Építsük fel a saját családi legendáriumunkat!

A meséi kis főhőse, Borka arra biztatja a nézőket, olvasókat, hogy ismerjék meg a családi történetüket. Önt mikor lett kíváncsi a nagyszüleiről, dédszüleiről szóló történetekre?

Kicsi koromtól érdekelt a családunk története. Kíváncsian kutattam kik vagyunk, honnan jövünk. Gyakran kérleltem a nagymamámat, hogy lapozgassuk együtt a régi fényképalbumokat. A fényképek mellett sok szép vagy fájó emléket őrző régi tárgyat mutatott, és közben mesélt. Kamaszkoromra ez a természetes kíváncsiság erős vággyá változott, talán hogy családi történetekkel tölthessem be az űrt, mely korán elvesztett édesapám halálával keletkezett. Mikor a nagymamám is meghalt, megértettem, milyen fontos, hogy addig kérdezzünk, amíg lehet. A dokumentumfilmes képzésen az Amizoni című vizsgafilmem is a családi emlékekről szólt.

Gurmai Beáta író, forgatókönyvíró és rendező 

A szülővé válás hogyan hatott a családi múlthoz való kapcsolódás igényére?

Amikor megszülettek a lányaim, rájöttem, hogy fiatal szülőként már a mi feladatunk, hogy kiválasszuk, hogy a gondosan összegyűjtött nemzedéki tudásból – a családi legendáriumból – milyen mintákat rajzolunk újra és miket adunk tovább a gyermekeinknek.

A nemzedéki tudás alatt nem különleges, nagy dolgokra gondolok. Napi rutinokból, gesztusokból, családi sztorikból, értékválasztásokból áll össze az a minta, amit továbbvihetünk, tovább hímezgethetünk a saját életünkben.

A férjemmel huszonhárom éve hímezzük együtt a saját „varázsruhánkat”, most már a négy gyermekünkkel. Vannak fényes ünnepeink saját és hozott receptekkel, saját és hozott tradíciókkal. Fontosnak tartjuk a közös étkezést, az évi túrázásokat a hegyekben. A férjemmel bevezettük a hétvégi olvasó félórát, és a pakoló húsz percet, ami még a nagykamasz lányainkkal is működik. A lényege, hogy együtt – egy időben, egy helyen – csináljuk, mert a közös élmények, akár a feladatvégzés hatalmas erővel bírnak akkor is, ha azok a leghétköznapibb tevékenységek.

A kamaszokat viszont nem mindig könnyű bevonni a közös tevékenységekbe.

Nem bizony, de apró trükkök is sokat segítenek. Amikor például azt szeretném, hogy a lányaim kijöjjenek hozzám a konyhába, azzal hívom oda őket, hogy tegyenek be nekem valami zenét, és csak legyenek velem, hogy ne legyek egyedül. Utána már ott ragadnak, segítenek, de nem is ez a legfontosabb, hanem hogy elkezdenek mesélni. Krumplipucolás, pingpongozás, zoknipárosítás, kirándulás – a kulcs, hogy együtt csináljuk, és közben beszélgessünk, meséljünk.

Négy lány édesanyja, és említette, hogy Borka a család ötödik gyerekévé vált.

Igen, a Borka-mesékbe igyekeztem mindazt a nemzedéki tudást, amit én örököltem, és mindazt a szülői tapasztalatot, amit a férjemmel szereztünk bemutatni olyan ismert és új témákon keresztül, amelyek mindenkit érdekelhetnek, érintenek. Hagyományos értékeket igyekeztem mai köntösbe – varázsruhába – öltöztetni. A Borka és a varázsruha című rajzfilmsorozat született meg először, egész pontosan a Veszekedő szülők című epizód, amelyet további tizenkét rész követett. És szeretnénk folytatni a sorozatot, hat új epizód forgatókönyve már elkészült.

És ki is Borka?

Borka egy kíváncsi kicsi lány, akinek van egy ükmamától örökölt, hímzett varázsruhája, amely segít. Lehet az a sötéttől való félelem, a Dédi elvesztése, az irigység legyőzése, vagy a bocsánatkérés nehézsége. Az új forgatókönyvek között olyan témák is szerepelnek, mint pedálul a valóság és a virtuális valóság közötti különbség, az udvariasság fontossága és tervezünk egy rendrakós részt is. Ebben egy ritmusos, rendrakós dal mellett arról is szó esik, hogy mennyire fontos a napi rutin, illetve, hogy akkor lesz igazán rend a környezetünkben – és a lelkünkben – ha nemet tudunk mondani az eldobható, szükségtelen tárgyakra és a hamis, felesleges vágyakra.

