Kolosszál

A filmes világban van egy kifejezés, a blockbuster. A nagy költségvetéssel és a legmagasabban jegyzett sztárokkal készült szuperprodukciókat nevezik így, amelyek rendszerint hatalmas nézősereget vonzanak a kasszához, majd a nézőtérre. Mióta Baán László a főigazgató, a Szépművészeti Múzeum az államdó gyűjtemény és a kamarakiállítások mellett időről időre ilyen képzőművészeti blockbusterekkel jelentkezik, olyan A kategóriás sztárokat vonultatva fel, mint többek közt Cézanne, Rubens, Bosch, Renoir, El Greco vagy Matisse.

Nyilvánvaló, hogy a blockbusterek sorából a magyar „sztárok” sem hiányozhatnak. Tavaly, a festő születésének 170. évfordulóján Csontváry ment telt házzal, idén a kettős jubileum, születésének 180. és halálának 125. évfordulója ad apropót a világhírű magyar festő, Munkácsy Mihály életművének értelmező, összefüggéseket is felvillantó bemutatására.

Munkácsynak másfél évszázada tartó kultusza van Magyarországon. Közterületek, iskolák és közintézmények tucatjai viselik a nevét, rajongótábora hatalmas, és nem tekinthető művelt embernek, aki nem ismeri legalább a Krisztus-trilógiát. Nehéz megmondani, hogy ez a kultusz mennyiben köszönhető a művész zsenijének, és mennyiben egykori világhírének.

A kultusz azonban ma is olyan eleven, hogy sokak számára még magának a kérdésnek a megfogalmazása is szentségtörésnek tűnik.

A Szépművészeti Múzeum nagystílűen megrendezett, bár a Krisztus-trilógia három képéből kettőt nélkülözni kénytelen kiállítása nem is teszi föl a kérdést, a koncepciózus rendezéssel és az éppen szükséges terjedelmű kísérőszövegekkel mégis segít utánagondolni a dilemmának. Nem állítja, hogy Munkácsy a zseniális műkereskedője, Sedelmeyer kívánalmainak engedve követte a kor műtárgypiacának igényeit, de nem is csinál titkot abból, miként vezetett az út az első, még a Sedelmeyer-korszak előtt aratott sikerektől az úgynevezett kolosszálképek, ha úgy tetszik, festészeti blockbusterek megalkotásáig.

Fotógalériánk:

E képeket Sedelmeyer nagy költséggel, hatalmas hírveréssel körbeutaztatta Európában és Amerikában. Egy-egy állomáson százezrek váltottak rájuk belépőjegyet, akik olyan vizuális élményben részesültek, amilyenre más módon semmiképp sem lett volna módjuk. A képeket végül amerikai milliomosok vásárolják meg minden addiginál magasabb áron. Elsősorban a gazdag amerikai vásárlók igényeit elégítették ki az úgynevezett zsánerképek is, életképek a felsőbb osztályok mindennapjaiból, elegáns, dúsan berendezett szalonokban időző szép hölgyekkel és bájos gyermekekkel.

Munkácsy Sedelmeyer közreműködésével dúsgazdag lett, palotát építtetett magának Párizs előkelő negyedében,

szalonjában a kor leghíresebb és legbefolyásosabb emberei fordultak meg. Festőfejedelemmé vált egy olyan korban, amelyben a festészetet amúgy is nagy tisztelet övezte. Lényeges momentum, hogy e pozíciójában is mindvégig hangsúlyosan magyarnak vallotta magát, és nagyvonalúan támogatta a hozzá látogató fiatal magyar festőket. Így lehetett tanítványa-segédje Rippl-Rónai József is, akinek ecsetvonásai ott rejtőznek számos Munkácsy-kép mellékalakjain.

Teljesen logikus, hogy a vevők sorába a magyar állam is be kívánt állni, és Munkácsytól a honfoglalásról rendelt kolosszálképet a felépítendő új Országház számára. A szerződést 1890 őszén kötötték meg, amikor az építkezéssel még csak a földszinti falaknál tartottak, az elkészült kép 1894-ben érkezett Budapestre. Ma az állandó helye a Munkácsy nevét viselő teremben van, ahol viszonylag kevesen láthatják. A kiállítás külön érdeme, hogy ezt a művet is sikerült elhozni a Szépművészeti Múzeumba.

A kolosszálképek világsikere nyomán kialakult, máig tartó kultusz mintha kissé elfedné azt a tényt, hogy Munkácsy Mihály azoktól függetlenül is valóban nagy művész volt, akit bátran óriásnak is nevezhetünk. De ez az óriásság – a kiállítás elegáns rendezéssel igazolja ezt – nem elsősorban a kolosszálképekről olvasható le, hanem a fiatalkori alkotásokról – köztük a világhírt megalapozó Miltonnal – és a tulajdonképpen kedvtelésből készült tájképekről. Esetleg arról a Liszt-portréról, amely az öreg zeneszerzőről hetekkel a halála előtt készült Munkácsy párizsi műtermében.

Ha csak azokat festi meg, ma legföljebb a szintén Párizsban alkotó jóbarát Paál Lászlóval említenék együtt a művészettörténeti összefoglalók, és csupán a számos kiváló magyar festő egyikeként tartanánk őt számon, mindenféle kultusz nélkül. Amivel talán igazságtalanságot követnénk el. Hiszen mégiscsak zseni volt, még ha arra nem is vezetett út tovább, amerre az ő zsenije haladt.