás eredete azonban még régebbre nyúlik vissza.
Maga a kézfogás szokása azért alakult ki, mert akik összetalálkoztak, meg akarták győzni egymást arról, hogy nem jelentenek veszélyt egymás számára. A kinyújtott kézzel, az üres tenyér mutatásával azt bizonyították, hogy nincs náluk fegyver. Miközben kezet fogtak, a gesztust azzal nyomatékosították, hogy azt mondták közben: „itt a kezem, nem disznóláb”.
A disznóláb ugyanis puskát jelentett, ahogyan azt a következő idézetek is mutatják:
A Ráby háza előtti utat … a rendes hadsereg foglalta el, … alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Jókai Mór)
Régi rozsdás egycsövű disznóláb bizony az a puska. (Eötvös Károly)
Becsmérelt puskámat mégsem cserélném el a te szerencsésebb disznólábaddal. (Bérczy Károly)
Fűrészporral megtöltött hurka, nyárson hazavitt kolbász, elcsent szalonna | Magyar Krónika
A tél beköszöntével, a hideg idő beálltával megkezdődő disznóvágásokhoz és disznótorokhoz számos népszokás és hiedelem kötődött.
Bár a mondásban szereplő disznóláb a puskára vonatkozott, a szó a feldolgozott sertéshús egy fajtáját is jelentette. A Magyar néprajz életmódról szóló kötetében olvashatjuk, hogy a régi nyelvben a sonkát és a sódart egyaránt disznólábnak nevezték. A hagyományos parasztkultúrában a sertés tisztítása és bontása ugyanis egységesen történt. Érdekesség, hogy hazánkban a háztartások tartósított húskészlete a disznóból került ki. A kötetben arról is olvashatunk, hogy a sertés darabolásának, a húsok és a szalonna tartósításának, töltelékek készítésének rendszere a középkor végére alakult ki.
A sonka disznólábként való megnevezésével Réső Ensel Sándor Magyarországi népszokások című gyűjteményében is találkozhatunk. 1845-ös göcseji leírása a vízkeresztkor tartott házszentelésről és adománygyűjtésről szól: „Vízkeresztkor itt eljár a pap háztól-házhoz mesterével, kik a vidéken eddig divatozott szent szokást önhasznukra föntartották, és minden ház tulajdonosa, tudva előre jövetelöket, egy tál kukoriczát, egy tál borsót, egy disznólábat, s végre a járandó lélekpénzt asztalára téve, készen várja őket.”
A kiemelt fotó forrása itt található.
