Magyar költők és egy görög herceg szívét is megdobogtatta Zerkovitz Szidónia

Jellegzetes századfordulós történetet mesélünk most el. Főszereplője egy csehországi zsidó családban született, Budapesten szerencsét próbáló, majd Bécsben pikáns versek szerzőjeként ismertté váló asszony, Zerkovitz Szidónia, aki nemzetiségi, társadalmi, nemi korlátokon lépett át, és mindig a saját feje után ment. Történetében pedig a magyar közoktatásügyi miniszter, pesti poéták, egy görög nemzeti hős unokája, albán iparlovagok, egy bécsi festékkereskedő és reménytelen fiatal szerelmesek is feltűnnek.

„Regénye megvan minden kornak. / Minden tavasszal nyíl virág. / Az istenek polgárosodnak / És szállanak alább-alább” – Vajda János Találkozások című verses regényének első énekében, annak is az ötödik strófájában olvashatjuk ezeket a sorokat. Nevezett mű azon alkotások közé tartozik, amelyek a 19. század második felében – főként Puskin Anyeginja által ihletve – a magyar elbeszélő költészet modernizálására tettek kísérletet (gondoljunk csak A délibábok hősére, Arany László azonos időben született alkotására).

A Találkozások főszereplője Virányi Ernő, korának (anti)hőse, típusalak a kiegyezés után dinamikus fejlődésnek induló, de romantikátlan Magyarországon, ahol elhallgattak a múzsák, polgári prózaiságba süllyedt az élet, s egyre-másra tűntek fel híradások és regények tragikus szereplőiként a más korban és más társadalomban talán értelmes életet élő, de a 19. század végének körülményei között önsorsrontásra ítélt figurák.

Ernőt a történet szerint árva gyerekként egy pásztorcsalád nevelte, majd egy gazdag úr szárnyai alá vette, és örökösévé tette. Biztos anyagi háttérrel rendelkező, szép reményekre jogosult fiatalemberként vág neki az életnek, ám nehezen uralkodik szenvedélyein és vad érzékiségén. Beleszeret a bájos és szende, tiszta lelkű Etelkébe, hosszan ostromolja, végül elnyeri a kezét, noha kéjsóvárságával meg is rémíti őt. Ernő aztán – már Etelke jegyeseként – megismerkedik egy rejtélyes és delejes szépségű nővel, a férfiszívekkel játszó Leonával, aki elcsavarja a fejét.

Etelke szíve összetörik, Ernő és Leona érzelmi-érzéki végletek között csapongó héjanász viszonyt folytatnak, a fiatalember idővel pedig újra vágyódni kezd megcsalt szerelme után. Amikor egyszer Ernő és Leona a Dunán csónakáznak, a folyót átszelő gőzhajóról Etelke megpillantja a párt. A lány a vízbe veti magát, Ernő utánaugrik, de hiába, nem tudja megmenteni – büntetése az, hogy magányosan, emlékeitől marcangolva, elnémíthatatlan bűntudattal várja a halált.

Idáig a történet; minket most az a valaki érdekel, aki – irodalomtörténeti konszenzus szerint – Leona karakterét ihlette, s aki Közép-Európa egyik legkalandosabb életű asszonya volt.

Tankönyv és versek

1873–1874 környékén pesti értelmiségi körökben nagy feltűnést keltett bizonyos Zerkowitz, avagy (a magyar sajtóban és irodalomtörténeti munkákban elterjedt formában, amit mi is használni fogunk) Zerkovitz Szidónia, aki 1852-ben a morvaországi Tobitschauban (ma: Tovačov) született, zsidó családban. Apja jómódú orvos volt, aki nagy figyelmet fordított lánya taníttatására, s a német, a francia, az olasz, a cseh, az angol és a magyar nyelvvel is megismertette.

