Sokféle módon közelíthetünk egy film értékéhez, jelentőségéhez, sőt bizonyos filmek egy másik film megítélési rendszerében aligha mérhetők. A KIX esetében például nem azért van jelentősége, vajon hányan nézik meg, mert a nézettség visszajelzést ad a film értékéről. Sokkal inkább azért, mert a nézettségi statisztika kiegészítő lábjegyzet lesz arról a korképről, amit Révész Bálint és Mikulán Dávid vettek fel kézikamerával 12 év alatt néhány ferencvárosi srác, közülük is főleg egy, Sanyi történetén keresztül.
Közel 140 órányi anyagot forgattak le, ebből vágták össze a másfél órát. Az izolált, önvédelmi barikádjaik mögé betonozott egyénekre épülő társadalmi közöny filmjét. A rendszerszintű tehetetlenség filmjét. Egy egyéni sorstragédiának látszó felnövekedéstörténetet, ami dehogy csak az. A KIX a kollektív felelősség filmje. Mindannyiunkról szól. Odaviszi a tekintetet az elviselhetőség határáig, pontosan oda, ahonnan elnézünk. Hát ezért fontos, hogyan minél többen meg is nézzék.
Elsőre persze semmi különös. Beülsz, nézed, hogy egy 8 éves gyerek tör, zúz, kallódik, káromkodik, szóval éli az utcát a haverjaival valahol Pesten. Társadalmilag korrekt, 94 percre porciózott szociális érzékenységgel, némi részvéttel elnézhető, főleg, hogy a srácnak humora is van, veleszületett ártatlansága, csillagszemei, a maga nyers módján formált reményei, és döbbenetes érettséggel kibeszél abból a satuba szorított helyzetből, amiben valójában él. Izomból telibe rúg néha pár kaput, utálja az iskolát, és közben arra készül, hogy mint „Jesus”, megváltja a világot, meg majd talál valami hibát benne, amit jól megjavít. Könnyű a cinkosává válni, drukkolni neki.
Mikulán Dávid 21 éves volt, amikor a Boráros téren Sanyiba botlott. Eleinte tét nélküli haverkodásnak indult a dolog, csak a filmesnek készülő „Miku” kattanása már a kézikamera volt, Sanyiéknak meg akkor a gördeszka. Találkozásuk pillanatától tulajdonképpen hanyagolható is a KIX filmkritikai szempontú megközelítése – miközben filmalkotásként is lenyűgöző –, mert a „dokumentarista haver” nézőpont lesz a példa nélküli, letaglózó rendezőelv, az az erő, ami magával ránt. Az a dokumentarista felelősségét is időről időre felvető plusz, amitől kivételes értékű szociográfiai munka a KIX.
Ahogy pörögnek a kézikamerás képek, egyre kevésbé tudsz szabadulni az érzéstől, hogy a „Miku” végül is bárki, lehetnél, lehettél volna épp te is, ha nem szelnéd a várost állig zippzározott közönnyel, ha nem néznél át a jól bevált módon röptében elkapott, brutális utcai gesztusokon, világrobbantó dühöt árasztó kamaszarcokon a Széll Kálmánon, Kelenföldön, a Móriczon. Bárhol.
Nézed, ahogy Sanyi egy eleve bántalmazó mintákat hordozó, napról napra élő ferencvárosi családban belesodródik a saját, szinte kódolt tragédiájába, ahogy az indulatai már nem férnek el azon a 6 főre jutó 28 négyzetméteren, ahol él, közben a gyomrod egyre zsugorodik, a tagjaidba beleáll a zsibbadás, a végére pedig úgy tarkón vág a valóság, hogy az összes készleten tartott illúziód szertefoszlik a társadalmi igazságosságról.
Sanyi áll a film végén 21 évesen a vádlottak padján – többedmagával – egy gondatlanságból elkövetett, emberéletbe került kamaszkori tettéért, de arra a szinte kibogozhatatlanul komplex társadalmi problémahalmazra, amit az ő személyes története univerzális dimenzióban a bíróságon megjelenít, jelenleg – úgy tűnik – nincsenek a jogrendszer keretei között adható jó megoldások. Jogot lehet szolgáltatni, igazságot itt nem.
A KIX-et nem azért kell látni, mert ettől Sanyi – a Sanyik – sorsa, vagy azok sorsa, akik általuk kárt szenvedtek el, megváltozik. Nem is azért, mert megoldásokhoz segít. Hanem azért, mert először oda kell eljutnunk, hogy hajlandóak vagyunk odanézni, tudomásul venni, amiről a KIX szól. Az egymást szorító szociális és rendszerszintű problémák determináltságáról. Egyéni felelősségünkről. Rég elveszett válaszkészségünkről. Válaszaink kiürüléséről. És főleg azokról, akik ennek áldozatul esnek. Minden értelmes diskurzus a megfelelő kérdések kimondásával kezdődik. Végül aztán úgyis egy marad: az irgalom.
