Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Egy focimeccsen a sikeres védései után kapta a Beton becenevet, amely később jóval mélyebb jelentést nyert. Balás Béla a kommunizmus legsötétebb éveiben lett a Regnum Marianum keresztény ifjúságnevelő közösség tagja, majd papként szilárd bástyája. Hivatásától nem tántorították el sem az üldöztetések, sem a folytonos áthelyezések. Hiába küldték lehetetlennél lehetetlenebb helyekre, mindenhová elvitte a hit apró lángját, amelyet aztán a nyomában létrejövő közösségek éltettek tovább. Sosem fáradt bele az újrakezdésbe és a cselekvésbe, amit az újonnan alakuló Kaposvári Egyházmegye püspökeként is bizonyított. A nyugalmazott Beton atyával a zselickislaki idősotthonban beszélgettünk.
Hogyan emlékszik a rákosi-korszakbeli gyermekkorra?
1941-ben születtem, és Kelenföldön nőttem fel, amely ma már alig hasonlít az akkori arcára. A házunk mellett egy hatalmas rét volt, ahol sötétedésig játszottunk. Mikor kintről észrevettem, hogy édesapám leeresztette az ablakunk redőnyét, tudtam: ideje hazamenni. Ez volt a jel. Gyerekként hatalmas szabadságot éltem meg, miközben éreztük a rendszer szorítását. Édesanyám második elemis koromban meghalt; édesapám a nélkülözés és a bizonytalanság mellett is nagyon határozottan nevelt engem, illetve a húgomat. Esténként mindig megkérdezte, mit tanultunk az iskolában, majd sóhajtott, és egy rossz szó nélkül elmondta, mi a valóság. Ez így ment mindennap. Közben külvárosi gyerekként hamar önállósodtam, és barátokra leltem. Ártatlan játéknak tűnt, remek fiútársaságnak, nem is sejtettem, hogy valójában szép lassan, teljesen észrevétlenül egy titokban működő keresztény ifjúságnevelő mozgalom tagja lettem. Már évek óta odajártam, mire elárulták a nevét is: Regnum Marianum.
Ebbe nőttem bele, ez volt az életem. Az együttlét, a tanulás, az ima, a kirándulás, a játék természetesnek tűnt. Nem politizáltunk, nem beszéltünk, sőt nem is tudtunk arról, hányan vagyunk, hogy védjük a közösséget. Aztán a forradalom hozott ebben némi változást.
A letartóztatások csak később kezdődtek, de 1956után egy évig szünetelt a Regnum. Nem találkoztunk. Ez a megtorlások ideje volt, a forradalom alatt készült fényképeket szoba méretűre nagyítva vizsgálták a hatóságok, hogy tudják, kik vettek részt a megmozdulásokban. Sokan elmentek, és minden itt maradó veszélyben volt. Egy ember bukása magával ránthatta volna a mozgalmat is.
Addigra már kivirágzott bennem az a mag, amit elvetett a Regnum: a természetszeretet, a közösség, a játék fontossága. Mikor közösen nem lehetett kirándulni, táborozni, egyedül vágtam neki az erdőnek. De a Regnum ennél jóval többről szólt. Emlékszem, egyszer a Bakonyban kirándultunk, és hazafelé a buszmegállóban összetalálkoztam Cseh Tamásékkal, akik akkoriban már játszották az indiánjátékukat. Ennek az volt a lényege, hogy nyáron a 17. századi síksági indiánokat utánozták kultúrában, életmódban, amiben csak lehet. Na, Tamás ott ült a megállóban, én meg odatelepedtem mellé, és kérdezgettem, miért csinálják. Ő azt mondta, annyira rossz Budapesten a légkör, hogy ha háromszázhatvanöt napból ötöt nem tudnak itt tölteni a Bakonyban, abba belehalnak. Én azt gondoltam, ez nem megoldás, nem lehet az egész év szenvedés és öt nap a gyógyír. Számomra a Regnum, a benne rejlő hit és pedagógia olyan biztos alapot, normát és kapaszkodót adott, amiből nemcsak a kirándulások és táborok alkalmával, hanem egyedül, a hétköznapokban is meríteni lehetett.