Később az agilis fiatal nő egy bécsi leányiskolában tanult, majd a magyar fővárosba költözött, ahol hamar ismeretségeket kötött a művész- és az újságíróvilágban. 1874 első felében közlemények jelentek meg a pesti lapokban, melyek azt adták hírül, hogy Zerkovitz Szidónia polgári iskolai tanítónő francia nyelv tanítására hölgyek számára kétosztályú tanfolyamot nyit a Gyár utcában. „Megjegyezzük, hogy Zerkovitz k. a., noha nem magyarországi születésű, egészen megtanúlt magyarúl, jól ismeri irodalmunkat, s az akadémia és Kisfaludy-Társaság ülésein is rendesen a hallgatók közt látható.”

Szidónia a franciatanítás mellett pedagógiai kérdésekről írt cikkeket a Pester Lloydba, amelyek Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter figyelmét is felkeltették. Többször a minisztériumba hívatta a lányt, hogy magyar–német–francia keveréknyelven eszmét cseréljenek a nőoktatás ügyéről.

„Trefortnak az volt az elve, aki mindent akar tudni, mindenkitől kell tanulnia” – emlékezett később Szidónia, hozzátéve: a miniszternek különösen tetszett az a gondolata, hogy a felsőbb leányiskolákban vezessenek be egészség- és neveléstani tárgyakat, hogy felkészítsék a lányokat az anyaság kihívásaira. Trefort egy memorandumot is kidolgoztatott Szidóniával az ügyben. „Hányszor csatlakozott hozzám, ha az utcán találkozott velem. S kik akkor a fehér hajú és gyors járású minisztert látták a fiatal lánnyal menni, élénk beszélgetésbe merülve, aligha sejtették, mily komoly volt társalgásuk tárgya, s bizonyára még kevésbé sejtették, hogy a tudós ősz miniszter a fiatal, éretlen teremtéshez épen kérdéseket intéz, hogy – tanuljon.”

A fiatalasszony figyelemre méltó gyorsasággal szívta magába a magyar kultúrát. Hogy a magyar nem anyanyelve volt, nem tántorította el attól, hogy megírja az első kifejezetten lányiskolák számára készült magyar irodalomtörténetet. Bár az 1873–74 fordulóján a Franklin Társulat gondozásában megjelenő tankönyv a következő években több kiadást is megért, a fogadtatása nem volt kedvező, vitriolos és – mai szemmel – szexista megjegyzéseket sem nélkülöző bírálatok jelentek meg róla a lapokban. A Hon szerint „szükséges lett volna, ha szerzőnő egyes részletek s különösen az irók jellemzésére nézve előlegesen tanácskozott volna szakértőkkel. Ugy látszik, e tekintetben tulságosan is alkalmazkodott a női »gyengébb« (?) felfogáshoz, a mennyiben az adomákat s curiosumokat hajhássza”.

Az Ellenőr recenziója rögtön azzal a megállapítással indul, hogy „nincs köszönet” Szidónia munkájában: más magyar irodalomtörténet-írókhoz hasonlóan ő is csak kivonatol, ollózik, főképp Toldy Ferenc munkáiból, akit ehhez képest csak néhány sorban mutat be.

A verstani függelékben a lap szerint a „női hiúság és fitogtatás pár mulatságos gyöngesége” jelentkezik.

A Népnevelők Lapja szerzője, Gyulai Béla méltatta azt, hogy a női tanintézetek számára elkészült egy külön irodalomtörténet, de bírálta a könyvet az elmaradó forráshivatkozások, az olykor aránytalan terjedelmű, máskor hiányos életrajzok és a rosszul megválogatott szemelvények miatt. Felrótta, hogy Petőfi bemutatására gyenge verseket, az Ivás közben és Arany Jánoshoz címűeket használta fel, amelyek közül „egyik sem alkalmas a női erények ápolására”, de a Csokonai-, Kisfaludy Sándor-, Czuczor-idézetekben is akadnak e szempontból kifogásolható megfogalmazások: „Vannak ugyanis említett helyeken egyes kifejezések, melyek olvasásakor a 14—16 éves szende lánykák bizonyára elpirulnának, pl. »S mint mikor a him oroszlán nemző gerjedelmében stb.«” Gyulai azt is Zerkovitz kisasszony szemére vetette, hogy leányiskolai tankönyvében minimális figyelmet fordított az írónőkre.

