Aki a hazai néptánc- és népzene világát követi és szereti, annak a csutorás szó biztosan ismerősen cseng. A Csutorás Együttes 1978-ban jött létre, és nemzetközi népzenei és néptánctábora 1985 óta fontos találkozási pont. A hazai népzenei mozgalomban kitüntetett szerepet játszó zenekart 1983-ból, a Ki mit tud? döntőjéből is sokan ismerhetik. A zenekart a többnyire kerek, lapos, fából készült kulacsról nevezték el, amelynek mesterei a csutorások voltak. Még az is lehet, hogy szüleink, nagyszüleink dísztárgyai között is lapul egy-kettő a polcokon.
A csutora szó inkább a Dunántúlon és a Felvidéken, a kulacs az Alföldön ismert, itt szőrös csikóbőrrel borították. A dió- juhar- és tiszafából készült egyedi darabokat faragással és bőrrátéttel díszítették, és főleg ünnepekkor használták. Különleges fajtája volt a betyárcsutora, ez belül kettő-négy rekeszre volt osztva a különféle italok számára, a száján forgó csap elfordításával vagy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. A 18–19. században a nagy hadi rendelések és a fakulacs népszerűsége lendítette föl az esztergályosságnak ezt a speciális ágát, melynek súlypontja a Dunántúlon volt.
Ébner Sándor A veszprémi csutorás mesterség című tanulmányában a múlt század harmincas éveiben már kihalófélben lévő kismesterségként ír róla, de akkor még, száz évvel ezelőtt a szerző tudott egy Veszprémben dolgozó, 77 éves csutorásról, Illikmán Györgyről.
A csutora készítéséhez a legfontosabb munkaeszköz a lábbal hajtott, szíjmeghajtású esztergapad volt, amely a középkortól vált elterjedtté. A csutorás különféle vésőket is használt, a belső rész kidolgozásához pedig a legfontosabb a hosszú, horgas élű kotróvas volt. Ezzel szedte ki a csutora belsejét az oldalán képződő korong alakú nyíláson át, amelyet a végén egy kör alakú lappal zárt be, ezt hívták a csutora fenekének. Olvasztott viasz és gyanta keverékével öntötték ki a csutorát, hogy a folyadék ne szivárogjon ki belőle.
„A közönséges boroscsutorát pógáremberek veszik, uraknak díszesebbeket készítenek, amit faragó emberekhez küldenek kifaragtatni. Most Rátóton van egy ilyen csutorafaragó-ember. Mai vásárokon már alig van kelete a csutorának, s az öreg Illikmán Györggyel kivész a mesterség Veszprémben, ahol a csutorások ősi fészke volt. A céh megalakulásakor, 1734-ben, 14 jó magyarnevű mester dolgozott” – írja Ébner száz évvel ezelőtt, ennek a szép magyar mesterségnek az eltűnéséről.
Pár évvel később Nagy László a csutora magyarországi elterjedését és érdekes európai múltját mutatja be a Dunántúli Szemlében. „Ezt a XVIII–XIX. században, különösen a Dunántúlon tömegesen készített, de a századfordulón mindinkább kikopott kézművesipari terméket emelte a legújabb idők népies romantikája a jellegzetesen nemzeti díszedény piedesztáljára, és tette ünnepi megnyilatkozások, idegenforgalmi megmozdulások divatos exportcikkévé. A facsutora kétségkívül egyik jellegzetes italtartó edénye volt a pásztorkodó, vadászgató és szekerező magyar népnek, megihlette faragó embereink díszítő fantáziáját.”
Nagy a veszprémin kívül megemlíti még a kanizsai és a miskolci csutoráscéheket is. A veszprémi volt a legjelentősebb, első céhlevele 1734-ből való. Ahogy írja, mint a monarchia hadseregszállítója húsz év alatt 368 ezer hadicsutorát állítottak ott elő. Nagy szerint először a 14. századi Képes krónika írója és festője, Kálti Márk írta le és ábrázolta a magyar földre került csutoraformájú edényt. Amikor a Szent Koronát Ottó herceg Magyarországra hozta, az ellenség miatti félelmében bezáratta egy flaskóba („fecit illam includi per artem tornatoriam in fiasconem”). „Midőn pedig híveivel az éjtszaka csendjében az országúton lovagolt, melyen sok vadász ment keresztül, véletlenül a nyereg szíjáról, ahová a flaskó mint valami boros edény (quasivas vinarium) hozzá volt kötve, anélkül, hogy valaki meglátta volna, kioldódva leesett.” Nagy szerint egy alemann eredetű facsutora lehetett ez az esztergályozott borosflaskó, aszimmetrikus falai között, az oldalán szabályszerűen vájt nagyobb nyíláson keresztül jól beférhetett a Szent Korona.
Forrás: Keszthely, Balaton Múzeum / Magyar Nemzeti Digitális Archívum
Ezeknek a többnyire szimmetrikus oldalnézetű, négy kis lábon álló kupakos facsutorák őshazája valószínűleg a Földközi-tenger vidéke volt, és balkáni szláv közvetítéssel jutottak el hozzánk. Nagy László kutatásai szerint feltehetőleg már az óbolgár korban, tehát az alemann és frank csutorák kialakulásával egy időben bukkannak fel e nyugati edényekhez meglehetősen hasonló féloldalas bolgár agyagcsutorák. Maga szó is délszláv közvetítésű jövevényszó. Nagy a valószínűsége annak, hogy e csutorafajta elnevezésével együtt a Balkánon a 17. században alakult ki, és utána kerül át Erdélybe és a Dunántúlra. Csutora szavunk 1703–1704-ből ismert, oszmán–török eredetű, a tárgy és a név ismert a délszláv, román, szlovák, cseh és ukrán nyelvekben is. Kulacs szavunk a szlovénban, csehben, szlovákban és a huculok szókincsében fordul elő.
Sorozatunk előző részében a gombkötők világát mutattuk be:
Mit csinált a paszományos és a gombkötő? | Magyar Krónika
Ma, a műanyag gombok és cippzárak idején nehéz elhinnünk, hogy egykor a gombokat mesterek készítették. Még védőszentjük is volt. Egyszervolt szakmák sorozat …
Felhasznált források:
Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai Kiadó, 1977
Ébner Sándor: A veszprémi csutorás mesterség, Ethnographia, XLIII. évf., 1932, 2. szám
Nagy László: A csutora. Dunántúli Szemle, 1940
Takács Lajos: A betyárcsutora. Néprajzi Értesítő, 1956
