Európa tőlünk tanult, csak mi felejtettük el – magyar futball a két háború között

Szabó, Bíró, Polgár, Lázár…

– vajon mi ez a névsor? Nem fogok azzal dicsekedni, hogy én fejből tudnám folytatni: ez mégsem az Aranycsapat! De nincs messze tőle. Mielőtt bárki utánanézne az interneten – bár nem kétlem, hogy vannak olyanok, akik felismerték, hogy kerülnek ezek a nevek egy felsorolásba – elárulom, itt a magyar kezdőcsapatról van szó az 1938-as világbajnokság döntőjében. Sokatmondó, hogy ezt a névsort talán tizedannyian sem tudják végigmondani, mint Puskás Öcsiék csapatát.

A két háború közötti korszakból a legtöbbünknek valószínűleg csak egy-két név, esemény rémlik. A Titkos–Zsengellér–Sárosi-trió még mondhat valamit, de kár tagadni: a hazai futball ezen időszakát többé-kevésbé elfelejtettük. Pedig ekkor kezdtek a magyar játékosok és edzők külföldre vándorolni – több esetben ismert, nyugati klubok legendáivá váltak. Megjelentek az első vidéki csapatok a bajnokságban, válogatottunk pedig olyan futballnemzetekkel harcolt a világ élvonalában, mint Németország és Olaszország.

Felsorolni is nehéz lenne, mi minden történt ebben a két évtizedben, jelen visszatekintésből például kimaradnak olyan események, mint az 1925-ös spanyolok elleni mérkőzés, amelyen a kor két legkiválóbb kapusa: Ricardo Zamora és Zsák Károly nézett farkasszemet. De olyanokkal is csak érintőlegesen tudunk foglalkozni, mint az Újpest legendás védő testvérpárosa (a „Fogl-gát”), vagy a taktikai innovációk. A cikk így sem lesz rövid, szóval mindenki vegyen mély levegőt hozzá!

Kiépül a Horthy-rendszer: futball a politikáért

Bár a sportsajtó a dualizmus korában is hajlamos volt a negyvennyolcas forradalmat újrajátszani egy-egy osztrák–magyar mérkőzés apropóján, a politika igazán az első világháború után fedezte fel a sportot. Ez egyébként nem csak hazánkról mondható el: Mussolini például fasiszta reklámkampányt csinált az 1934-es labdarúgó világbajnokságból, a nácik pedig nem csupán a futball-, de az autóversenypályákon is igyekeztek bizonyítani „a német felsőbbrendűséget”.

A Horthy-rendszer futballpolitikája mögött két főbb mozgatórugót fedezhetünk fel. Egyfelől: ez az időszak a trianoni revízió szellemében telt. A sportokra ezért általában véve úgy tekintettek, mint egy testedzési lehetőségre, ami végső soron a katonai szerepvállalásra készíthet fel. Maga Bethlen István miniszterelnök fogalmazott a következőképpen:

[A] sport révén erősítsük meg a katonai erényeket, mert eljöhet az idő, amikor próbára tétetik a nemzet. Ezért van szükség arra, hogy a legkisebb falu utolsó viskójában is tanyát üthessen a sport, s pótolja, amit a hadsereg nyújtott számára.

Ez az attitűd érthető volt, hiszen a haderő fejlesztését csak nagyon szűk keretek közt lehetett végezni a trianoni békeszerződés miatt, a sportpolitika így egyfajta lepelként funkcionált, amely mögött a férfinépességet fizikailag fel lehetett készíteni egy háborús helyzetre. Nem véletlen került ez a terület Klebelsberg Kunó kezébe. A kultuszminiszter a sportot mélyen becsatornázta az oktatásba, ezzel pedig nemcsak a két világháború közötti, de a második világháború utáni sikereinket is megalapozta. Az egyik legfontosabb intézkedés az 1921-es testnevelési törvény, amely a településeknek és a legalább ezer főt foglalkoztató vállalatoknak előírta, hogy sporttereket, gyakorlópályákat hozzanak létre.