Az Athenaeum kritikusa úgy vélte, a szerző „[b]eérte a hangcső szerepével, mely azonban azokat a hangokat sem adta tovább jól, melyek tulajdonképen a máséi. A könyv, mely előttünk fekszik oly száraz, oly élettelen, oly szin nélküli, hogy inkább el fogja riasztani tárgyától leányainkat, mintsem, hogy megkedveltetné velök azt”.

A tanítónő egyébként magyar versek írásával is próbálkozott, néhány költeménye 1874 folyamán meg is jelent a Fővárosi Lapokban. A Figyelő kötelességének tartotta őt „lehető gyöngédséggel figyelmeztetni, hogy a rímes sorok még nem költemény, s hogy mi, tiszteljük ugyan szent ábrándjait s elismeréssel viseltetünk azon szorgalmáért, hogy nyelvünket oly szépen megtanulta, de nem fogunk neki tapsolni oly műkedvelői próbálgatásért, mely mint rekedt koboz hangja, üti meg fülünket”. Valóban gyengécske művek ezek, legfeljebb azon okból érdemesek figyelmünkre, hogy képet alkothatunk általuk, milyen szinten sajátította el Szidónia a magyar nyelvet.

S van még némi életrajzi érdekessége, egyben ironikus színezete A szív árverése című verse első strófájának is – „Jött egy herczeg fénynyel, kincscsel / S kérte szívemet cserébe – / Nem adtam el szerelmemet, / Kell is nekem kincse, fénye!” –, ha tudjuk, milyen kalandot tartogatott Szidónia számára az élet. Ő volt az álmodozó fiatalasszony, akiért a való életben is eljött egy herceg.

De a nagy kalandja előtt volt még egy kis kalandja is. A pesti művészkörökben, mint mondtuk, jól ismerték Szidóniát. Vajon Vajda János szerelmes lett volna belé? Riedl Frigyes, a századforduló tekintélyes irodalomtörténésze ezt sugallja, amikor egy tanulmányában a szerelmek-múzsák sorában a híres Gina (vagyis Véghelyi Georgina, aki egy Esterházy herceg kitartottjaként hagyta hátra Magyarországot, majd műlovarnőként próbált szerencsét), illetve a Vajdánál több mint harminc évvel fiatalabb felesége, a költőről olvasmányos, ámbár valótlanságokkal teli könyvet író Rozamunda (Bartos Rozália) között „Leonát” is említi.

Komlós Aladár, Vajda későbbi monográfusa azonban rámutat: Riedl semmivel nem támasztja alá azt, hogy Vajdát forróbb érzelmek fűzték volna a hölgyhöz. Személyesen ismerte őt, talán ábrándozott is róla, alakja – „feltűnően szép volt, s feltűnően kacér és nagyravágyó”, írja Komlós – bizonyára ihletőként szolgált Leona megformálásakor, szerelmes azonban nem volt belé.

Ami azt illeti, Zerkovitz Szidónia iránt egy másik költő viseltetett szenvedélyes szerelemmel, a mára elfeledett, de a maga korában népszerű Tóth Kálmán, annak a költőnemzedéknek a tagja, amely (éppen a magyar bölcseleti lírát csodálatos darabokkal gazdagító Vajda János kivételével) a csatatéren elhullt, mitikus hőssé váló Petőfi költői esztétikáját nem tudta és nem is akarta meghaladni. Ez volt a népies epigonizmus korszaka. Ami nem csupán az utókorból visszatekintve nyilvánvaló: az ötvenes években Gyulai Pál éppen Tóth Kálmán költészetét például véve elemezte a jelenséget – a poéta olyannyira zokon vette a bírálatot, hogy pisztolypárbajig fajult a dolog, melyben Gyulai könnyebb sérülést szenvedett.

1873 decemberében a Hungária Nagyszálló dísztermében előkelő hölgyek bankettet rendeztek Tóth Kálmán tiszteletére. Mint a sajtó beszámolt, az ünnepségen minden osztály képviseltette magát, „öröm volt e díszes és nagyszámú társaságon, mely a három hosszú szárnyú táblát körülülé, végigtekinteni”, az eseményt pedig maga Liszt Ferenc is kitüntette jelenlétével. A Tóthot ünneplő hölgyek sorában a lapok „Zerkovitz Szidónia kisasszonyt” is nevesítették.

