A főiskola elvégzése után harminc évvel találtak újra egymásra, ezért új életüket új helyszínen képzelték el. Lovass Adél és Veres Zoltán ifjúkori titkos álma egy parasztház volt, mindketten a hegyek közé, nyugalmas környezetbe vágytak. Zoltán bukkant rá Bükkszentkeresztre, és kirándulni hívta Adélt az apró faluba. „Én már akkor éreztem, hogy ez a nekünk való hely – idézi fel a 2019-ben történteket Zoltán –, de azt akartam, hogy közös legyen a döntésünk, ezért látni szerettem volna, milyen hatással lesz Bükkszentkereszt Adélra, megérzi-e ő is a különleges atmoszféráját.”
„Megéreztem” – mosolyog Adél. Azonnal beleszeretett a faluba, és onnantól minden magától értetődő természetességgel zajlott, rátaláltak az új otthonukra – szemben azzal a házzal, ahol a századelőn Kosáryné Réz Lola írta regényeit –, felújították, és beköltöztek. Adél akkor már maga is írt titokban. „A verseimben öntöttem szavakba azokat a félelmeket, kételyeket, vágyakat, amiket az előző házasságomban még magamnak sem tudtam hangosan kimondani.”
Egy fájdalmas veszteség után lett bizonyos abban, hogy a benne felgyűlt súlyos témákat a nyilvánosság elé kell vinnie. A fia küzdelme a függőséggel tragikus véget ért. „Mély lelki élményeim voltak, nem szokványos módon gyászoltam. 2020 volt, a világjárvány ideje, rengeteget csámborogtam egyedül a hegyen, átszellemült állapotban voltam. Akkor kezdtem el alkotni igazából, és Zoltán kíváncsi volt arra, hogy mi zajlik bennem, körülöttem.”
Adél írt a halálról, a gyászfeldolgozásról, és miután kiadták a verseskötetét, a könyvbemutatóin nyíltan beszélt a tragédiájához kapcsolódó olyan, sokak által tabuként kezelt témákról is, mint a családon belüli erőszak, a transzgenerációs traumák, a nemzedékeken át hordozott terhek, a függőségek vagy a kívülről belénk nevelt öngyűlölet. Zoltán mindenben támogatta őt, de amikor beszélni hallotta a bemutatókon, kétségek merültek fel benne, hogy valóban szükséges-e mindezt kimondani. „Időre volt még szükségem, hogy teljesen melléálljak” – idézi fel.
Azonban az az idő is eljött, amikor a pár az alkotás világában is összekapcsolódott: Zoltán a főiskolás évek után Bükkszentkereszten talált rá újra a gitározásra, majd egy este Adél írásait olvasgatva ihletet kapott arra, hogy megzenésítse a verseket. Kezdetben csak maguknak játszotta a darabokat, majd Adél kérésére fellépett vele egy könyvbemutatón. „Igazából ott fordult át bennem minden – emlékezik Zoltán. – A közönségből többen, akikkel akkor találkoztunk először, úgy jöttek oda hozzánk, mintha már ezer éve ismernének, a műsor hatására pedig megosztották velünk a saját sérelmeiket. Azt éreztem, hogy ha ilyen hatást tudunk elérni, akkor ezt folytatnunk kell. Azóta vagyok az alkotásban is teljes értékű társa Adélnak.” Közös formációjuk a Holló-Hát nevet viseli. Amikor a név eredetéről érdeklődöm, elmondják, a hollóháton két szárny van, és a két szárnyra egyformán szükség van. Ahogy kinézünk a házuk ablakán, a Lőrinc-hegyet látjuk, ahol él egy hollópár. Egyszer arra sétáltak a helyi túravezetővel, megpillantották a gyönyörű madarakat, és megtudták róluk, hogy mennyire intelligens és hűséges állatok.
A pár hisz abban, hogy ha közös küldetésükkel akár egy ember életét is meg tudják menteni, akkor megéri felépíteni egy olyan világot, amelyben őszintén lehet beszélni. Rendszeresen kapnak visszajelzéseket aggódó szülőktől, akik úgy érzik, nem tudnak hova fordulni segítségért. „Sajnos akad fájdalmas reakció is: volt, aki a fiam halála után azért fordult el tőlünk, mert ezzel próbálta hangsúlyozni, hogy az ő gyermeke nem érintett a szerhasználatban.”
Amikor Adél úgy érzi, meginog, Zoltánban mindig támaszra talál, amikor már süllyedt, párja olvasni, kutatni kezdett, tanfolyamokat végzett, hogy aztán összekapaszkodva együtt emelkedjenek fel. Tavaly olyan szülőknek szerveztek elvonulást Bükkszentkereszten, akik hasonló körülmények között vesztették el a gyermeküket. „Sokan vagyunk érintettek, és az emberek a környezetünkben nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a súlyos traumával” – magyarázza Adél. Szeretné, ha az emberek nem félnének a haláltól. Úgy gondolja, tenni kell azért, hogy minél tisztább lélekkel éljük majd át, hiszen akkor a jelenünk is nyugodtabb, békésebb és elfogadóbb lehet.
A Holló-Háttal rendszeresen fellépnek a helybéliek előtt is, olykor maguk is hívnak előadókat a község eseményeire. Hangfürdőt és hangtálas előadást tartanak a Bükki Csillagdában, legutóbb Zoltán a nyelves dobot gitáreffekttel kísérve adta vissza Adél verseinek hangulatát, a planetárium vetítéseivel pedig igazi misztikus légkört teremtett. „Azzal foglalkozunk, ami megszólít bennünket” – mondják sokszínű tevékenységükről. Adél civilben túravezető a lillafüredi cseppkőbarlangban. Zoltán munkája miatt a hétköznapok nagy részében ingázik. Meséli, hazafelé alig várja, hogy minél hamarabb beérjen a hegyek és a fák közé, ahol minimális a fényszennyezés, jól látni a csillagos égboltot is, telente pedig még esik a hó. Adél most már Zoltán dallamsoraihoz is ír szöveget, csillagokról, hóesésről, hollókról, hegyekről, gyógynövényekről, barlangokról, szentjánosbogár-rajzásról énekelnek és zenélnek, a Bükk így állandó inspirációforrást jelent nekik.
Mindketten fontosnak tartják az önismereti munkát és az önfejlesztést, de vallják, hogy mindenkinek a saját útján kell járnia, legyen az sima vagy göröngyös. „Mi magunk is két különböző személyiség vagyunk, pont ezért egészítjük ki jól egymást” – mondja Zoltán. „Én álmodozó vagyok, nagyon könnyen elemelkedek a földtől – teszi hozzá Adél. – Zoli szilárdan áll rajta, de megvan a maga eszközrendszere, amivel másokat lebegtet, olyan gyönyörű hangfürdőket tart, hogy mi, résztvevők úgy érezzük, hogy elemelkedünk a földtől.” „Adél a lebegés, én a racionalitás – erősíti meg Zoltán is –, de az előadáson már együtt igyekszünk átszellemülni.”
Legutóbb a mély, dübörgő hangú gongon játszottak a természetben. Lelkesen idézik fel a szenzációs érzést, amit akkor éltek át, amikor hallották, hogy a madarakat körülöttük nem zavarja a gonghang, ugyanúgy csiripelnek tovább. „A madarak, a fák, az emberek együtt összhangban voltak – ez a varázsa a Bükk hegyeinek.”
