Meg kell szűrni a vizuális ingereket – interjú Farkas Annával

Miként lesz valakiből tipográfus?

A nagymamám, F. Györffy Anna grafikusművész számos diafilm mellett olyan mesekönyvek illusztrációit készítette, mint a Mosó Masa mosodája vagy a Pöttyös Panni. Azt láttam gyerekkoromban, hogy ül az íróasztala előtt, festékek, filctollak, színes ceruzák veszik körül, és nagy élvezettel csak rajzol és rajzol. Akkor persze még nem érthettem, hogy ez azért nem ennyire egyszerű hivatás, de tudtam, hogy én is majd valami ilyesmivel szeretnék foglalkozni, amit hasonló szeretettel végezhetek a saját környezetem nyugalmában, akár a magam szórakoztatására is.

Azt hiszem, a kézügyességem apai és anyai ágon is genetikai örökség volt, így a gimnázium mellett rajzszakkörbe jártam, majd felvettek a képzőművészeti egyetemre, ahol tervezőgrafika szakon végeztem. Az egyetemi évek alatt megnyertem egy pályázatot, amelyen logotípiát kellett tervezni, talán ez volt az első bizonyítéka a betűk iránti rajongásomnak. Bár nagyon szeretem a tipográfiát, sokat foglalkozom is vele, alapvetően tervezőgrafikusnak tartom magam.

A kézügyesség vagy a kreativitás fontosabb ebben a szakmában?

A számítógép térhódításával már inkább az ötlet a fontos, hiszen nem feltétlenül manuális eszközökkel valósítjuk meg. A vázlatok készítésekor viszont elengedhetetlen a kézügyesség, a rajzi tudás.

Hogyan találják meg a munkák?

Már több évtizede vagyok a szakmában, így az a legjellemzőbb, hogy egyik munka hozza a másikat, sokszor a referenciáim alapján keresnek meg. Elsősorban kulturális területen dolgozom, leginkább múzeumoknak tervezek kiállítási arculatot, katalógust, kiadványt. Gyakran előfordult már, hogy egy kurátornak megtetszett valamelyik munkám, és így talált meg.

A megbízói milyen mértékben engednek szabad kezet a kreativitásának?

Ez változó, a feladat típusától is függ. Ha például egy képzőművész kiállításához készítek arculatot vagy katalógust, akkor természetesen az alkotó munkássága, stílusa is meghatározhatja az irányvonalat. A több művész munkáját bemutató tárlatok esetében más a helyzet, olyankor talán nagyobb az alkotói szabadságom, de sokszor nehezebb is a feladat, mert saját koncepciót kell kitalálni a vizuális megjelenéshez, közös kontextusba kell helyezni a különböző műveket. Persze sok függ attól, hogy milyen kurátorral dolgozik együtt a grafikus, és ő milyen szempontok alapján építi fel a kiállítást. Én szerencsésnek tartom magam, mert általában szabad kezet kapok.

A kötöttségek biztonságot adnak, vagy jobban szereti, ha korlátlanul szárnyalhat a fantáziája?

Mindkét esetben meg tudom találni a kihívást és a szépséget. Leginkább azt szeretem, ha bizonyos támpontok mentén alkothatok szabadon. Sokat dolgozom a Magvető Kiadóval, és előfordul, hogy egy kötetborító kapcsán kapok egy képet, amit mindenképpen meg szeretnének jeleníteni, ez meghatározza az alapokat. Ilyenkor elolvasom a könyvet, megfogalmazódik a fejemben egy terv, amit prezentálok, majd esetleg közösen finomítjuk az ötletet.

Milyen helyzetben van a tervezőgrafika ma Magyarországon?

Mindig van hová fejlődnie a vizuális kultúrának, de az biztos, hogy rengeteg a fiatal tehetség itthon. Az sajnos már nem feltétlenül rajtuk áll, hogy mennyire sikerül kibontakoztatni a képességeiket. Sok megrendelő nem fogadja el a szakemberek javaslatait, inkább ragaszkodik a saját elképzeléséhez.

Erősek vagyunk, világszínvonalat képviselünk, amit rengeteg jelentős díj is bizonyít, jó hírük van a magyar alkotóknak külföldön.

Beszélhetünk magyar szakmai sajátosságokról? Ha mutatok három könyvet, amelyből kettőt külföldi, egyet pedig egy hazai tipográfus készített, meg tudja állapítani, melyik a magyaré?

Nagy valószínűséggel nem. Globalizált világban élünk, így a trendek is nemzetközik. Szerintem nem sok különbség tapasztalható az egyes országok alkotóinak munkái között.

Ez jó vagy rossz?

Abból a szempontból tagadhatatlanul előnyös, hogy ennek köszönhetően nemzetközileg versenyképesek vagyunk. Az lehet, hogy van egy helyspecifikus lelke a magyar tervezésű könyveknek, talán van egyfajta közép-európai pikantériájuk, ami izgalmas lehet külső szemlélő számára, de itt élve én ezt nem tudom megítélni, nem érzékelem. Nem zárható ki, hogy részben ennek is az eredménye, hogy a magyar fiatalok Nyugat-Európában is képesek labdába rúgni.