Hogy ekkor még csak bimbózott a kapcsolatuk, vagy már sor került a leánykérésre is? Nem tudjuk. Tóth Kálmán, akinek házassága az ugyancsak kalandos életű költőnővel, Majthényi Flórával ekkorra már lezárult, nagyon szerelmes volt a lányba, számos verset írt hozzá, Szidónia pedig németre fordított egy csokrot Tóth költeményeiből, ezek 1874 nyarán Bécsben jelentek meg. Pozitívabban fogadták a kritikusok, mint a tankönyvet. Az Ellenőr recenzora úgy vélte, Szidónia „sokkal nagyobb elismerést vihat ki a magyar irodalomban, ha forditásai által ösmerteti költészetünket, mintha gyönge tudományos müvekkel gazdagitja a – könyvek számát. Érje be a forditó szerényebb, de nem értéktelen koszorujával; ezt mindenki szivesen adja meg neki.”

Állítólag nem Szidónián múlt, hogy egybekelésük meghiúsult: a költő családja mondott nemet a frigyre. De azt, hogy milyen sokat jelentett számára ez a fiatalkori szerelem, jól jelzi, hogy amikor 1907-ben meghalt a költő fia, az anekdotagyűjtőként és tárcaíróként ismert Tóth Béla, Szidónia is elment a temetésére. „[N]em kis feltünést keltett, mert alig volt, aki ismerte. Oly nagy volt a kegyelete Tóth Kálmán iránt, hogy mint beteges, öreg nő kitette magát az ut fáradalmainak és a költő fiát is a sirjáig kisérte” – írta a Pesti Hirlap.

Valamikor 1874 folyamán Szidónia elhagyta Magyarországot. A magyar lapokban éppen egy évvel a Tóth Kálmán-estély után tűnt fel újra a neve. „A pesti és bécsi lapok nem régiben sokat irtak Zerkovicz Szidónia kisasszony gyors emelkedéséről, mely tetőpontját érte el a napokban, midőn a magyar fővárosban is ismert kisasszonyt Colocotroni ur, egyik előkelő görög nemes családsarja nőül vette – tudósított december 23-án a Reform. – Velenczében a Szt.-Márk-templomban ment végbe a zsidó Zerkovitz kisasszony keresztelése és esküvője. […] Az uj házaspár a napokban megy Morvaországba, hol Colocotoniné asszony szülei laknak. Nehány napig a szülői háznál maradnak, azután Athenbe mennek […], hol Colocotroniné asszony a Colocotroni utczában a Colocotroni palotában fog lakni.”

Albán hercegek nincsenek – görögök viszont vannak

És itt kell visszatérnünk Vajda János verses regényéhez. A démoni Leonát a mű harmadik, A sétahangversenyben című énekében mutatja be az olvasónak. Virányi Ernő „fővárosunk aequatorán”, a Váci utcán sétál, vőlegény létére epedve szemléli az elhaladó hölgyeket. Felfigyel egy szép delnőre, akit egy kellemetlenkedő, monoklis dandy kísér. Virányi a hölgy segítségére siet, leszereli a báróként bemutatkozó ficsúrt, majd egy bérfogatba száll az ismeretlen nővel. Leona az érte „egy hónapos padlásszobából” rajongó ifjú bárón gúnyolódik.

„S elmondja itt – már mit titkolja / A különös históriát, / – Volt szó felőle a lapokba, / Ó piaci profán világ! – / Vele miként ismerkedett meg / D’Argiro Castro albán herceg, / Az hogy csupán e név alatt / Egy körmönfont iparlovag… // Későn, de részint mégis jókor, / Közvetlen esküvő után / Kisült, hogy a férj egy imposztor, / Egy csavargó – pincér talán; – / Hogy rang, vagyon, név mind hazugság; / Az esetet maguk kacagják. / Albániában hercegek / Egyáltalában nincsenek. // S most ő ugyan törvény szerint nő, / De voltaképpen hajadon. / Szépnek, szeszélyes hölgynek, mint ő / Veszélyes egy előny nagyon.”