Milyen szerepet játszik a mesékben a sokat emlegetett varázsruha?

Borka a családi történeteken keresztül találja meg a megoldást a problémáira. A mesében a generációs tudás jelképe a családfával díszített varázsruha. A varázslatban a ruhán lévő piros családfa óriásira nő, és Borka fel tud kapaszkodni a fára, melynek ágai a varázslatot rejtik. A főhős – és vele együtt a néző – a levelekben látható emlékjeleneteken keresztül kukkant bele Borka őseinek történeteibe…

Miért fontos, hogy a gyerekek megismerjék az előző nemzedékek történeteit?

A családi legendárium tesz minket azzá, akik vagyunk, a történetek segítenek abban, hogy meghatározzuk a helyünket a világban. Ha tudjuk honnan jöttük, könnyebb lesz megfogalmaznunk, hogy merre tartunk.

A szüleink, nagyszüleink, dédszüleink továbbörökített történetei hozzánk tartoznak, kapaszkodót jelentenek az életünk során, az elődök által megélt örömök és bánatok, sikerek és kudarcok tapasztalata erősebbé és magabiztosabbá tesz minket.

Borka ezekben a történetekben lát jót is és rosszat is, hiszen a rosszból is lehet tanulni, így amikor visszatér a valóságába, az adott emlékjelentben megszerzett tudás segít neki megoldani az aktuális problémáját.

Hogyan segítenek az emlékjelenetek Borkának és a mesét néző gyerekeknek?

Borka az emlékjelenetekből nem csak tanul, hanem arra is rádöbben, hogy nincsen egyedül. Ez egy nagyon erős „aha” élmény.  A Borka fél a sötétben epizód végén Borka csodálkozva és örömmel kérdezi az anyukáját: „Te is féltél, amikor kicsi voltál?” A szülőkkel, nagyszülőkkel közösen megnézett Borka-epizódok után a gyerekek is feltehetik ezeket a kérdéseket.  

A szülők, nagyszülők pedig mesélhetnek saját élményeikről, megoszthatják saját megküzdési módszereiket, a gyerek pedig érezheti, hogy egy olyan közösen átélt – és legyőzött – dolog, mint a sötéttől való félelem is lehet kapocs a családon belül.

Mindezek a történetek, hagyományok „varázsruhába öltöztetik”, beburkolják, erősítik a gyerekeket, aki ezáltal könnyebben megtalálják a helyüket a családban és azon keresztül a világban. Ma már ritkán élnek együtt nagycsaládok, ezért különösen fontos, hogy éreztessük a gyerekekkel, hogy ez a múltba nyúló családi háló létezik, körül veszi és védi őket.

Sokszor halljuk, hogy a nagyszülők és unokák generációja olyan messzire került egymástól, hogy már kommunikálni se tudnak.

Igen, ebben próbálunk segíteni a Nagyi, mesélj! című naplóval. A kötet ötletét az adta, hogy amikor Franciaországban éltünk, nagyon hiányoztak a nagyszülők, ezért a lányaimmal rengeteg kérdést írtunk össze nekik. Ebből született a kitölthető családi emlékkönyv, amelyben a nagyszülők az emlékeiket oszthatják meg az unokákkal. Borka minta a gyerekneveléshez, inspiráció a kérdezéshez, meséléshez.

Van kedvük, idejük a nagyszülőknek a kérdések megválaszolására?

Ez nagyon sok mindenen múlik. Vannak olyan nagyszülők, akik nagy örömmel és tettrekészen fogadják a könyvet, úgy élik meg a kérdéseket, mintha tágra nyitnánk az emlékeik számára egy ajtót. A férjem édesanyjától például úgy kaptuk vissza a kötetet, hogy nemcsak teleírta, teleragasztotta apró emlékekkel, de írt még mellé egy külön füzetet is. De azzal is tisztában kell lenni, hogy nem mindenki áll neki rögtön kitölteni a könyvet. Fontos, hogy empatikusan álljunk a kérdezetthez.

