Így alkot egy mai céhmester – Iványi Péter vonókészítőnél jártunk

Már húsz éve is tudta, hogy Zebegény lesz az otthona, mégis meg kellett járnia a stációkat a megérkezésig. „Zárt hely, szerencse kell hozzá, vagy mint az én esetemben, véletlenek. Talán ki is kell érdemelni” – mondja. Iványi Péter Zebegényben van otthon a világban, és csak a kliensek kedvéért hagyja el az origót. A magyarok közül rajta kívül mindössze német származású egykori mestere, Etzler Bernd, illetve az inkább franciaként számontartott, Párizsban dolgozó Kovács Tibor mondhatja el magáról, hogy a szakma világszínvonalú csúcsát képviseli.

Iványi Péter kezdettől zebegényi is lehetne, csak azért nem így lett már korábban, mert elérhetetlennek tűnt a vágyott helyen műhelyt alapítani. „Sok helyen szép a táj, a Dunakanyarban is, itt nem pusztán erről van szó. Különleges energiát éreztem, amikor először Zebegényben jártam. Marasztalt. Úgy hatott rám, mint Sibelius d-moll hegedűversenye kamaszkoromban” – idézi fel a hely szelleméhez köthető meghatározó élményét.

Budapestről kiköltözve először Börzsönyligeten eresztett gyökeret és alapított saját műhelyt a kétezres évek elején, aztán három gyerekkel, ki tudja hány „Iványi P.” pecséttel ellátott mestervonóval később, jó néhány stáción, váláson is túl Zebegény végül az újrakezdés helye lett az életében, ahová albérletkeresés közben egy véletlenül megtalált újsághirdetés vezette. Több mint tíz éve él és dolgozik a faluban, de csak két éve készült el a saját háza, a bázisa. Kivárta.

A műhely, ahol más ütemre jár az idő

Az, hogy a kacskaringós út állomásait éppen a kényelmesebb kliensek kedvéért a budai vár alatt, a Szalag utcában frissen kialakított műhelyében vesszük sorra, pont annyira mellékes részlet, mint az, hogy 2024-et írunk. Iványi Péter karakterét úgy lengi be valami megnyugtató korszerűtlenség vagy inkább időtlenség, mint nyárestén a Dunát a hűs pára Zebegénynél. Műhelyében barokk zene szól egy francia zenei adóról. A távolabbi asztalnál Péter segédje, Kuzmich Bori bíbelődik egy apró alkatrésszel. Az ablakok a macskaköves utcára nyílnak, a térben nincs szinte semmi, ami a jelenre emlékeztetne. Szerszámok, alapanyagok lakják csak a műhelyt, a párkányokon műszaki rajzra hasonlító vázlatok, a falon kötegelt lószőr. Metronóm sem kell, hogy érezzem, más ütemre jár itt az idő.

„Van egy meghatározó gyerekkori élményem. Hároméves lehettem, egy triciklivel csavarogtam a környékünkön Nyíregyházán. Dolgozott ott egy öreg cipészmester. Mindig behívott magához, nézelődhettem a műhelyében, most is fel tudom idézni az illatokat, a hangulatot. Mélyen hatott rám a műhelymunka, már akkor, amikor még szavaim sem voltak arra, hogy egy élményt leírjak” – eleveníti fel az első olyan hatást, amely évtizedekkel később a kézműves hivatással, azon belül is egy hazánkban szinte előzmények nélküli szakmával kötelezte el.

„Mi a középkorból maradtunk itt”

A többit sem valamiféle akaratvezérelt tervnek köszönheti. „Véletlenül lettem vonókészítő. Négyévesen már hegedültem, kórusokban énekeltem, de nem sejtettem ezt az utat. Van néhány olyan pillanat az életemben, amikor megmagyarázhatatlan módon különös fordulatot vett az egóm, a hozott történetem által írott forgatókönyv, kisiklott a tudatos program, és valami fontos történt. Ezeknek a pillanatoknak köszönhetem a legtöbbet. Lakatos László hegedűkészítő barátom szokta mondani, hogy mi a középkorból maradtunk itt” – fogalmaz.

Galériánk:

Iványi Péter tényleg mintha egy céhinas kalandos útját járta volna be a mesterlevélig, anélkül hogy közben tudott volna róla. A világhírű Nyíregyházi Cantemus Kórus karvezetője, Szabó Dénes volt a zenetanára, aminek a jelentősége a hivatására nézve csak a közelmúltban került a helyére benne. Akadtak ugyanis a belső figyelmet is terelő kitérők. A nyíregyházi konzervatórium elvégzése után fejest ugrott az életbe, volt bolti eladótól targoncásig sok minden, csapongott egészen addig, amíg huszonkét évesen apa nem lett. „Akkor valami kenyérkereső szakma után kellett néznem. Zenészként a hangszerkészítést el tudtam képzelni, vonzott a hegedű tárgyi szépsége, a műhelyek világa, de nem találtam az elméleti képzés mellé olyan mestert, akinél tanulhatnék.”

