A tűz maga köré vonzza az embereket. Így volt ez – tanultuk – már az ősember idején is. És ma már ugyan nem az életünk függ tőle, hogy többedmagunkkal a forró lángok mellé gyűljünk, a vágy ugyanúgy bennünk lobog. Úgy, ahogy ott lobog a CriminalCraft csapatának hat fiatal tagjában is, akik négy éve közösségi kerámiaégető kemencét építettek Zebegényben. A kapcsolatuk jóval korábbi, mint a sok törődést igénylő, de mindenki által rajongva szeretett közös gyermek.
| A csapat nevének első fele, a criminal a megszokottól való eltérést, az új megoldások keresését jelenti. Azt a felismerést rögzíti, hogy mindannyiunknak a saját útját kell megtalálnia és bejárnia. A craft pedig az ipar- és a képzőművészet határán való egyensúlyozásra, az esztétika és a funkcionalitás egységére utal. |
„Az egyetemen ismerkedtünk meg egymással és, egy külsős gyakorlatnak hála, a fatüzeléses égetés technikájával. Úgy tudjuk, akkor az országban csak két helyen, Verőcén, a Gorka Múzeumban és a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban volt ilyen, közösségileg használható kemence. Előbbi, a kisebbik már nem is működik. Mi, akik később a csapat tagjai lettünk, annyira fellelkesültünk ettől a módszertől, hogy
az iskolán kívül is szervezni akartunk magunknak saját égetéseket, ezáltal találtunk igazán egymásra”
– meséli Nagy-Szél Boglárka, aki férjével, Szél Róberttel a CriminalCraft tagjaként épp kerámiatábort tart a Szőnyi-ház mögötti domboldalon. „Olyannyira, hogy egyetem alatt és után többen együtt is éltünk. Fent volt a lakás, lent a pincében a műhely, öten cirkuláltunk a két emelet között. Romantikus életmód volt, de tudni kellett menedzselni. Illetve az is kérdés volt, hogyan tudjuk az ott megélteket továbbvinni az egyetem utáni világba, megőrizve a közösséget, de adva neki valami célt” – teszi hozzá Robi, miközben stílusosan kézműves kerémiacsészékbe kávét tölt, hogy aztán az alkotásban elmerülő táborozóktól kicsit távolabb leüljünk beszélgetni.
Ebben az útkeresési időszakban történt, hogy a csapatnak el kellett hagynia a verőcei kemencét, ahol addig művésztelepet rögtönözve akár hónapokat is eltöltöttek közösen alkotva, egymást inspirálva. Egy helyi pártfogójuk, Dunai Adrienne segítségével azonban rátaláltak a Szőnyi-ház melletti, használaton kívüli táborhelyre. Itt lehetőséget kaptak, hogy saját kezűleg rakjanak össze egy fatüzelésű kemencét.
Ahogy Robi visszaemlékszik az építés időszakára: „Intenzív életszakasz volt. A két éve elhunyt Kádasi Éva adta nekünk a kemence terveit – a tanárnő beírta magát a magyar kerámia történetébe. Közösen raktuk heteken át sorról sorra.”
„Akkor már fontos volt nekünk a Robi által is említett közös cél – fűzi tovább a történetet Bogi. – Nem magunknak akartuk megépíteni, hanem közösségi kemencének, amelynek a tüze köré táborokat, kurzusokat, közösségi eseményeket szervezhetünk, hogy minél többekkel oszthassuk meg az alkotás, az égetés, a várakozás örömét, ami által mi is kiteljesedhetünk. A pedagógiai szellem valahogy mindannyiunkban benne van. Csapatszinten csaknem mindenki oktat, ami jó út a saját művészetünk megismeréséhez is. Tele van ráeszméléssel. Ráadásul sokszor magányos dolog az alkotás, annak egy közösségi dimenziója, egyensúlya ez a projekt.”
A közösségnek így lett olyan célja, amely máig összetartja az azóta az ország legkülönbözőbb pontjaira szétszóródott csapatot, na meg persze egy legalább három méter magas kemencéje, amit négy ember sem ér körbe.