Találjuk meg a megfelelő pillanatot, helyszínt, módszert, amivel kinyithatjuk az emlékei lezárt ajtaját. Lényeges az is, hogy érezze, a saját tempójában nyílhat meg, illetve hogy nem fogjuk erőltetni, hogy fájdalmas emlékekről beszéljen, ha nem akar.

Az én generációmból sokan rosszallóan vagy szomorúan mondják, hogy „nekem anyukám ilyenekről sosem mesélt”. És azt hiszem, valóban keveset beszélgettek, de ez nem az ő hibájuk. Ez volt az általánosan elfogadott. A mi szüleink, – a mai kamaszok nagyszülei – az „elhallgató generációhoz” tartoztak. Ebben nőttek fel, nemcsak a kommunizmus miatt, hanem mert a családokban tradicionálisan nem volt szokás a megosztás, rengeteg dologról nem beszéltek, nem is illett beszélni.

Ezzel szemben mi, a mai kamaszok szülei, fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk, megosszunk.

Igen, a mi generációnk – erős paradigmaváltás után – kibeszélő, analizáló generáció lett. Nem jobb, csak más. A gyerekeink, de igazából a nagyszülők szempontjából mégis fontosnak tartom, hogy az „elhallgató generációba” tartozó nagyszülők, akár történeteik megosztásával kapcsolódni tudjanak az unokákhoz. Szülőként segíthetjük ezt a kapcsolódást, akár a Nagyi, mesélj! könyvvel és olyan helyzetek teremtésével, amelyek kinyitják azt a bizonyos ajtót.

Saját tapasztalatból tudom, hogy közös gyerekkort megélt idős emberek találkozójának megszervezése például biztos recept. A nagylányom, aki régóta próbálta faggatni a nagymamáját, ámulva mesélte, hogy a nagyiból a minap – ritkán látott nagybátyjával találkozva – csak úgy dőltek a gyerekkori történetek.

A kamaszok egyébként nagyon találékonyak. A legkisebb lányom kitalálta, hogy rendszeresen felolvas anyukámnak. Olyan könyvet választott, a Kisasszonyokat, amely a nagyinak is nagy kedvence volt fiatalkorában. Nagyi és a kislányom is boldog, a régi olvasmányélmény a múltidézéshez is varázsszer. Nagyi mesél…

A Borka-mesékhez kapcsolódóan született két könyv is: a Borka könyve és a Borka és a varázsállatok.

Örülök, hogy Borkához könyv formájában is tudnak kapcsolódni a kis rajongók. A Borka könyve beszélgetős könyv lett, sok-sok érdekességgel, kérdéssel a családról, illemről, kibékülésről. A Borka és a varázsállatok pedig a Borka-rajzfilmepizódokból megismert állatkák szájába adott varázsversikék segítségével tanít szépre, jóra. Lekvár, a kis varázsbocs például arra, hogy „a bocsánat varázsszó, s ha kimondod, te is lehetsz varázsló”. A hét minden napjára jut egy versike és egy kis varázslat, de vannak a könyvben jócselekedetek és jóságszínező is.

Hiszem, hogy szülőként fontos feladatunk, hogy kereteket adjunk a gyerekeknek, mert a keretek, a szabályok biztonságot adnak, ami különösen fontos a mai bizonytalanságokkal teli világunkban.

Fontos azért is, hogy megtanítsuk nekik a szabályokat, és persze jó példával meg is mutassuk nekik, mert ezek segítik a békés együttélést. Tanítgassuk, terelgessük őket játékosan. Szeressünk jól, szeressünk okosan. Ebben is segít ez a kis könyv.

Fontosnak tartotta, hogy a rajzfilmsorozat mellett könyvek is szülessenek?

Igen, szeretném, ha a rajzfilmsorozat történetei is megjelennének majd könyvben, egyrészt mert sok kis rajongó várja, másrészt mert fontosnak tartom, hogy a lehető legkevesebb időt töltsék képernyő előtt a gyerekek – és azt a keveset lehetőleg válogatott tartalmakat nézve. Meglepő és szomorú, hogy a szülők közül még mindig milyen sokan nincsenek tisztában a képernyő előtt töltött idő káros voltával – pedig kutatások sora születik a témáról.  Akik tudatában vannak a veszélynek, azok közül sokan makacsul tagadnak. Olyanok vagyunk, mint az alkoholisták: függők vagyunk, de magunknak sem valljuk be. Valójában az egész piciket egyáltalán nem lenne szabad képernyőhöz engedni, és utána is csak nagyon fokozatosan, szűrt tartalmakkal.