Kósza álláshirdetésből szakmai szerelem

Ekkor sietett a segítségére egy újabb „véletlen”. Az édesanyját várta a vonatállomáson – így emlékszik –, és álláshirdetéseket keresve egy újságot lapozgatott. Egyszer csak ott állt valami olyasmi, hogy „hangszerkészítő műhelyembe kedvet érző fiatalt felveszek Gödöllőn”. Elment megnézni, és Rácz Barnabás akkor is, ma is nagy presztízsű gödöllői műhelyébe csöppent 1999-ben. „Szerszámot még nem fogtam korábban, de azonnal a kezembe nyomtak egy gyalut, feladatokat adtak. Tehetségesnek bizonyultam, és bár engem a hegedűkészítés érdekelt, ott maradtam régi, akár százmilliókat érő olasz és német mesterbőgőket restaurálni.”

Egy év után újra megpróbált hegedűkészítő műhelyt találni, egy neves mester össze is hozta egykori tanulójával, aki akkor érkezett Németországból Magyarországra, hogy vonókészítő műhelyt alapítson. Etzler Bernd volt az. Elsőre furcsállta, hogy csak vonókkal foglalkozzon, hiszen zenészmúltja ellenére semmit nem tudott erről a szakmáról. Belekóstolt, és ott ragadt jó tíz évre. Szerelem lett belőle.

Ahogy lassan megértettem, mi is van a kezem alatt, szenvedélyemmé vált a vonókészítés. Egyetlen vonóban csodálatos anyagok találkoznak négy-öt kontinens legtávolabbi pontjairól. Minden anyagról órákig lehetne beszélni

– meséli már egy saját mestervonóval a kezében. Fernambukfa Brazíliából, ébenfa Afrikából, gyöngyház Ausztráliából vagy Japánból, ezüst- és aranyszerelék, marokkói kecskebőr, selyemre font ezüst francia tradíció szerint, mongol, szibériai vagy kanadai lószőr. Csak a felsorolás szintjén is ennyi minden találkozik egy vonóban.

A hang a jobb kézben van

„A nyersanyagokat kézbe venni is igézet, de amikor összeáll a kész vonó, a zenész kezébe adod, és megszólaltatja az első hangot, majd látod az arcán végigfutó, szavakkal aligha leírható érzést, az megszokhatatlan varázslat. Húsz évig hegedültem, így én is jól tudom, amit minden vonószenész: a hang a jobb kézben van.”

Történeteket mesél. Volt már kliense Lajkó Félix, aki szeret hosszan válogatni, de van, hogy az első vonóval húzott hang el is adja a mestermunkát. Így volt ez Svájcban azon a fesztiválon, amelyet a Titanic című filmből ismert zenekar magyar származású vezetője, Szedlák Béla szervezett. Iványi Péter ott volt az előadók között, vitt is magával néhány saját mestervonót, Mich Gerber svájci bőgős pedig alig vett egyet kézbe, az első kiszaladt hang után végigfutott az arcán az a bizonyos kifejezés.

A bevett fordulattal ellentétben semmilyen hangszer nem jár tokkal-vonóval, az egymásra találás pedig nem egyszerű. Zenészkörökben az járja, hogy jó vonót találni nehezebb, mint jó hegedűt, ehhez képest máig alulértékelt tárgynak számítanak az iparművészeti remekműnek beillő mestervonók. Nincs két egyforma, mondja Iványi Péter. Mind készítője egyedi stílusjegyeit hordozza. Egyetlen közös van bennük: kizárólag az atlanti parti esőerdő-rezervátumban, Brazília keleti vidékén honos, védett fernambukfából készülhetnek.

Vonót csakis brazil fából

Korrajznak is beillik, amit a zebegényi mester a kincset érő fa beszerzési útjairól mesél, mindenesetre magára adó vonókészítő ma kizárólag a védetté nyilvánítás, vagyis 2007 előtt vágott, eredetigazolt fából nyert pálcákból készít vonót, számol azzal, hogy háromszáz leszabott fermambukfa pálcából nagyjából száz felhasználható, ezek közül pedig csupán egyből válik csúcsminőségű vonó. Ideális esetben egy hét munkával, de beletelhet több hétbe, hónapba is, faanyagtól függően.

Ezek után nem csoda, hogy kiállítási tárgyként is megállják a helyüket a mestervonók, a szakma pedig ugyan nemzetközi szinten is kicsi, megvannak a saját bennfentes finomságai. Ha a hegedűkészítők Mekkája Cremona, ideálja pedig egy gyönyörű Stradivarius, akkor a vonókészítőké Párizs és egy François Tourte munkái nyomán készült vonó. Ő volt az a mester, aki az 1700-as évek végén megadta a vonók mindmáig megtartott formáját, és felfedezte a szakma számára az egyeduralkodóvá lett brazil fát.

Iványi Péter vonóiban jelen van ez a történetiség, a görbületekben, az íveltségben pedig talán ott van a Dunakanyar, a Zebegényig megtett út, talán mindezek együtt. Ezt csak akkor tudhatnánk bizonyosan, ha megadatna, hogy egy „Iványi P.” jellel ellátott vonóval szólal meg a fülünk hallatára Sibelius d-moll hegedűversenye a zebegényi Duna-parton.

_____________

ZEBEGÉNY | Magyar Krónika

Zebegény a legszebb őszben. A hely szelleme rovatunk további cikkeiért kattintson ide!