Az Előre volt a dominóhatás első mozzanata. Egy 1923-as aknaszedő. „Dömötör László költő barátunk hajója az újpesti üdülősoron állt, a fővárosi szakaszon nem volt párja. Külön világ volt. Amolyan művésztelep. Beleszerettünk.” Gyuri így emlékszik. Amikor a lakóhajók Mekkájában, Amszterdamban élő bátyjánál látogatóban megérezte, mit is jelent életvitelszerűen hajón élni, irányba fordult a kormánylapát, csak a kikötő volt még messze. „A kocka el volt vetve attól a perctől kezdve, hogy Gyuri kapott egy telefonhívást: van egy eladó leselejtezett tiszai vegyesáru-szállító bárka, amiből lakóhajót építhetne a Dunára.” Ez pedig Linda 2010 körüli emléke.
Ülünk a fedélzeten – tizenöt év alatt sok víz lefolyt a Dunán. A bejáratig vezető hídon túl zajlik a „dunakalászi” mikrovalóság Budakalász Duna-parti – eredetileg – nyaralóövezetében. Futók, bringások, iszap, szúnyogparadicsom, vízparti idill. Ez meg egy másik kozmosz. Itt kacsák fészkelnek a hajótetőn, borsó, paprika terem a balkonládában, alattad a víz, fölötted az ég, közte meg egy otthon ring a Dunán három szobával, amerikai konyhával, zuhanyzóval, fakádas fürdőszobával. A nappali ablaka a sodrás látványára nyílik. Valóságkapcsolatra. Télen olykor jégtáblákra. A plafonon szaladgál a vízről visszaverődő fény. Volt a korláton körben csirkeháló is, biztos, ami biztos, de „már elég nagyok a lányaink, leszedtük”.
Az ivóvizet ballonokban rendelik, fürdéshez, mosáshoz a Duna vizét szűrik, és egy biológiai szennyvíztisztító rendszerben kezelik. Az áramot napelemekből és akkumulátorból nyerik. Ha rendelnek valamit, a futárok ismerik már a járást. A kocsijuk a sétány mellett parkol, van kenujuk is magas vízállás esetére, a hivatalos leveleiket pedig nem ide kérik. „Nem baj, hogy nincs hiánytalan komfort, küszöbig beton – mondja az édesanya.
A gyerekeink úgy nőnek fel, hogy megtapasztalják a kitettséget, és képesek együtt létezni változó körülményekkel.
Úgy szaladgál a két lány a dekken, mint más gyerekek a kertben, ha megadatik. Árvaszúnyogot fognak, vizet merítgetnek, körbevezetnek, mintha magától értetődne, hogy az otthonuk egy fatüzelésű kályhával is felszerelt hajó. Ők már ebbe születtek. A folyami életbe és abba, ami ebből következik.
Gyuri hajnalban, munka előtt, ha teheti, evez egy órát. Hétvégi délutánokon átkenuznak szembe, a Szentendrei-szigetre kutyát sétáltatni, járni egyet. Esetleg eleveznek a szokásos büféhez zsíros kenyerezni. Ha árad a Duna, kicsit több a macera: kenuval indulnak iskolába. Így megy ez.
Arthur Schopenhauer meglátása szerint a legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja. Sokan a saját élményeiket, tapasztalataikat azonosítják az élettel, mások pedig valamilyen megmagyarázhatatlan okból kiérzik azt a többletet, ami a világ lehet például a korunk által felkínált többségi fogyasztói életviteli csúcsélménnyel, az agglomerációs rutinszerűséggel szemben.
Fakád, kacsák és kandalló egy valaha szanált tiszai bárkán
Gyuri és Linda történetében külön is felfedezhetők azok az útjelzők, amelyek mindig is egy irányba mutattak, és némi magyarázattal is szolgálnak az életbátorságukra. Rajtuk kívül nincs tudomásunk olyan magyar családról, amely a Dunán éli a mindennapjait.
Gyuri igazi dunai gyerek. Beleszületett a hajózásba Dunakeszin. Az édesapja hajóépítő volt, csak aztán az új idők szele elterelte műanyag alkatrészek sorozatgyártása felé. Gyuri ott téblábolt mellette a műhelyben, tizennyolc évesen már tudta, hogy ő is hajókat fog készíteni, de visszatér a fához. „Kilencéves koromtól kajakoztam a Dunán, csak a huszonéveim végén pártoltam át vitorlázni.” Ha nem a Storcz testvérek évjárataiban kellett volna érvényesülnie, talán a dunai evezősélsportban köt ki. Nem így lett. A sikereket a vitorlázás hozta meg. Tavaly az egykezes szólóvitorlázás világszerte legnépszerűbb versenyén kategóriájában harmadik lett, ami az alapvetően dunai hullámokhoz és balatoni szelekhez szokott hajóstól egy több mint négyszáz résztvevős nemzetközi futamon a dán vizeken felfoghatatlan teljesítmény. Volt már egy másik kategóriában ugyanezen a versenyen, a Silverrudderen néhány éve ezüstérmes is. Szeptemberben megfejelte mindezt egy arannyal – a 25 láb alatti kategóriában első helyen futott be.
Az egykorvolt hazai hajóépítő-szakmáról csevegünk a fedélzeten, néha elhúz mellettünk egy jet ski. Linda vacsorát ad a lányoknak, közkívánatra bolognai spagettit. Az ilyen kedd esti dolgokhoz itt mondjuk egy sárkányhajós csapat ütemes nógatása adja a hátteret, vagy a hajóhoz hűséges kacsák. Gyuri Keszthelyen, aztán egy izraeli, amerikai, kanadai világjáró kitérő után egy London melletti halászfaluban, egy magasan jegyzett műhelyben tanulta ki a hajóépítői szakmát.
