Dűlőre jut – mondjuk, ha sok bizonytalanság után tisztázódik a helyzet, hosszas egyeztetéseket követően megállapodnak a felek. De mi is valójában a dűlő, és honnan ered ez a mondás?

A szólásra két magyarázat is létezik, de mindkettő elődeink mezőgazdasági tevékenységével kapcsolatos. A dűlő jelentése ugyanis összekapcsolódik a falvakat körülölelő határral és az ott végzett munkákkal.

A Magyar néprajz elődeink életmódjáról szóló kötetében részletesen olvashatunk arról, hogy hogyan is alakult ki a falvak külterülete, azaz a határ. A külterület alaprajzát, azaz a határrajzot a különböző művelési ágakhoz tartozó területek elhelyezkedése, az utak, a dűlők és a parcellák rendje határozza meg. Bár falvak határa sokféle képet mutatott, bizonyos törvényszerűségek és rendszerek felfedezhetők a határképek alakulásában.

A magyar faluhatárok egyidősek a magyarországi falurendszer stabilizálódásával. A folyamat a 12–14. század között zajlott le, a 13. század végén már volt példa szilárd faluhatárra.

A határok tudatosításában és megőrzésében a telekkönyvezés bevezetése előtt fontos szerepet töltöttek be a különféle határjelek: árkok, barázdák, források, kutak, élővizek, megjelölt élőfák, dombok, halmok, földkupacok, bálványkövek, faragott faszobrok, képes fák, feliratos határkövek.

A faluhoz legközelebb a zöldséges- és gyümölcsöskertek helyezkedtek el. A közelben feküdt egy kisebb közlegelő az igás- és kezesjószág számára, ezeken túl kezdődtek a szántóföldek és a rétek, attól függően, hogy szántásra vagy kaszálásra volt-e alkalmasabb a talaj.

A helység határában használt utak egy része országút volt, amelyekhez igazodtak a szántóföldi dűlők között haladó helyi utak. A szántóföld- és a kaszálóparcellák rendjét az határozta meg, hogy művelésükben érvényesült-e nyomáskényszer. Az irtásföldek és a parlagoló használattal művelt mezei szántóföldek ugyanis különösebb rendszer nélkül helyezkedtek el az erdőkben, mocsarakban és a műveletlen földek gazos, bokros térségein.

A nyomáskényszerben művelt összefüggő szántóterületek nyomásokra és az azokat alkotó dűlőkre tagolódtak. A magyar dűlő szó arra utal, hogy a benne sorakozó földparcellák azonos irányba dűlnek. A szomszédos vagy egymáshoz közel fekvő dűlők parcellái dőlhettek egy irányba, de egymásra merőlegesen is.

Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában arról olvashatunk, hogy a „dűlőre jut” szólás vagy a szántáshoz vagy a termés betakarításához kapcsolódik. Az első magyarázat szerint a dűlő a dűlőutat, a földek végében húzódó utat jelenti. A szántást pedig mindig úgy fejezték be, hogy végigszántották az utolsó barázdát is a szántóföld rézsútosan bedűlő szélére, azaz a dűlőre jutottak – ebből alakult ki a munka sikeres befejezésére utaló átvitt értelem. A másik magyarázat szerint a földekről behordandó terménnyel megrakott szekér csak igen nehezen tudott a szántóföldön közlekedni, amikor azonban végre kiért a dűlőútra – vagyis dűlőre jutott –, akadály nélkül haladt tovább.

Kiemelt kép forrása: MTI/Lajos György