Mik most az uralkodó trendek, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről a szakmában?

Azt tapasztalom, hogy az utóbbi pár évben nagy divat lett a csúnya, a brutálisan vagány vagy épp az ellenkezője, a fekete-fehér minimál, a kevés elemmel megalkotott vizualitás. Új iránynak látom, hogy sokan kizárólag a tipográfia eszközeivel terveznek, képekkel egyáltalán nem.

Miként viszonyul ezekhez a munkákhoz?

Érdekesnek találom őket, de kevéssé tudok azonosulni ezekkel az irányzatokkal, talán kicsit konzervatív módon a régi iskolát képviselem. Azt szeretem, amire kellemes ránézni, a harmóniát, az esztétikumot, a természetközelibb, lágyabb formákat. Nem tudom megtagadni a nőiességemet.

Nem állítom, hogy nem tetszik a sarkos, szögletes, fekete-fehér, férfiasabb megközelítés, de én nem tudnék hasonló munkákat készíteni. Régen egyébként zavart, ha azt mondták egy munkámra, hogy szép, mert nem szépnek kell lennie, hanem figyelemfelkeltőnek, vizuálisan, tipográfiailag szellemesnek: olyannak, ami megmarad a befogadók emlékezetében.

Milyen típusú munkákat vállal el a legszívesebben? Van olyan, amit mindenképpen visszautasítana?

Mint valószínűleg mindenki, leginkább olyan témákkal szeretek foglalkozni, amik közel állnak hozzám, vagy érdekelnek, és könnyen tudok velük azonosulni. Talán pont ezért nagyon hálás és gyönyörű feladat volt a Zeneakadémia arculatának a megtervezése. Ezzel szemben azokra a felkérésekre biztosan nemet mondanék, amelyek morális dilemmát jelentenének.

Milyen mértékben alakult át a hivatás a technológiai változásokkal?

Én már a kezdetek kezdetén számítógéppel dolgoztam. A könnyen elérhető asztali kiadványszerkesztő programok miatt kicsit felhígult a szakma, sokan úgy érezték, hogy egy-egy szoftver elsajátításával már kiváló grafikussá váltak, így nagyobb teret nyertek a középszerű munkák. Sokszor a megrendelők sem tudtak különbséget tenni, kik az igazi, egyedi látásmóddal rendelkező tehetségek, és kik azok, akik szimplán értenek a számítógéphez, és gyorsan meg tudnak tervezni egy emblémát vagy egy szórólapot. Most a mesterséges intelligencia gyors fejlődése, elérhetősége és olcsósága valószínűleg újra megbolygatja majd a szakmát.

Aggodalommal tölti el ez a fejlemény?

Jelen pillanatban nem érzem veszélyben a munkámat, de lehet, hogy egy év múlva már mást fogok mondani. Sokkal jobban aggaszt, hogy a vizuális kultúránkból egyre inkább elvész az emberi tényező, és lelketlen vagy éppen kifejezetten ízléstelen irányba tolódik el.

A képzőművészeti egyetemen mit tanácsol a fiataloknak?

Gyakran tapasztalom, hogy a diákok vizuális kultúrája még nem elég árnyalt ahhoz, hogy megkülönböztessék a jó, a középszerű és a kifejezetten rossz munkákat.

Olyan iramban ömlenek rájuk az ingerek a közösségi médiából, hogy idejük sincs megítélni az egyes tartalmak esztétikai mélységét, illetve annak a hiányát. Ezért mindenkinek azt javaslom, hogy próbálja meg kontrollálni a vizuális fogyasztási szokásait. A szakma mestereire, a nemzetközi díjakat nyerő kollégák alkotásaira koncentráljanak, és ne hagyják, hogy válogatás nélkül zúduljanak rájuk a tartalmak.

A milliók által ismert popkulturális termékek, hirdetések, dizájnelemek közül miket talál kiemelkedően esztétikusnak vagy éppen kifejezetten csúnyának?

A National Geographicet kifejezetten klassz és szimpatikus márkának tartom, a magazinnak és a tévécsatornának is impozáns az arculata. Tetszik a sárga keret letisztultsága, amely minimalizmusával egy világra nyíló ablakot szimbolizál. A Wild nevű társcsatornának úgyszintén tetszik a dizájnja. Ellenpélda nem jut eszembe hirtelen.

Nekem a Pepsi ugrik be, szerintem hiba volt megváltoztatni a logót: azóta ha ránézek az üdítőre, már nem érzem a pavlovi reflexet.

Szerintem sem volt a legjobb döntés, ebből a szempontból nagyra tartom a Coca-Colát, amely többé-kevésbé megtartotta az eredeti tipográfiáját. Olyan apró mértékben variált rajta, hogy laikus szemmel észre sem lehet venni. Ugyanez elmondható a Shellről is: alakítottak egy keveset az emblémájukon az évtizedek alatt, de megőrizték az imázst. Nem vagyok híve a dizájnelemek állandó megújításának. A marketingesek valószínűleg azt vallják, hogy az arculatváltás szükséges az új nemzedékek megszólításához. Ez nem az én asztalom, nem értek hozzá. Szerintem érdemes megőrizni a klasszikussá vált elemeket.