A futball tehát egyrészt megtette azt, amit a hadseregen keresztül nem lehetett megoldani. Ezenkívül konszolidációs feladatot is ellátott. A tanácsköztársaság réme mindvégig a rendszer szeme előtt lebegett: a munkásságot valahogy depolitizálni kellett, máskülönben visszatér az a bizonyos százharminchárom nap. A futballra ezért úgy tekintettek, mint egy társadalmi szelepre: ha azzal le lehet kötni a munkásosztály figyelmét, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy a jobboldali vezetéshez lojális állampolgárokká váljanak. Ehhez pedig segítséget nyújtott például az előbbiekben említett testnevelési törvény: a nagyvállalkozók némelyike maga építette meg azokat a létesítményeket, ahol a munkásaik a szabadidejüket tölthették.

A szabadidős tevékenységen túl megindult a korszakban a játék professzionalizálódása. 1926-ig hivatalosan kizárólag amatőrbajnokságok voltak hazánkban: elvileg a játékosok nem kaphattak fizetést. A futballistáinkat viszont ekkoriban sem kellett félteni a szegénységtől. A gyakorlatban ugyanis inkább egy álamatőr szellemiség uralkodott a hazai labdarúgás legmagasabb szintjein. A másodosztálytól kezdődően volt úgynevezett meccspénz, a csapatok támogatói pedig a jólismert „szervusz, kérlek” módszerrel gyakran elintézték, hogy magas fizetésű állásokat kapjanak a futballisták. A svindlizéssel és a szürkezónás kifizetésekkel pedig akkoriban is az volt a baj, hogy összességében bizonytalan helyzetet teremtettek.

Részben emiatt, részben a rendszer antiszemita retorikája miatt megindult a magyar sztárlabdarúgók kiáramlása az országból. A kiemelkedő osztrák csapatoknál például a húszas évek első felében 3-4 millió koronát, mai árfolyamon 1-1,3 millió forintot lehetett keresni legálisan. Sokat elmond a játékosmigrációról, hogy az első professzionális osztrák bajnokságot 1925-ben a Hakoah Wien nyerte, soraiban hat budapesti zsidó származású játékossal. Közülük talán a legismertebb Guttmann Béla, aki később a portugál Benfica edzőjeként BEK-et nyert (a Bajnokok Ligája jogelődje), az ő kezei alól került ki például Eusébio.

A professzionális labdarúgócsapatok nálunk 1926-ban jelentek meg: ekkor huszonnégy klub vált hivatalosan profivá. E körbe már beletartoztak a vidékiek, hiszen a PLASZ (Professzionális Labdarúgó Szövetség) országos lefedettségű volt. Az első osztály tíz csapattal indult: kettő volt köztük vidéki: a szegedi Bástya és a szombathelyi Sabaria. A klubok pedig lassan elszakadtak a monarchiabeli egyletjellegtől: cégesíteni kezdték őket. Természetesen itt is megfigyelhető, hogy milyen eltérő társadalmi háttérrel rendelkezett egy-egy csapat: az MTK kft. lett, a Vasas szövetkezet.

A korszak másik fontos fejleménye, hogy megjelentek a hivatalos, nemzetközi klubbajnokságok. Persze távol voltunk a Bajnokcsapatok Európa Kupájától: inkább regionális versengésről beszélhetünk. A mi térségünket a Közép-Európai Kupa foglalta magába, magyar, osztrák, csehszlovák, jugoszláv és olasz klubok vettek benne részt. A magyar csapatok itt sem vallottak szégyent: a professzionalizálódás jót tett a nemzetközi versenyképességnek. 1928-ban a Fradi a döntőben 7:1-gyel ütötte ki a Rapid Wient, egy évvel később az UTE győzedelmeskedett a sorozatban.