Mitől is olyan izgalmas ez a technika? A többség alapvetően elektromos kemencével éget. Áram alá helyezi a készüléket, megnyomja rajta a gombot, majd bizonyos idő múlva kiveszi belőle az elkészült tárgyakat. A fatüzelésű kemencés eljárás ennél jóval komplikáltabb. Eleve útra kell kelni az égetéshez, mert nemcsak térigényes a monstrum, de a folyamat hatalmas hővel és füsttel is jár, így nem lehet bárhol felépíteni és használatba venni. Ha eljutunk a helyszínre, a kemence belsejében a tárgyakat gondosan kis polcszerű elemekre kell pakolni, majd jöhet az építmény befalazása. Ezt követi a kemence begyújtása, ami szintén meghatározott szabályok szerint zajlik. Fokozatosan hevítenek 1300 fokra, ez alapesetben körülbelül tizenhat órát vesz igénybe, de akár jóval tovább is tarthat. „Ezt az ember egymaga nagyon nehezen tudja megcsinálni. Meg kell osztani a feladatokat. Valaki fát hord, más a kemencét figyeli vagy ételt főz. Váltásban vagyunk ébren, és őrizzük a tüzet” – magyarázza Bogi. És hogy miért éri meg ez a sok befektetett energia? Mint mondja,
van az egésznek egy rituális jellege, emellett közösségteremtő esemény és jó buli is”.
A másik tényező a kiszámíthatatlanság. A technika sajátja, hogy a hatalmas lángok szabadon járnak a kemencében. Az, hogy a tűz honnan éri, hogyan színezi a tárgyat, a kerámiák miként takarják egymást, illetve hogy a hamu hova és hogyan rakódik le, alapjaiban határozza meg az alkotás kinézetét. Ezekkel a folyamatokkal hosszú évek alatt meg lehet tanulni együttműködni, de irányítani őket képtelenség. „Hatalmas szerepe van a véletlennek – fogalmaz Robi. – Tudni kell elengedni a kontrollt, az elvárásrendszereket. A helyére az a technikához hasonlóan keleti gondolatmenet kerülhet, hogy a hibának és a véletlennek megvan a maga szépsége és helye a teremtésben. Annak gyakorlására, hogy az ember ebben meglássa az értéket, a fatüzelésű kemence szuper eszköz.”
„Ráadásul mindannyian szeretünk a tűzzel játszani – fejtegeti tovább a technika vonzerejét Bogi –, itt pedig ki van szolgáltatva az ember a tűznek. Tisztelni kell a teremtőerejét, bírni a füstjét, a melegét, és közben adott esetben, mivel a szabadban vagyunk, akár a téli hideget is.
Erős kapcsolatban vagyunk alkotás és égetés közben a természettel. Visszagyökereződik az ember.”
A visszagyökereződés vágya lehet az egyik tényező, ami minden nyáron több tucat gyereket és felnőttet, profi keramikust és kezdőt vonz a CriminalCraft táboraiba. A mázas hetek az önkormányzati erdős telken, az elhagyatott gyerektábor nosztalgikus díszletei között telnek. A meglehetősen nomád körülmények sokszor megnehezítik a csapat dolgát, de a természetközelség, az egyszerűség szépsége hozzá is tesz a hangulathoz.
A foglalkozások központja egy nagy fedett terasz a kemence tövében. A térbe belépve a nap lüktetése is megváltozik. A korongozógép nyugodt berregése madárcsicsergéssel vegyül, a faasztalokon sorakozó tárgyak türelmesen várják, hogy a kemencében felcsapjanak a lángok. Az asztalok körül átszellemült arcú, agyagos kezű, vidám emberek alkotnak. Ha a flow fogalma mellé képet kellene társítanunk, az biztosan egy őket ábrázoló fotó lenne. Nem is zavarjuk sokáig a társaságot, bár legszívesebben mi is kötényt vennénk, és leülnénk közéjük. Ehelyett inkább hagyjuk őket nyugodtan alkotni, és arról kérdezzük a szervezőket, hogyan is építik fel a táboraikat.
„Az egyhetes kurzusokat leosztjuk egymás között. Reggeltől délutánig tart a foglalkozás, vagy estig, ha valakit elkap a lendület – mondja mosolyogva Bori, ahogy magunk mögött hagyjuk a teraszt. – Itt mindenki szabad lehet. Mindennap más technikát tanítunk, például korongozást, lapból építést, marokedény-készítést, amit aztán be lehet építeni az aktuális alkotáshoz, de más megkötés nincs. Mi azt próbáljuk kihozni a résztvevőkből, milyen karakterek is ők. Szeretnénk, hogy merjenek a saját ízlésükre hagyatkozni, hinni magukban, megmutatni, mit éreznek, gondolnak, mi tetszik nekik, mi nem. Itt a természetben felszabadultan a tárgyalkotáson keresztül sok kérdésére választ találhat az ember.”
Kiemelt fotó: a CriminalCraft négy tagja: Szél Róbert, Nagy-Szél Boglárka, Nagy-György Ágnes és Furó Bernadett