Ernőt elbűvöli a kacér asszony, rögtön feledi a bájos, de kissé unalmas Etelkét: „Leonának egy kegyperce / Egy földi élettel felér.” Párbajt vív Leona udvarlójával, az eset nagy feltűnést kelt, Etelke lesújtva veszi hírét.

Riedl Frigyes azt állítja, hogy a magát albán hercegnek kiadó kalandor esetével Vajda Szidónia félresikerült házasságára utal. Mint írja, „megjelent egy alak a láthatár szélén és erre eltűntek a magyar költők. Megjelent egy csaló, egy álgörög herceg, kinek Görögországban állítólag mérhetetlen birtokai vannak, sőt kilátása van arra, hogy görög király lesz. Annyi bizonyos, hogy elvette a leányt, aki azonban nemsokára visszatér Budapestre. […] Azután Bécsben telepedett le, mint német írónő.”

Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című lexikonában valamivel pontosabb információkkal szolgál: „A fiatal görög, a ki magát vagyonos embernek mondta, megkérte a kezét és ő hozzáment feleségül. Az esküvő Velenczében volt. Onnét Athénba utaztak s ott aztán kiderült, hogy a nagy vagyon nincs meg. Z. hamarosan elvált az urától s visszatért a szülői házba.”

A valóság az, hogy Szidónia férje, Theodorosz Kolokotronisz ténylegesen herceg volt, unokája a görög függetlenségi háborúban hegyi gerillái élén döntő szerepet játszó nemzeti hősnek, Kolokotronisz tábornoknak, aki a napóleoni háborúk idején a brit hadseregben szolgált, majd a görög függetlenségi háború idején kleftiszekből, vagyis hegyi szegénylegényekből szervezett alakulata élén vette fel a harcot az oszmánokkal, és 1822-ben a Dervenákia-szorosban szétverte a visszavonuló török csapatokat. A fáma szerint Theodorosz Münchenben ismerkedett meg Szidóniával, aki színészi babérokra tört, s ilyen tárgyú tanulmányokat végezni érkezett a bajor fővárosba. Állítólag a „hattyúkirály”, II. Lajos bajor uralkodó támogatását is elnyerte.

„[Ö]sztöndíjjal Münchenbe küldték, ahol szinésznőnek képezte ki magát s mint ilyennek rendkívüli jövőt jósoltak” – írja az 1929-es Magyar zsidó lexikon. A már idézett Reform-cikk talányos megfogalmazásban arról számol be, hogy Szidóniát az első próbáján rossz élmény érte: „a nagy sötétség […], mely e napon uralkodott a szinpadon, rideg hatást tett fantáziájára”. Ekkor döntött úgy, hogy elfogadja a görög herceg házassági ajánlatát. (Az ifjú Kolokotronisz otthonos vendég lehetett a müncheni udvarban: 1832 és 1862 között I. Ottó néven egy bajor herceg ült a görög trónon, szárnysegédje, majd megbuktatása előtti utolsó miniszterelnöke pedig nem más, mint Theodorosz nagybátyja, Jennaiosz volt.)

A Fővárosi Lapok néhány hónappal később már a „regény végéről” tájékoztatta olvasóit: „Bécsi és pesti német lapok novemberben romantikus szinekkel kifestve közölték a hirt, hogy egy izraelita fiatal tanitónőt nőül vett egy görög herceg. […] A lapok akkor, (kivált a könnyenhivők,) beszéltek regényes szerencséről, gyémántok, palotákról, földközi tengeri szigetekről, melyeknek urnője a szegény izraelita leány lett. Ez a szerencse azonban igen csalfa volt” – írta a lap, kifejtve: Szidónia ráeszmélt, hogy férje „közönséges adósságcsináló, kinek egy fillérnyi vagyona sincs, s rokonai sem akarnak tudni róla. Anyja, ki rokonságban van egy görög hercegi családdal, csekély évi nyugpénzből él. A szigetek elvesztése azonban még elviselhető lett volna, ha a férj erkölcsileg is nem nyomorúlt. Nejét, mint egy piráta, el akarta adni. Ez a nőt annyira kétségbeejté, hogy egy izben férjét, a neki aljas célból bemutatott férfiak szeme előtt, tettleg gyalázta meg”. Más forrás szerint Kolokotroniszék egyszerűen kitagadták a zsidó polgárleánnyal házasságra lépő herceget.