A hazai bajnokságokban megjelentek új győztesek. 1930-ban, megszakítva az MTK és a Fradi negyedszázados rivalizálását először tudott nyerni az UTE. Sőt ebben az évben – először – európai szinten megrendezték a Bajnokok Tornáját, ahová tizenhat európai bajnokság legjobb csapatait hívták el. Az Újpest ezt a tornát is megnyerte: a döntőben a Slavia Prahát iskolázták le 3:0-val. A prágaiak hiába álltak fel olyan kiválóságokkal, mint a csatár Antonín Puč vagy a kapus František Plánička – akik négy évvel később világbajnoki döntőt játszottak –, nem tudták átütni a Fogl József vezette védelmet. Az újpestiek a mérkőzés után a „bajnokok bajnokának” nevezték magukat.

Ezzel együtt azt lehet elmondani, hogy a korszak hazai versengéseit a Fradi dominálta: a csapat 1926 és 1941 között hét bajnoki trófeát szerzett. A sikert többek között annak köszönhette, hogy a pénzügyi lehetőségei a legbőségesebbek voltak: a klub költségvetése elérte e félmilliárd koronát, mai árfolyamon a 165 millió forintot. Emellett a politikai beágyazottsága is a zöld-fehéreknek volt a legjobb: a klub elnökeként Springer Ferenc tevékenykedett, aki neves ügyvéd és országgyűlési képviselő volt. Az egyre inkább jobbra mozgó rezsim a Fradit tekintette „nemzeti” klubcsapatnak, ez pedig a szimbolikus térben is leképeződött. A hazai sportsajtóban ugyanis megmaradt az az érzet, ami a Monarchia korában alakult ki: a Fradi képviseli a „magyaros”, „belemenős” erőfocit.

Közben a zöld-fehérek legfőbb riválisait a politika igyekezett féken tartani. A korszak elején az MTK folytatta azon asszimilációs törekvését, amit a Monarchiában is meg lehetett figyelni: nevüket hamarosan Hungáriára változtatták az új rezsim szelleme szerint. A zsidótörvényektől viszont ez sem mentette meg őket. 1939-ben a klubot kormánybiztos irányítása alá vonták, majd a következő évben feloszlatták. A klub vezetői az utolsó szó jogán a Vasas mint antifasiszta klub támogatására biztatták a szurkolókat. Az angyalföldiek a betiltást elkerülték, de 1944-ben ők is kaptak a nyakukba egy miniszteri biztost. Ennek apropóját az szolgáltatta, hogy egy Nagyvárad elleni meccsük baloldali demonstrációvá fajult.

És ha már Nagyvárad: a csapat a második bécsi döntésnek hála tért vissza hazánkhoz, és ha már itt volt, 1944-ben első vidéki csapatként megnyerte az utolsó bajnokságot, amit a világháború idején végig lehetett játszani. Ráadásul nem is kevéssel: a második helyezett zöld-fehér Fradira tizenhárom pontot vert a vidéki zöld-fehér NAC. Sikerük többek közt abban állt, hogy a lokális erőforrásokat kiválóan aknázták ki. A soraikban sok erdélyi és partiumi származású játszott, ők korábban egyébként a román válogatottat erősítették a világbajnokságon. Ilyen volt például Bodola Gyula, akinek szabadrúgásait életveszélyesnek gondolták az ellenfelek.

A válogatott: az olaszok gyorsabban tanultak, mint szerettük volna!

A válogatott számára az osztrákok a Horthy-korban is az egyik legfőbb riválist jelentették. Bár a mérlegünk pozitív maradt velük szemben, az egyik legfájóbb vereséget tőlük szenvedtük el: az 1934-es világbajnokság negyeddöntőjében a sógorok állították meg a nemzeti tizenegyet. A mérkőzést a Nemzeti Sport szerint meglehetősen durva játék jellemezte: a magyar csapatból két embert is leküldött a bíró a pályáról – közülük Markos kiállítása kétséges volt. Az osztrákok így 2:1-re nyertek Bolognában, a tornán végül a negyedik helyet szerezték meg.

