„Hát ez valami csoda volt! Parádés!” – mondta a férfi a nőnek, miközben ruhatári jegyüket szorongatva a kabátjaik felé araszoltak. A nő csak egy sokatmondó „Ugye megmondtam?!” pillantással válaszolt. Míg a kabátokhoz jutottak, megbeszélték, hogy ez a vígszínházi Liliomfi teljesen más, mint a Makk Károly-féle film volt, pedig ugye a Darvas Iván! Teljesen más, egyeztek meg, de legalább olyan jó.
Lehet, hogy ez az asszony is látta néhány éve azt a Liliomfit, amelyet szintén ifjabb Vidnyánszky Attila rendezett, és a Budaörsi Latinovits Színházban vitték színre, pályájukat kezdő tehetséges fiatalokkal? Olyan jó volt, hogy alig lehetett levenni a műsorról. Mert aki azt látta, erre is kíváncsi, az biztos.
Ifjabb Vidnyánszky Attila mára a kortárs színházművészet egyik legjelentősebb alkotója lett, pedig épp hogy elmúlt harmincéves. Most is egy elsöprő, feszesre húzott, a legapróbb részletekig megkomponált, pontos és jelentős előadást hozott létre. És ez is a színházról szól. Arról, hogy akinek a színjátszás a szenvedélye, a hivatása, aki ebben tud szolgálni és megmutatkozni, az tudjon játszani. Önfeledten és fegyelemmel, szívvel, lélekkel, mestersége eszköztára minden elemét bevetve, csakis a szakma szabályai szerint. Mert a színpadon szinte semmit nem muszáj komolyan venni, szabad bohóckodni, ötletek után iramodni, rögtönözni és próbálkozni, mégis így ez az egész a világ egyik legkomolyabban vehető varázslata.
A darab szövegét ezúttal is, mint a sokat emlegetett budaörsi előadásét Vecsei H. Miklós igazította a mai néző számára élvezetessé, a rendező pedig minden színészt megajándékozott a brillírozás lehetőségével. Tegyük hozzá: mindenki él is vele. Pedig elég meglepő választás volt a címszerepet Keresztes Tamásra bízni, de csak az első pillantásra. A Katona József Színház művésze rövid időn belül másodszor kapott nagy lehetőséget a Vígtől – ő rendezte a Pinokkiót –, és szerethető, meggyőző Liliomfit formál. Szilágyi Csengéről rég tudjuk, hogy nagy eséllyel léphet majd a nagy vígszínházi színésznők nyomába, most is kiváló arányérzékkel, sok humorral formálja meg Kamillát. Rudolf Péter Szilvai professzorként, Hegedűs D. Géza Kányai fogadósként remekel. Amikor Hegedűs D. színre lép, felrobban a nézőtér, annyira eltalált a maszkja, a testtartása, az egész komótos figura.
A budaörsi előadásban – muszáj visszatérni időnként hozzá, amúgy az internet bugyraiban megtalálható a felvétel – Gyöngyösi Zoltán fergetegesen játszotta Kányait, most Gyuri pincért alakítja hasonló színvonalon. Varga-Járó Sára Erzsikéje telitalálat, Ötvös András Szellemfije a legkellemesebb meglepetés, és Zoltán Áron is több nyílt színi tapssal teljesíti az ifjú Schwartz szerepét.
Élő zene, példás poénsűrűség, szünetben a színpadon lángost sütnek és zsíros kenyeret kennek, Gyuri és Erzsike azzal kínálja a nézőket. A darab végén van egy kis királydrámát idéző lövöldözés, vérbeli komédia, és a hatalmas taps előtt elhangzik mindegyiküktől külön a tételmondat:
„Én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez.”
Amikor Szigligeti Ede ezt a darabot írta, sok teátrumban még vaskályha állt a nézőtéren, és előadás közben a nézőknek kellett tenniük a tűzre, ha lehűlt a levegő. Lehet, hogy az emberek tojással fizettek a jegyért, a lényeg, hogy részesei akartak lenni a ritka ajándéknak. Nézték és hallgatták a történeteket, a színészeket. Más nem számított. Más ne számítson.
Kiemelt kép: Vígszínház / Dömölky Dániel