A Találkozások kötetben csak 1877-ben jelent meg, de Vajda már négy évvel korábban elkezdte írni (Andor eszményei munkacímmel). 1874 októberében a Vasárnapi Ujság megjelentette az akkor A szerelem hőse munkacímen futó alkotás harmadik énekének első tíz versszakát. Ha a közlés idejében már elkészült a teljes ének, akkor Szidónia házassága nemigen szolgálhatott inspirációként, hiszen esküvőjére csak az év végén került sor, a csúnya szakítás pedig csak 1875 tavaszán lett köztudottá.

Tegyük hozzá: a részlet megjelentetésével egyidejűleg a Vasárnapi Ujság arról is beszámolt, hogy A szerelem hőse egy éve befejezetlenül hever Vajda fiókjában, anyagi körülményei ugyanis „gátolják abban, hogy azt folytathassa és bevégezhesse, bármennyire ohajtaná is azt”. Csak évekkel később fejezte be a verses regényt; a harmadik ének harminckettedik strófájának megírásáig, amelyben D’Argiro Castro hercegről szó van, talán csak ekkor jutott el.

Bárhogy legyen is, a korabeli olvasóban a balkáni álherceg említése aligha csak a Zerkovitz lány esetét idézte. A Találkozások megírásának idejében se szeri, se száma nem volt azoknak a hírlapi krónikáknak, amelyek a különféle európai országok kiváltságos köreibe beférkőző, magukat uralkodóházak tagjainak vagy főnemeseknek kiadó „iparlovagok” hihetetlen sikerét és bukását ecsetelték.

Közülük felettébb sokan hitették el azt magukról, hogy albán hercegek. Hogy csak az egyik ilyen csalót említsük, aki azokban az években a magyar újságokban szerepelt: a Fővárosi Lapok 1872-ben „George Castriot Skanderbegről” írt, „ki magát Epirús és Albánia hercegének adta ki s többrendbeli csalást követett el”, s akit öt év börtönre és 3000 frank pénzbírságra ítéltek. „Ez iparlovagtól a török követ is gyakran óvta a párisiakat, de ezek hittek dicsekvéseinek s a szédelgőt még a legelőbbkelő körökben is szivesen fogadták. Izabella exkirálynő termeiben mindennapos vendég volt. A tárgyalások alkalmával kitünt, hogy egy apuliai asztalos fia s del Pratonak hivják.”

Epigonizmust említettünk korábban. Nos, nem csupán a Petőfit követő magyar költők, de az albán csalók is utánzók voltak, kisszerű imitátorai a 18. század egyik leghírhedtebb és legtehetségesebb szélhámosának, a velencei fennhatóság alatt álló Budvában egy gazdag kereskedő fiaként született Stjepan Zanovićnak, aki Szkander bég leszármazottjának, Albánia hercegének adta ki magát, egyben felvilágosult bölcselkedőként varázsolta el megannyi európai udvar és előkelő szalon közönségét. (Magyarországon is megfordult, egy Lengyelországgal foglalkozó munkáját magyarra is lefordították.) Ismeretséget kötött Casanovával, levelezett Voltaire-rel, Rousseau-val, D’Alembert-rel, Nagy Katalinnal és II. Frigyessel, mígnem leleplezték, és öngyilkos lett.

A puszta egzotikumon túl tehát Zanović példája nyomán is válhatott az albán főúri eredet a kalandorság kedvelt toposzává. Ő egyébként arra játszott rá, hogy a török hódítást a 15. században hosszú időn át feltartóztató Szkander bég nevének jó csengése volt azokban a politikai körökben, amelyek Délkelet-Európára vetették szemüket, és az Oszmán Birodalom további visszaszorítására szövögettek terveket.

Zerkovitz Szidónia életének további eseményeit cikkünk második részében mutatjuk be.

Fotók forrásak: Wikimedia Commons