 A húszas évek közepére viszont megjelent egy új kihívó: Olaszország. A sikerkovács egyértelműen Vittorio Pozzo szövetségi kapitány, aki a Meazza–Ferrari-duóra építve megalkotta az úgynevezett catenaccio játékrendszert. Már nála megfigyelhető az a szemlélet, amit ma is, időnként túlságosan általánosítva „olaszos” futballnak hívunk: felértékelődött a védekezés és a középpálya, a támadások vezetését pedig három gyors csatárra bízta Pozzo mester. Az olaszok védőmunkája kemény volt, helyenként a sportszerűség határait súrolta, kellemetlen pillanatokat okoztak az ellenfeleknek. A magyar csapat ezt először 1928-ban tapasztalhatta meg. Érdekesség, hogy a Nemzeti Sport már akkor arról írt, hogy az azzurrik felemelkedésében elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar szakemberek.

És leginkább a magyar futballon keresztül vették észre azokat a hiányokat, amelyek nem engedik, hogy a leginkább vágyott győzelmeket kivívják. Azzal az idővel esett össze, amikor nálunk százával vették kézbe a játékosok a vándorbotot a tarthatatlan, keserves hazai viszonyok miatt. […] Több, mint másfélszáz magyar játékos és tréner szóródott szét Itália földjén és tanította, iskolázta éveken át a nagyszerű olasz anyagot.

A futballvándorok közül talán a legkiemelkedőbb sikereket a „tanár úrnak” becézett, korábban MTK-s Károly Jenő érte el Olaszországban. 1926-ban a Juventusszal olasz bajnokságot nyert, fiai pedig az 1928-as római mérkőzésen az olasz védelem alapját jelentették. Ez a meccs egyébként az új olasz nemzeti stadion, a Stadion Nationale megnyitója volt. A politikai nyomás erős volt a vendéglátókon: mint említettük, Mussolini a fasiszta propaganda tengelyébe helyezte a labdarúgást, így kérlelhetetlenül győzelmet várt. Bár a Duce nem volt jelen a mérkőzésen, miután a magyar válogatott 0:2-re vezetett a félidőben, tolmácsolták üzenetét az olasz csapatnak:

Így nem lehet tovább folytatni, mert szégyent hoztok Itáliára!

A játékosok pedig komolyan vették az üzenetet: fordítottak, és végül 4:3-ra nyertek. Bár az olasz feltámadás figyelemre méltó, nem lehet eltagadni, hogy a squadra azzurrát a kétes bírói döntések is segítették. A Nemzeti Sport beszámolt arról, hogy a játék mennyire eldurvult a második félidőben:

Most következik a meccset eldöntő katasztrófa: Bukovit felrúgják. Ez azonban a tribünről nem látszik s a közönség csak annyit észlel, hogy a magyar centerhalf mind jobban és jobban esik vissza. Közben aztán Bukovit mégegyszer faultolják úgyannyira, hogy sérülése erősödik, sőt Bukovi egyik fogát is kirúgják.

A bírói részrehajlás nem volt példa nélküli a korszakban: gyakran előfordult, hogy a hazai csapatot enyhe ítéletekkel segítették. Akárhogy is: e mérkőzés után az olasz válogatott a magyar csapat nemezisévé vált: dominanciájuk még az 1938-as világbajnoki döntőben is kitartott. Ez volt az első alkalom, hogy hazánk válogatottja eljutott a fináléig, azonban az azzurrikkal nem tudtunk mit kezdeni, Pozzo fiai 4:2-re nyertek. A Nemzeti Sport arról írt a mérkőzés után, hogy az olaszokat már tizenhárom éve nem tudjuk megverni. Az igazsághoz tartozik, hogy az olasz csapat akkoriban tényleg a világfutball legjobbja volt: négy évvel korábban is ők diadalmaskodtak a világbajnokságon. A Nemzeti Sport beszámolója szerint:

Ha van is valami keserű íz a szánkban, az a nagyratörés, a nemes ambíció kielégítetlen érzéséből fakad. De alapjában véve sikert kell még itt a végső nagy küzdelem krónikájának első soraiban is megállapítanunk!