Nem, én csak a házkutatásig és a kihallgatásokig jutottam, pedig készültem a negyedik hullámra. Meg is beszéltem a húgommal, hogy ha jön a börtönbe látogatóba, mazsolás kalácsot hozzon. Addigra már tudtuk ugyanis, hogy a mazsola egy fogmosó pohárnyi vízbe téve megszívja magát, s ha a levét kipréseljük, és egy leforrasztott szárú töltőtollba tesszük, abban két misére elég misebor érlelődik meg. A papjaink így miséztek titokban a rabságban. Végül nem kellett hasznosítanom ezt a tudásomat.
Fenyegetettség valóban volt, de félelem nem. A Bibliában benne van, hogy „mikor a hatóságok elé hurcolnak titeket, ne legyen rá gondotok, hogyan és mivel védekezzetek vagy mit mondjatok”. Én ebben teljesen megnyugodtam. Akárhányszor kihallgattak a perek során, utána mint egy filmet, pörgettem vissza magamban, hogy mit kérdeztek, és én mit feleltem. Ilyenkor mindig öröm fogott el, hogy ha ennyire betű szerint beigazolódik az, amit Jézus mondott, akkor nekem nagyon jó dolgom van, nincs mitől tartanom.
Dehogynem. A regnumi múltam miatt harmadéves koromban elbocsátottak a szemináriumból. Emlékszem, két társammal együtt behívott az esztergomi kormányzó, remegő kezében egy hivatalos papírt tartott, rajta a nevekkel, akiktől meg kell válniuk. „Fiaim, ne haragudjatok, nem tudok mit csinálni. Az államnak kifogása van az ellen, hogy ti itt vagytok. El kell mennetek, de valahol keressetek egy plébánost, aki befogad titeket, én pedig mindent megteszek, hogy visszajöhessetek” – mondta, és közben egy kicsit sírt. Így kerültem Lábatlanra, az ottani plébánosnak dolgoztam, és közben titokban végeztem a szemináriumot. Álruhában jártam vizsgázni éjszaka, miközben a frász kerülgetett. Aztán mikor sikerült kijárni, hogy visszavegyenek, majdnem lebegtem a boldogságtól. Hát még amikor 1965-ben végre felszenteltek!
Próbálkoztam, de én úgy érzem, sosem volt elég időm rá, maximum szép emlékeket hagytam. Hat évig voltam Nagymaroson, ekkor szerveztük meg a Nagymarosi ifjúsági találkozót, azóta is minden évben megtartják. Innen egy évre Nógrád megyébe helyeztek, oda, ahol a koldus is visszafordul. Onnan kerültem Budapestre, a Rózsák terére, később Kőbányára, aztán Angyalföldre. A hírem mindig megelőzött. A legtöbb helyen reszketeg plébánosok fogadtak, akik féltek, hogy a szervezkedésemmel bajt hozok a fejükre. A rendszer azonban sosem hagyott sokáig egy helyben, közben állandóan kihallgattak a prédikációim és a gyanús kapcsolataim miatt. Végül amikor kiderült, hogy titokban hittanórákat tartottam lakásokon, egész Budapestről „kidiszponáltak”. Ekkor pár hónapra Varsányba helyeztek, majd jött Érsekvadkert. Mikor megérkeztem, a plébános az asztalt ököllel verve mondta, hogy vegyem tudomásul, itt nem lesz semmi, nekem pedig kötelességem minden lépésemről számot adni. A paptársammal, akit szintén oda küldtek, innentől mindennap kiraktunk egy papírt a szobánk ajtajára azzal, hogy este háromnegyed kilenctől negyed tízig sétálunk a Széchenyi utca páratlan oldalán, majd negyed tíztől háromnegyed tízig a pároson. Szinte élveztük ezt az abszurdumot.