Az első megrendelése egy fából készült kád volt.
„Járt az iskolába egy hatvan körüli úr, aki a hongkongi bankszektorban már megalapozta az életét, egy kis angliai kastélyban élt, és szórakozásból tanulgatott hajót építeni. Az ő vágya volt egy fakád. Meggyőzött, hogy iskola után készítsem el neki.”
Galériánk ide kattintva nyílik meg:
Amikor jó három év csavargás és tanulás után Gyuri hazajött, légüres térbe került. „Hiába akartam én míves fahajókat készíteni a Balatonra, nem ismerték a nevemet.” Addig is megcsinálta hát magának a fakád mását. Híre ment, kiállították, díjakat nyert. Néhány évvel később már kilenc asztalossal dolgozott a hazai hajóépítés csúcsán, a fakád pedig egy vízre épülő otthon álmával együtt a műhely sarkában porosodott türelmesen. A megfelelő pillanatra várt.
Egy közös barát intézte úgy, hogy ők ketten találkozzanak. Nem mintha Linda eleve bolondult volna a vízi dolgokért: Gyurival ült először vitorlásra. Nagyapjától, György Lajos orvos-kutatótól, a magyar ökológiai mozgalom alapítójától környezettudatos szemléletet hozott, tanult, utazott, fotózott. Kattintgatott a műhelyben is. „Utólag azt vettem észre, hogy Gyuri feltűnően ott van minden képen.” A filmekben ezen a ponton zúgnak fel a szimfonikusok.
Konform módon indult a közös tervezgetés szentendrei telekkel, de 2011-ben Linda már szenvedélyesen adott elő a TED nemzetközi konferenciák fiataloknak szóló változatán az álmok erejéről, a változtatás nehézségéről, a megvalósítás öröméről egy kiszuperált tiszai bárka társtulajdonosaként.
Onnan, hogy megvettük, nem volt kérdés, hogy ezt kell csinálni.
Környezetpolitikával foglalkozott, Linda így jövőálló, fenntartható alternatívát is látott a mások szerint merész közös álomban.
Olyan kapcsolódások jönnek létre a vízen, amelyek máshol nem
A család eleinte nem tapsolt. „Minden pénzünket a hajóba öltük. Az első évben ki se mertem vinni a szüleimet a váci sóderbányához, ahol az otthonunk épült: egy darabjaira bontott, rozsdás fémszerkezet volt, amit Gyuri ötlete alapján teljesen újraterveztettünk.” Barátokkal, kalákában csinálták a javát, a végén a család is besegített. A 2013-as nagy árvíz idején a hajó már készen állt arra, hogy Vácról leúsztassák első állomáshelyére, az újpesti hajógyár előtti partszakaszra. Beköltöztek a félkész hajóba, de a java csak ezután következett.
Engedélyek, jogviták, értetlenkedők és irigyek. Magyarország nem véletlenül nem a lakóhajózásról híres. Jogi értelemben lakóhajók nem is léteznek, kizárólag úgynevezett álló- vagy tanyahajók, saját hajtóművel nem felszerelt úszóházak és kikötők. A valódi lakóhajók önálló közlekedésre is alkalmasak, az itthoniak viszont jellemzően a kijelölt helyen állnak. Veszteglési engedély nélkül egyetlen magyarországi partszakaszon sem tartózkodhat állóhajó, az engedélyezési eljárást pedig körbelengi a bürokrácia diszkrét bája. Így esett meg, hogy az újpesti hajógyári part után, ahová első lányuk is született, Lindáék laktak a volt óbudai gázgyár melletti partszakaszon is, onnan pedig jogi szélmalomharc következtében mentek tovább Budakalász és a főváros határáig.
Folyón élni sorsközösség
– mondja ki Linda a tételmondatot éppen akkor, amikor Gyuri észreveszi, hogy két kajakos vízbe borult a hajó mellett. Szó nélkül csónakba pattan és segít. „Olyan kapcsolódások jönnek itt létre, amilyenek máshol nem történhetnének meg.”
Egy februári reggelen sátrazót láttak szemközt a parton, a Szentendrei-szigeten. Átmentek csónakkal megnézni. Egy japán lány volt, aki a Mississippi és más hasonló folyók után épp a Dunán evezett le kajakkal egyedül. Egy hétig lakott náluk, máig tartják a kapcsolatot. A fedélzet más dunai emberek előtt is nyitva áll. Lindáék felkerültek egy folyami kalandoroknak szóló blogra mint lehetséges pihenő, menedék. Van is, aki kiköt, és hetekig, hónapokig náluk állomásozik. „Egy kedves német nyugdíjas házaspár negyven éve van úton; vissza-visszatérnek, a lányainkat szinte unokáiknak tekintik.”
Mielőtt a nagyobbik lányuk iskolába ment volna, lehajóztak a Dunán egy kiselejtezett, átalakított vitorlással a Fekete-tengeren, a Márvány-tengeren, a Dardanellákon át Görögországba. Gyuri megint újjávarázsolt egy nagyobb vitorlást, tavasszal már kipróbálták. A nyáron újra a tengeren hajóztak. Néha képes naplót is vezetnek a kalandokról ezzel a mottóval:
Ott van az otthon, ahol a hajó van.