És igen: a franciaországi világbajnokságon olyan csapatok kerültek a vert mezőnybe, mint Brazília vagy Németország, amely az anschlussolt Ausztriával kiegészülve tényleg az egyik főesélyesnek számított – aztán meglepetésre már az első fordulóban elvérzett Svájc ellen. A magyar csapat könnyű ágon jutott a fináléig – legkeményebb ellenfele az elődöntőben Svédország volt –, de aztán a döntőben tartalékosan állt fel. A középfedezet posztjáról például fájóan hiányzott a Hungária játékosa, Turay József, aki a mérkőzés előtt jelentett beteget: őt Szűcs György helyettesítette. Bár a nemzeti tizenegy nagyot küzdött –Titkos góljával még egyenlített 1:1-re, majd Sárosi révén szépített 3:2-re –, a végén nem lehetett kérdés, hogy a jobbik csapat nyert. Giuseppe Meazza, a csapatkapitány megérdemelten emelhette magasba a Jules Rimet-kupát a Stade Olympique de Colombes közönsége előtt. Ha valaki a mérkőzés összefoglalójára kíváncsi, az alábbi videón megtekintheti olasz kommentárral:

A Horthy-korszakból még egy rivalizálást érdemes kiemelnünk: Németország szintén a kontinentális futball elitjébe tartozott. A Nationalelf történetét ekkoriban beárnyékolta a politika: a náci rezsim hasonlóan tekintett a sportra, mint Mussolini. Az egyik legfontosabb meccsünkről sem lehet úgy megemlékezni, hogy ne tárgyaljuk az esemény politikai hátterét. 1936. március 15-ét írunk: az Anschluss még nem valósult meg, a nácik éppen olimpiarendezésre készülnek, a hazai vezetés pedig kacsintgat a fasizálódás felé. A budapesti meccsre kivonult a magyar politikai elit színe-java, többek közt Gömbös Gyula miniszterelnök. A Nemzeti Sport az alábbi jelenetet rögzítette a mérkőzés előtt:

Ezután érkezik Gömbös Gyula miniszterelnök, Somogyi Béla kir. közjegyző társaságában, aki az érkező Bornemisza Géza [kereskedelem- és közlekedésügyi] miniszterre mutatva így szól németül Schnurréhoz [követségi tanácsos]:

– Gyülekezik az egész magyar kormány, valamennyien egykori futballisták. Te mit játszottál, Géza?

– Bekk voltam, – feleli Bornemisza.

– Én csatár – mosolyog Gömbös. – Jobbösszekötő.

A miniszterelnök tehát saját magát bennfentesnek írta le a labdarúgás világában. A tudósítás szerint a mérkőzés pontos eredményét is megtippelte a félidőben: Gömbös jóslata 3:2 volt. És valóban: negyvenöt perc után még 1:1-re állt a meccs, aztán a második félidőben először a németek szereztek vezetést, de végül Cseh és Sárosi góljaival fordítani tudtunk.

A tudósításon egyébként érezni a németek felé való közeledést. Egyáltalán nincs már nyoma annak az attitűdnek, ami a Monarchia idején az osztrákokkal és a németekkel szemben megjelent a magyar sportsajtóban. Itt nem egy unalmas, kombinatív technikát játszó csapat képe rajzolódik ki: a „taktikai fejlettséget” már egyenesen „futballművészetnek” nevezi a Nemzeti Sport. A mérkőzés után is kiemelik a német rendezettséget:

A német öltözőbe nyugodtan jönnek be a játékosok. Alig egy-kettő látszik közülük fáradtnak. Most már beszélnek. Megindul a vita. […] De ez a vita is olyan csendes és nyugodt, mintha csak arról beszélnének, hogy kávét vagy csokoládét isznak-e majd uzsonnára.

A magyar labdarúgást a Horthy-korszak utolsó éveiben kétségkívül elragadta az a politika, amely végsősoron világháborús vereségünkhöz vezetett. A klubcsapatok ellehetetlenítése, a sport propagandacélú felhasználása mind beárnyékolja az időszakot. A vesztes háború után nem kellett sokat várnunk a sportélet feltámadásához. A londoni és a helsinki olimpia kétségkívül a legsikeresebbek hazánk történetében. 1952-re pedig felbukkant a híres Aranycsapat is. Amelynek történetét lassan unásig ismerjük.