Egy nyelvet kellett beszélni a fiatalokkal. Az evangéliumot újszerűen, frissen hirdetve jártam a közösségeket, és nyitott voltam arra, amit ők adtak. Meghallgattatták velem például televízión Szörényi Leventét. Hát én elájultam a gyönyörűségtől! Az a sora, hogy „Láss, láss, ne csak nézz, ne csak nézz!” teljesen egybecsengett azzal, amit én üzenni akartam. Lelkigyakorlatokon lejátszottam belőle néhány hangot, és a fiatalok már tomboltak is. Mindenért rajongtak, ami váratlan, meglepő volt, és tulajdonképpen Jézus üzenete is az. Ezt megértve rögtön figyeltek. Emellett számomra alapvetés volt, hogy a kamasz természeténél fogva pimasz, és a végtelenségig lázad. Nem megregulázni próbáltam őket, hanem megkérdeztem, hogy miért csak ennyire lázadnak, hát én az ő helyükben sokkal nagyobb erővel tenném. Erre meglepődtek, és mivel érezték, hogy szabadok, nem is álltak már annyira ellen. Szerintem nem megváltoztatni kell a fiatalokat, csak jó irányba terelni a lázadásukat.
Hát már épp túl jó dolgom volt Bajóton, így csak elhelyeztek püspöknek, de nem panaszkodom miatta, nincs is jogom hozzá, és bűnt is követnék el, ha átkoznám a sorsomat, hiszen szerettem ezt a küldetést is. Új egyházmegyét kellett szerveznem, megismerni az itt élőket, megerősíteni a hitet és a közösséget. Az elején tartózkodva, sőt egyesek ellenségesen fogadtak. Rettenetesen keserves dolgok történtek, röplapokat osztogattak, tüntetéseket szerveztek ellenem, vörös püspöknek neveztek, de aztán megértették, hogy jót akarok. Ebben segítettek a bérmálások és a megyejárások. Bérmálás előtt egy héttel kimentem a falvakba előadást tartani. A programot direkt a kultúrházban vagy a moziban tartottam, hogy az is eljöjjön, aki nem lépné át a templom küszöbét. Emlékszem, ennek hatalmas sikere volt. Színroma településeken is tele voltak a kultúrházak, és néma csendben vártak, volt, hogy a szomszéd kocsmákból hozták át a székeket. Az emberek kazettára felvéve adták kézről kézre ezeket a beszédeket. Az egész egyházmegyét bejártam a Balaton partjától a Dráva partjáig, a nagy településektől a legapróbb falvakig. Bármerre mentem, a Jóisten adta a számba a szavakat.
Nekem eszembe sem jutott, hogy ne legyek pap. Kirúgnak a szemináriumból? Akkor majd visszavesznek. Üldöznek? Valójában nem tudnak ártani nekem. Ez számomra maga volt a megkérdőjelezhetetlen egyértelműség. A Filippieknek írt levélben lévő teljes mondat egyébként így hangzik: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Ez kifejezi azt, hogy nincsen félelem, és nincsen semmi más, csak Ő.
Kinek mit jelent az Alsó-Garam mente? Valakinek egy felvidéki tájegységet, másnak egy szép, szélein dombokkal tarkított, széles, sík, termékeny völgyet, sokan pedig, ha meghallják a nevet, azt sem tudják, a térkép melyik részére nézzenek. Juhász Gábor helytörténész számára a szülőföldet jelöli, a helyet, ahol az ősei már több száz éve élnek.
Az, hogy a Bartók Béla út mára azzá lett, ami, jórészt azoknak a kiállítótereknek és alkotóközösségeknek köszönhető, amelyek bő tíz éve visszacsempészték a kultúrát Buda első sugárútjára.
A bőség zavara könnyen eluralkodhat azon, aki végigsétál a Bartók Béla út kirakatai előtt. Az utca lakóihoz, illetve az ott dolgozókhoz fordultunk hát, hogy árulják el, ők hova térnek be a legszívesebben.
A Bartók Béla úti Kortárs Építészeti Központ falakat épít és bont egyszerre.
Régi terek újjáélesztéséről, a kortárs képzőművészet ijesztő voltáról és a halhatatlanságról beszélgettünk Mátyási Péter képzőművésszel, az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány elnökével.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
