A zebegényi Mókus söröző túlzás nélkül a környék legendás helye. A legendává válásnak több oka is van. Az egyik a tulajdonos-üzletvezető Szikriszt Péter személye. Péter a vendéglátósszakma klasszikus iskoláját képviseli, nem nyájaskodik, nem mórikál, hanem egyszerűen kedves és udvarias. Nem ma kezdte a szakmát, ötven éve csinálja, pincérként indult a hetvenes évek derekán. 1984-ben jött egy sugallata, hogy jó lenne saját büfét nyitni Zebegényben. A sugallatból 1987-re valóság lett, megnyitott a Mókus.
A név onnan jött, hogy édesapja nevelgetett otthon három árván maradt mókuskölyköt, amelyek nagyon a szívükhöz nőttek. Eleinte a korszak legnépszerűbb söreit, a Kőbányait és a Kinizsit csapolták, a bort Nagyrédéről szerezték be. Aztán eltelt harminchét év.
A hely alapvetően ma is olyan, mint évtizedekkel ezelőtt, noha közben azért történt egy s más. Egy zebegényi mester búbos kemencét rittyentett a sarokba, egy szintén helybeli fafaragó is hozzátette a magáét a belső térhez. A falakon trófeák, a környékbeli vadászok ajándékai. Manapság illik szörnyülködni az ilyesmin, de a Mókus karakteréhez szervesen illeszkedik a vadászmiliő, elvégre a Börzsöny lábánál vagyunk, és a vadászok a kezdetek óta a törzsközönség magját alkotják.
A falon kint van a Himnusz és a Szózat szövege. „Jó, ha ott vannak”, mondja Péter. Nincs kifogása az ellen, ha valaki egyszerűen kocsmaként emlegeti a Mókust.
A legendává válásnak ez a másik oka: a Mókus klasszikus kocsma, az a fajta, amiből egyre kevesebbet látni már az országban. Nem pub, nem falatozó, hanem kocsma. A kocsma kiemelkedően fontos intézménye volt a magyar vidéknek. Találkozóhely, agora. Ma úgy mondanánk, közösségi tér.
Az életre sincs gyógyszer – interjú Cserna-Szabó Andrással | Magyar Krónika
Az első „katzenjammerológiai” szakmunka társszerzőjével a másnaposság-enyhítő módszerek és az alkoholfogyasztás kultúrtörténetéről beszélgettünk.
A kocsmába (persze az iváson kívül) beszélgetni járnak az emberek. A Mókusba is ezért járnak. E sorok írója is ezért járt ide életének egy hosszú szakaszában. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején szinte minden börzsönyi túrám érintette a Mókust így vagy úgy. Számtalan tavaszi és nyári alkonyat ért az utánozhatatlan hangulatú tetőteraszon, ahonnan látszik a Kós Károly által megálmodott templom tornya, a Malom-patak és az idilli, öreg háztetők.
Téli estéken pedig odalent, a földszinten kortyolgattam a forralt bort, fejemben az erdei ösvények képeivel. Később ritkán jártam arrafelé, de mostanában ismét be-betérek. Hosszú szünet után jó volt újra megülni a teraszon, jó volt újra látni Pétert, aki az állandóságot és a megbízhatóságot képviseli egy olyan világban, amelyből kezd eltűnni mindez.
