1972. május 6-án kisebb csődület támadt a Liszt Ferenc téri Könyvklub (ma: Írók Boltja) nagy üvegablakai előtt. Bent táncolnak?! Fényes nappal?! Igen, táncoltak, fényes nappal. Ez volt ugyanis a legelső táncház, a 2012 óta a hungarikumok közé tartozó mozgalom első eseménye.
A meghívottakat pálinkával fogadták, ahogy illik, és kitették Korniss Péter Széken készített egyik fotóját, egy szalmakalapos legény portréját. Sebő Ferenc, Éri Péter és Halmos Béla húzta a talpalávalót a zárt körben meghirdetett eseményen, ahová meghívták Nagy Lászlót, Szécsi Margitot, Weöres Sándort és Csoóri Sándort. Rögtön az elején valaki összetörte Halmos hegedűjét, így az élőzenére kicsit várni kellett.
Aztán elkezdődött a tánc. És látva a kintről sóváran kíváncsiskodókat, arra jutottak, hamarosan nyilvánossá teszik ezeket az alkalmakat, megnyitják a kapukat, és megtanítják az embereknek a Széken látott, lejegyzett, lerajzolt páros táncokat, a négyest és a férfitáncokat. Úgy, ahogyan az Széken történik.
A magyar néptánc történetének két kitüntetett pillanata van. Az egyik, amikor felkerült a színpadra (1940-50-es évek), és mindenki megcsodálhatta, a másik, amikor lekerült a színpadról, vissza a saját közegébe. Pontosabban értő, lelkes, elhivatott fiatalok közé, akik zömében városi értelmiségiek, egyetemisták voltak. Ilyen sem volt sehol a világon, hogy a népi kultúra iránt városlakó fiatalok kezdjenek érdeklődni. Elmentek Erdélybe, betértek Székre, és földbe gyökerezett lábbal nézték, hogy ott az idő mintha kétszáz éve megállt volna. Halmos Béla és Sebő műegyetemisták voltak, Martin György, Timár Sándor, Novák Ferenc és a többiek pedig eltökélték, hogy a néptánc igazi arcát akarják megkeresni és felmutatni. Kodály és Bartók szellemében.
Figyeltek, jegyzeteltek, ha tehették, filmre vették a táncokat, és ahogy a nyelvet mondatokra, szavakra és hangokra lehet bontani, úgy fejtették vissza a táncokat a mozdulatokig. Így értették meg a szabályait, majd felállították a „nyelvtani rendszerét”, ez tette lehetővé az egyszerűen csak a maguk örömére táncolni akaróknak, hogy megtanulva az alapokat, szabadon megalkothassák saját „mondataikat” és általa kifejezhessék önmagukat. Rájöttek a magyar néptánc legfontosabb sajátosságára is, arra, hogy improvizatív jellegű. Egy nemzet tánca kifejezi a lelkialkatot, a magyarok pedig köztudomásúan individualisták, ellentétben a környező kollektivista népekkel, ahol körtáncokat járnak. Azokba nemigen férnek bele egyéni megoldások.
Így kezdődött tehát, és a folytatás igazi sikertörténet. A rock and roll korában ezek a fiatalok rátaláltak egy másik, hasonlóan őserejű, szabad és igazi zenére, megismerték, megszerették, és felragyogtatták nemzeti kultúránk javát, a népdalok, a népzene, a néptánc világát. Méghozzá nyitottan, mindenféle kirekesztés nélkül, hiszen már az első budapesti és vidéki táncházakban a legnépszerűbbek közé tartoztak a méhkeréki román táncok. Attól az 1972-es májusi naptól messze jutottunk, ma az ország minden részén találunk táncházat, ahol felnőttek és gyerekek megtanulhatják a táncanyanyelvet.
Nyitókép forrása: hungarikum.hu