A kamaszokat sem kellene szülőként ebben magukra hagynunk, hiszen a kialakulatlan személyiségű gyerek nem tud szembeszállni – és valljuk be sokszor mi felnőttek sem – azokkal a folyamatos és profi szilícium-völgyi fejlesztésekkel, amelyek célja, hogy minél hosszabb ideig maradjunk a képernyő előtt, és fogyasztóvá váljunk.

Legyünk nyitottak arra, hogy mit néz a kamasz, beszélgessünk vele, kérdezgessük, és emellett, amíg lehet, korlátozásokkal segítsük, és főként alternatívákat kínáljunk neki a képernyőidő helyett: hobbit, cserkészetet, sportot, túrázást, bármiféle közösségi tevékenykedést.

A mai szülők már csak a gyerekkorukból emlékezhetnek a közös tévénézés élményére.

Igen, a fogyasztói lét a közös képernyőnézés élményétől is mind inkább megfosztja a családokat. Mindenből túl sok van. Mindenkinek külön szobája, külön képernyője, külön sorozata. A profi fejhallgatók korában elmaradnak a hosszú utazások beszélgetései, a közös éneklések, a közös zenehallgatás is. Ebből sem lesz közös nyelv, kollektív emlék, hiszen azt sem tudjuk, mit hallgat a másik a fülhallgatóján, mit néz a képernyőjén.

Hogy látja, milyen a gyerekfilmek választéka?

Az a tapasztalatom, hogy nagyon kevés olyan minőségi film van, amit jó szívvel mutathatunk meg a gyerekeknek, és az a kevés elveszik a szüretlenül nagy kínálatban.

Hatalmas a szülők és az alkotók felelőssége, hogy olyan tartalmat mutassanak és gyártsanak, ami valóban a gyerekeknek való. Sokszor készülnek olyan rajzfilmek, amelyek valójában az egész családot akarják kiszolgálni, félelmetes forgatókönyvvel, karakterekkel, felnőtteknek szóló poénokkal, amit a gyerekek nem értenek, és összezavarja őket, hogy miért nevetnek rajtuk a szülők.

Borkát olyannak álmodtam meg, és a visszajelzések alapján olyan is lett, amit valóban együtt nézhet a család, mert úgy szól a felnőttekhez, hogy azzal nem zavarja meg vagy ijeszti meg a gyerekeket. Borka generációs rajzfilm, egyrészt mert a lassú vágások és témák miatt bátran nézhetik a legkisebbek is, másrészt mert igyekeztünk többrétegűvé tenni, főként az emlékjelenetek képi és zenei világa tele van idézetekkel.

A mai szülők sok kihívással néznek szembe, számukra is nyújtanak fogódzót a Borka-mesék?

Igen, sok visszajelzést kapunk erről. Én gondosam gyűjtögetem a rajongói üzeneteket, a kis Borka-rajongokról kapott fényképeket. Szerencsére jó sok van. Számomra ez a legnagyobb öröm. A férjemmel jegyesoktatást is tartunk – ez is gazdagító, jó közösségi élmény. Kaptam egy üzenetet egy fiatal édesanyától, hogy a férjével a mi jegyespárjaink között voltak, emlékeztem rájuk. Leírta, hogy mindketten nehéz családi körülményekből jöttek, nem sok jó mintát hoztak otthonról, de nagyon sokat kaptak tőlünk a jegyesoktatás által. Azóta pedig, hogy megszülettek a gyerekeik, felfedezték a Borkát, és onnan gyűjtik azokat a mintákat, megoldási módokat, amiket a saját kis családjukban szeretnének használni. Amikor pedig arról írt, hogy rendszeresen használják a Veszekedő szülők megoldási módját – a dédpapa táncra perdíti a zsörtölődő dédmamát –, mert nekik is nagyon bevált ez a kimozdítás, azt éreztem, hogy ez tényleg csoda.

Borka-relaxáció: